Shock!

Húsz évvel ezelőtt jelent meg a walesi Bullet For My Valentine első nagylemeze. A The Poison a lehető legjobb időben robbant a színtéren, és gyakorlatilag hónapok leforgása alatt tette világszerte ismert névvé Matthew Tuckékat, akiknek a Tears Don't Fall vagy az All These Things I Hate (Revolve Around Me) slágereivel sikerült telibe találniuk a közhangulatot. Noha a zenekarnak azóta sem kell kegyelemkenyér után néznie, a debütáló lemez igazság szerint olyan árnyékot vet, amit később már sosem sikerült átugraniuk – ezzel azonban minden bizonnyal ők is kiegyeztek. Emlékezzünk hát meg kicsit bővebb lére eresztve a 2000-es évtized egyik kiemelkedően sikeres és meghatározó metállemezéről!

A walesi Bridgendből indult Bullet For My Valentine egy olyan időszakban startolt el, amikor jellemzően nem Nagy-Britanniából érkeztek a legizgalmasabb súlyos zenék. Matthew Tuck énekes/gitáros, Michael „Padge" Paget gitáros és Michael „Moose" Thomas dobos a '90-es évek végén kezdtek el közösen zajongani olyan kedvenceik hatására, mint a Metallica vagy a Nirvana. Az eredetileg Jeff Killed John néven futó csapat a helyi undergroundban elég jó nevet szerzett, felállásuk pedig végül Jason James basszer csatlakozásával szilárdult meg. A zenekar először két EP-t készített saját kiadásban. Ezek közül a második, még Jeff Killed Johnként és címmel készített minialbum – és különösen annak All These Things I Hate (Revolve Around Me) dala – hatására elkezdtek szaglászni körülöttük a kiadók.

A nevét nem sokkal később Bullet For My Valentine-ra változtató csapat körül szinte izzani kezdett a levegő, szó szerint válogathattak a jobbnál jobb ajánlatok közül. Jellemző a bőség zavarára, hogy az ekkoriban az elsőszámú és legtőkeerősebb független metálkiadónak számító Roadrunnert például elhajtották, és végül a Sony/BMG konszernhez igazoltak, Nagy-Britanniában együttműködésben a Visible Noise-zal, Észak-Amerikában pedig a Trustkill-lel. A csapat rákészülésnek először egy EP-t rakott össze, és valósággal madarat lehetett fogatni velük, amikor megcsípték hozzá producernek a szakmában ekkor már legendának számító Colin Richardsont. Michael Paget: „A Machine Head Burn My Eyes lemeze mindannyiunkra óriási hatást gyakorolt a megjelenésekor, és a produkciós munka is leszakította a fejünket, úgyhogy óriási rajongói voltunk Colinnak. A szerződtetésünk után nem is kellett gondolkodnunk rajta, kivel szeretnénk dolgozni, más igazából fel sem merült. Anyagilag is elérhetőnek bizonyult, szóval szépen összeállt a kép."

A legendásan sznob és véres tollú brit metálsajtóban nem bizonyult éppen egyöntetűen pozitívnak a minialbum fogadtatása. A zenekar azonban ekkor már rohamléptekkel haladt előre: nyilvánvaló volt, hogy ha nem baltázzák el a majdani debütáló albumot, ebből akár valami komoly is kisülhet. Az első lemez munkálatai 2004 őszén kezdődtek meg Richardson irányítása alatt. Paget: „Előtte minden felvételünket nagyon olcsón készítettük, de akkor már minden összeállt. Komoly költségvetést tolt alánk a kiadó, világklasszis stúdióban dolgozhattunk, távol az otthonunktól. Teljesen őrült idők voltak... Persze nagyon élveztük, de azért eléggé stresszeltünk is közben."

Erre természetesen minden okuk megvolt – nemcsak a feladat súlya és a felelősség miatt, hanem azért is, mert korábban nem bontották ki a lemeztársaság felé az igazság minden részletét. Matt Tuck: „Valójában az album zenei anyagának egy elég jelentős része menet közben született, ugyanis hazudtunk a kiadónak. Azt mondtuk, elég dalunk van a lemezhez, de igazából csak úgy négy volt készen: az All These Things I Hate (Revolve Around Me), a Tears Don't Fall, a 4 Words (To Choke Upon), valamennyire a Her Voice Resides, és szintén egy kicsike a Hit The Floorból, még egy régi Jeff Killed John-demóról..."

Menet közben ugyanakkor klasszikus nagykiadós kavarások nehezítették a haladást: a Sonynál valaki úgy gondolta, érdemes lenne tenni egy próbát a Rage Against The Machine, a Melvins, a The Jesus Lizard, a Skunk Anansie vagy a Mudvayne mellől ismerős Garth „GGGarth" Richardsonnal is. James: „Colin nagyon aprólékos, egyszerűen nem nyugszik, amíg nem szól minden húr, minden tam a lehető legtökéletesebben. És kizárólag akkor hajlandó kiadni a kezéből az adott lemezt, ha jobban szól az előző munkájánál. Vagyis meglehetősen hosszúra nyúlt a folyamat, és a kiadó dobta fel menet közben, hogy próbálkozzunk meg Garthszal is. Egyből azt mondtuk, hogy nem akarjuk, mire ők: de hát senki mással nem dolgoztatok még Colinon kívül, miért nem adtok neki egy esélyt? Úgyhogy végül ráálltunk..."

A Sony tehát átreptette a Bullet For My Valentine-t Kanadába, ám a másik Richardsonnal készített felvételekkel sehová sem jutottak. Padge: „Kirángattak bennünket a komfortzónából, hiszen azelőtt sosem jártunk még Amerikában vagy Kanadában. Megilletődött kiskölykökké is váltunk azonnal... De aztán teltek a hetek, elkezdtünk kifogyni a pénzből, és a végén már csak egy főtt tojásra telt naponta, mert egyszerűen nem volt rá keretünk. Garth eközben minden dalunkat kiforgatta önmagából, mi meg csak lestünk, hogy mit művel. A végére már elég feszült is lett mindenki, hiszen éhesek voltunk, távol az otthonunktól..." Matt: „Garth nagyszerű fickó, de nem estek egybe az elképzeléseink. Igazából nem vele, hanem a hangmérnökeivel dolgoztunk, aztán utána fogta a végeredményt és elkezdett vele mindenfélét baszakodni, majd megmutatta, mire jutott. Például mindenféle hibbant delayeket meg hasonlókat rakott az éneksávokra... Lehet, hogy csak túl sok füvet szívott akkoriban, vagy nem tudom, de egyszerűen nem működött a végeredmény. Minket meg gyakorlatilag teljesen magunkra hagyott mindenki közben. Nem volt kocsink, és együtt laktunk vele meg a stábjával egy bazinagy házban. A fészerben aludtunk a hátsó udvarban... Az ember füle nem hazudik, úgyhogy egy idő után feltettük a kérdést: oké, miért vesztegetjük az időnket valamivel, amikor így minden tízszer annyiba kerül, de a végeredmény tízszer szarabb lesz? Eléggé elkenődtünk és kurvára be is szartunk, mert benne volt a pakliban, hogy a végén nem lesz beleszólásunk a dologba... Miután hazaértünk, szinte sírva rohantunk egyből Colinhoz."

A GGGarthszal készített felvételek – mindenki szerencséjére – a kiadó tetszését sem nyerték el, így a zenekar visszatérhetett a másik Richardsonhoz, és végül az eredeti tervek szellemében vele fejezték be a nagylemezt. Később a Sony emberei is kénytelenek voltak belátni, hogy értelmetlen volt rájuk erőltetni az amerikai kitérőt, az elkészült lemez ugyanis mindenkinek nagyon tetszett. Padge: „Életünkben először akkor voltunk távol az otthonunktól, amikor nekiláttunk a lemez felvételeinek: a zeneipar komoly nevei, profi stúdió, bőséges költségvetés... Tényleg felnyitotta a szemünket a dolog. Főleg, hogy Colin azt is hallja, amikor a légy hátán megmoccannak a szőrszálak. A legapróbb nüanszokért is képes volt megállítani a felvételeket, és épp ettől lett kiemelkedő a végeredmény. Nélküle egészen biztosan nem tudtunk volna ilyen dalokat letenni az asztalra. Amikor először megmutattuk az A&R-osunknak a Tears Don't Fallt, egyből tudtuk, hogy tényleg van valami a kezünkben, mert gyakorlatilag azonnal megjelentek a szemében a dollárjelek!"

A zenekar ekkor már az egyik legdinamikusabban előretörő bandának számított odahaza. A lemez első single-je, a 4 Words (To Choke Upon) már 2005 tavaszán megjelent, és zajos sikert aratott Angliában a zenetévék metálműsoraiban. Padge: „Forrongott valami a felszín alatt, és miután az EP révén sikerült fellépnünk az Anthrax meg a 36 Crazyfists előtt, már tudtuk, hogy van értelme a dolognak. Jó helyen voltunk a jó időben. Onnantól kezdve pedig mindent vagy semmit helyzetbe kerültünk, úgyhogy azt mondtuk: oké, akkor csapjunk bele! Jelzáloghitelem volt, és elég jó civil melóm, végre rendesen kerestem, de mégis otthagytam az állásomat, hogy a zenélésre koncentrálhassak. Anyámék segítettek ki néhány hónapig, hogy fizethessem a jelzálogot, mert szó szerint egy vasam sem volt. De akkor is muszáj volt megragadnunk a lehetőséget. Aztán elérkeztünk a 2005-ös Download fesztiválhoz, ahol a második legnagyobb színpadon, a Snickers Stage-en játszottunk, és sosem felejtem el azokat a pillanatokat, mert akkor hallottuk először, hogy a közönség tényleg tömegesen énekli a dalainkat. Ismerték a nótákat és imádták őket."

Mindez persze nem volt véletlen, hiszen a Bullet For My Valentine tökéletesen együtt rezgett a korszellemmel. Ez ugyebár ugyanaz a Download volt, ahol az Ascendancy albumot népszerűsítő Trivium az eggyel nagyobb színpad nyitóbandájaként mennybe ment és szintén megalapozta későbbi elképesztő angliai népszerűségét. Tuckék itteni fellépése csak még tovább erősítette a hírnevüket otthon, és ezzel párhuzamosan, már a 4 Wordsszel kiegészítve Észak-Amerikában is megjelent az EP, csak éppen Hand Of Blood címmel. A zenekar ekkor már büszkén és betárazva várta a The Poison címen futó debüt október elejére kitűzött megjelenését. Matt: „Nem szeretnék vetíteni: tökéletesen tisztában voltunk vele, hogy különleges lemezt írtunk. Senki más nem szólt úgy, mint mi. A metálszíntér elég nagyot változott a Killswitch Engage befutásával, aztán ott volt az Avenged Sevenfold, a Trivium... Megjelent egy új állatfajta a városban, és mi voltunk ennek a brit képviselői!"

Még nem történt annyira régen, de ma már elképzelhetetlen, hogy olyan információszegénység mellett kelljen írni egy-egy lemezről, mint ahogyan én írtam annak idején a The Poisonról. Tisztán emlékszem, egy papírtokos promó-CD-t kaptam Szilvitől az aktuális halomban (hiszen akkoriban még többnyire így mentek a dolgok), a borítóban egyetlen pőre, fekete-fehér információs lappal. Ő is csak annyit fűzött hozzá, hogy „ez valami metalcore, de elég jó". Nyilván jelentős mértékben már a neten éltünk, de ott sem épült még ki olyan részletességgel a háttéripari hálózat, mint később: érdemben az online kutatással sem lettem lényegesen okosabb a bandát illetően. Arra mindenesetre emlékszem, hogy már a villamoson hazafelé, a papírtokot mustrálgatva is tudtam: tetszeni fog a zene. Egyszerűen ordított a külcsínről, hogy van stílusa a dolognak – az ilyesmi kellő rutinnal azért egyértelmű. Nem is kellett csalódnom, a Tears Don't Fall és az All These Things I Hate (Revolve Around Me) már aznap este-éjjel is ismétlőre állítva pörögtek megállás nélkül akkori kicsi, de lakályos Mecset utcai bérleményemben. A kellően vastag falaknak köszönhetően akár éjszaka is remekül lehetett kellő hangerőn döngetni a friss cuccokat – ráadásul ezek a nóták magánéleti vonalon is abszolút telibe kaptak akkor és ott.

Bár emlegettem a metalcore-t az akkori kritikában, azért nem metalcore-oztam le egy az egyben a bandát, mert a Triviumhoz hasonlóan igazából a Bullet For My Valentine-t sem lehetett maradéktalanul begyömöszölni ebbe a skatulyába. Ez a hullám hozta fel őket, megvoltak a zenéjükben a természetes kapcsolódási pontok is hozzá, de a massachusettsi csapatokkal szemben náluk is dominánsabbak voltak a klasszikus thrash hatásai a hardcore/crossover durvulatok rovására. Emellett pedig a '90-es évek groove metaljának befolyását sem lehet eléggé hangsúlyozni, ez ugyanis legalább ennyire meghatározó volt a megszólalásukban. A banda nem véletlenül akart mindenáron a Burn My Eyest, a Demanufacture-t vagy a Napalm Death meglassultabb lemezeit jegyző Richardsonnal dolgozni... Emellett Tuck előadásmódja is masszívan elütött a korszak hagyományos metalcore-torkaitól: érzékenyebb, „kisfiúsabb", könnyebben befogadhatóbb hangja és dallamvilága szintén helyből sajátos bukét adott nekik. Akkortájt divat volt emózni emiatt őket, de ez is sarkítás volt: sokkal inkább ugyanaz a Faith No More-, Incubus- és ki tudja, milyen ízeket felvillantó vonal ez, mint ami a szintén walesi Lostprophetsben is visszaköszönt akkoriban. Nem véletlenül citáltam elő utóbbiakat a korabeli kritikában, noha a zene tök más irányultságú, ezen a szinten velük is adott volt a rokonság. De ugye a Bullet ma is itt van velünk, a Lostprophetset meg az ismert okokból fedje sűrű homály... Mindenesetre a brit illetőség is egyértelműen hallatszik a muzsikában, bár ez inkább az érzésvilágban jön le.

Az Apocalypticával megerősített intróban a finnek szerepvállalása inkább csak a tudat miatt jelent pluszt, ám ez a kissé szomorkás, kesernyés felvezetés így is remek alapozást ad, főleg, miután felsír benne a szólógitár. Ezután ellenállhatatlanul fémes, egyszerre göteborgi és klasszikus amcsi groove metalos hatásokat villantó riffeléssel detonál a Her Voice Resides, ahol helyből fel is vonul a teljes eszköztár a torokszaggató üvöltésektől kezdve a ragadós énekdallamokig, a mézédes gitárharmóniáktól a vérengző szaggatásokig. A 4 Words (To Choke Upon), ha lehet, még tovább fokozza a dolgokat, itt több a hardcore-os kiállás, ám a megadallamos refrénben nem kevés Iron Maiden vegyül a mixbe, még ha a csordavokálokkal tök más irányba is pörgetik el. Brutálisan erős nóta, a szépen felépített szólóblokk is gyilkol benne.

Fogósság tekintetében ugyanakkor nincs párja a lemezen a Tears Don't Fallnak, és nem véletlen, hogy engem is ez fektetett ki először azon a szürke, esős estén a kis lakás falai közötti nagy magányomban. A kezdés zúzós (fun fact: Tuck pár percre elájult a stúdióban, annyira beleadott mindent az indító „Let′s go!″ üvöltésbe), de az egyértelműen az Incubust idéző, játékos, ám annál komorabb verzék kivételes dallamérzékről tanúskodnak. Ahogy pedig az üvöltős-szaggatós bridge után behozzák a briliáns refrént, nos, az mai fejjel is ugyanolyan libabőr, mint akkor. Főleg, amikor a pörgős középrész után visszajön a dallam, és a végén még meg is sokszorozzák a hatását a megavokálokkal. Ahogy korábban már felmerült, tényleg első hallásra nyilvánvalónak tűnt, hogy aki ilyen dalt tud írni, az nagyon komoly dolgokra hivatott. Matt: „A Tears nagyon bizarr nóta: sokféle különböző részből áll össze, bőven akadnak benne tempóváltások, és nagyon dinamikus az egész. Emlékszem, amikor először visszahallgattuk az első, már énekkel teljes demót, mindenki egyből azt mondta, hogy igen, megvan, ez a dal juttatja majd el a zenekart a következő szintre."

Ha már itt tartunk, meggyőződésem, hogy a dal és a lemez törékeny, lélekcsupaszító hangulata volt az egyik legfőbb tényező, aminek révén a Bullet For My Valentine egyből hatalmasra nőtt. Ezekhez a személyes, érzelemgazdag szövegekhez cseppet sem volt nehéz kapcsolódni, így a banda helyből emberközelibbnek tűnt, mint sok más pályatárs. Matt: „Épp egy négyéves kapcsolatom ért véget, mielőtt nekikezdtünk az első EP-nek, és mivel mindig roppant élénk volt a képzelőerőm, a legvakmerőbb, abszolút túlpörgetett, már-már nevetségesen színes szövegekbe öntöttem a korábbi bosszantó vagy szívszaggató helyzeteket. Nem igazán voltak bennem gátlások, hiszen nem rendelkeztünk még rajongótáborral. A Tears Don't Fall ezen a téren is fordulópontot jelentett: azzal a számmal váltam igazán dalszerzővé, mert ott kezdtem végre ténylegesen is átgondolni, miről is énekelek. De ott volt például a The End, ami tényleg nagyon kifacsart, és emlékszem, amikor írtuk, folyamatosan kérdezgettem a többieket, nem túlzás-e a szöveg, ahogy a korábban a hátamat végigkaristoló körmök most már a föld alatt vannak, meg az összes többi szar... Tényleg filmszerű az egész."

A Suffocating Under Words Of Sorrow (What Can I Do) töményen maidenes galoppozással és harmóniákkal vegyíti a zúzós riffelést meg a ragadós énekdallamokat, a hosszú instrumentális blokk a középrészben különösen méregerős. De a Hit The Floor direktebb, köpcösebb groove-jai is hatalmasat ütnek, hatásukat csak megsokszorozzák a melodikus verzék, majd az együtténeklős refrén ragadóssága. A Maiden persze azért innen sem hiányzik, de az óóóóó-zással itt is sajátos csavart kapnak a gitáralapok a nóta második felében. Ám a lemez kettes számú gigaslágerével, az All These Things I Hate (Revolve Around Me)-vel azért persze nem vetekedhetnek. Az akusztikus, nyomokban jól álcázott, de nem kevés (bizony!) britpopot is rejtő kezdés után berobbanó kórus ismét tökéletes, én sem véletlenül épp ezt emeltem ki húsz évvel ezelőtt, a Tears Don't Fall mellett másik csúcspontként. Perfekt slágertéma, kiirthatatlan refrénnel, tényleg ebben is maradéktalanul benne rejlett a nagyság ígérete már akkor és ott.

A Room 409 szimpla, ám mégis valószínűtlen monumentálisan megdörrenő riffekkel indul, hogy aztán némi fűrészelős csavart vigyenek a történetbe. A végeredmény egy svédes melo-death-ízekkel is gazdagon ellátott tétel, nem mondom, hogy a legerősebb darabok közé tartozik, de kétségtelenül emblematikus Bullet For My Valentine. Ugyanez a címadóra is áll, ahol viszont inkább a thrash/groove-vonal dominál, megint nem kevés maidenes gitárdallammal meg egy kellően nagyívű refrénnel. A komorabb 10 Years Todayben mindez határozott rockos ízekkel is vegyül – nálam utóbbi mindig is különlegesebb, kiemelkedőbb dalnak számított az előző kettőnél, bár tény, hogy szintén tipikus albumos tétel. Viszont gyönyörűen sírnak benne a gitárok, és az érzelmi-szövegi tartalomra sem nehéz azonnal rezonálni.

A Cries In Vain ide-oda csavarodó gitárdallamokkal oldja a mechanikusan pumpáló riffek szigorát, Matt itt kicsit a saját határait feszegette énekileg, de igazából még ez a hamisság peremén egyensúlyozó előadásmód is illik a szám hangulatához. Ezzel együtt ezt azért nem sorolom a lemez legerősebb pillanatai közé. A Spit You Out is inkább csak alapjáratos tétel, bár kétségtelenül a lemez egyik legagresszívebb tétele, és a refrén azért itt is elég gyorsan beül a fülbe. A The End nehéz, borult fináléjával viszont egyik sem versenyezhet. A hétperces óriás nem éppen pozitív hangulatban zárja le a lemezt, a szöveg érzelmileg tényleg elég súlyos és igen naturalisztikus is („The bed we fucked in smells the same and now the stench is fadin' / The taste of you inside my mouth remains, but still I'm hearing"). Itt-ott, például a refrénben szabad folyást engednek benne a féktelen haragnak, ám teljes egészében nem csatornázzák el azt. De ez érthető is, hiszen a lemez egy kapcsolat halála körül forog, és ilyenkor a valóságban is mindig megmaradnak a sebek: nincs a végén feloldozás, csak a remény, hogy idővel majd tompul a sajgás. Itt is pontosan erről a sötét, kilátástalan, nem is egészen evilági állapotról van szó. Még nem jöttél ki a dologból, és talán az eszeddel tudod: egyszer majd jobb lesz, de egyelőre mégis hihetetlennek tűnik, hogy valaha is százszázalékosan túlleszel rajta. A Bullet For My Valentine tényleg mesterien, fiatal korukra rácáfoló érettséggel öntötte formába ezeket az érzéseket a The Poisonon. A jó dalok mellett meggyőződésem, hogy ennek volt köszönhető az album zajos sikere.

A The Poison Nagy-Britanniában egyből óriásit ment, a brit listák huszonegyedik helyén kezdett, ami kezdő metálbandától roppant komoly eredménynek számított. Odahaza gyakorlatilag egyből sztárbandává tette őket a lemez, nem kis mértékben a sikeres klipdaloknak. A csapat 2006 januárjában, mindössze három hónappal az album megjelenése után már főzenekarként is teltházat csinált Londonban, az ötezer férőhelyes Brixton Academyn. Matt: „Amikor Newportban felvettük és először visszahallgattuk a Tears Don't Fall és az All These Things I Hate (Revolve Around Me) első komoly demóit, egyből azt mondtam: baaaaszki, ez baromi jó! Pontosan tudtam, hogy ezzel a két nótával robban majd a Bullet. Aztán valóban robbantunk, és felültünk a hullámvasútra, ami onnantól kezdve nem lassított. Mármint azóta sem! Akkor persze még nem fogtuk fel ezt, hiszen mindig csak a következő koncertre összpontosítottunk, de amikor megtöltöttük a Brixton Academyt, már egymásra néztünk: oké, mégis mi a fasz folyik itt? De nem igazán volt időnk kiélvezni a helyzetet, mert egyből jött a következő meg a következő. Aztán befutottak a hívások a Guns N' Rosestól, a Maidentől meg a Metallicától!" Paget: „Minden elképesztően gyorsan történt: hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy a Guns N' Roses meg a Metallica előtt játszunk, aztán két héten át turnéztunk Kanadában az Iron Maidennel is. Teljesen szürreális élmény volt az egész... Ültünk az öltözőben, majd egyszercsak megjelent az ajtóban Lars Ulrich, kezében egy gyümölcsöstállal, és elkezdett kérdezgetni bennünket, hogy mi újság..."

Jól jellemzi a zenekar előretörését, hogy a 2006-os Downloadon már a főszínpadon játszottak felülről harmadikként, a headliner Guns N' Roses és a Funeral For A Friend előtt (ahogy a Trivium is az előző napon, akik közvetlenül a Metallica és a Korn párosa alatt kerültek be a programba). A Metallica, a Guns és a Maiden előtt adott bulik az év nyarán ismét elég rendeset dobtak a Bullet For My Valentine ismertségén. Ráadásul ezekben a hetekben jött ki negyedik klipként a Tears Don't Fall is, amely a 4 Words, a Suffocating Under Words of Sorrow (What Can I Do) és az All These Things I Hate (Revolve Around Me) után szintén bekerült a brit Top 40-be. A dal slágerpotenciálját villámgyorsan sikerült is kiaknázni, és single-ként is bearanyozódott.

A The Poison végül a 21. század egyik legnagyobb példányszámban elkelt angol metállemeze lett: az album eladásai világviszonylatban nagyjából két év alatt felülütötték az egymilliós példányszámot, holott ekkor már vastagon a letöltögetős érában jártunk. A Bullet For My Valentine debütje bearanyozódott Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban (a legnagyobb zenei piacon mintegy 600 ezer fogyott belőle), Németországban pedig egyenesen platinává nemesült több mint 200 ezres itteni eladásával. A csapat a 2008 elején megjelent Scream Aim Fire-rel is folytatta a sikersztorit. Az elődjénél thrashesebb, még egyénibb, ízig-vérig metálra vett album szintén kiválóan sikerült, rengeteget hallgattam a maga idejében. Aztán a hármas Fevernél kissé megrészegítette őket a siker, és túlzottan is slágeresíteni akartak, csak sajnos igazán ütős slágerek nélkül. A soron következő Temper Tempernél pedig még rosszabb lett a helyzet... A ritmusszekcióját azóta lecserélt banda később is elég érdekesen mozgott, kis túlzással amolyan „egy sima, egy fordított" jelleggel, és jellemzően mindig akkor sikerült sokkal megyőzőbbre a végeredmény, amikor erőltetett rádiós dalok helyett súlyos, zúzós metált nyomtak. Minden jel arra utal, hogy a legutóbbi, 2021-es s/t lemezen végre ők is belenyugodtak ebbe, szerintem a Scream Aim Fire óta egyértelműen az az albumuk sikerült a legjobban. Az idei, kurtán-furcsán félbeszakadt The Poisoned Ascendancy turné remélhetőleg szintén jó irányú megtermékenyítő hatást gyakorolt a kreativitásukra.

Akárcsak az Ascendancynél, igazából a The Poisonnál sem véletlen, hogy pont erre az anyagra lehetett ráhúzni egy ilyen nosztalgiakört. Az egyes Bullet For My Valentine ugyanis igazi generációs metállemez, az akkortájt felnövekvő, súlyos zenéken szocializálódott nemzedék számára jellemzően ez az egyik végső etalon, az egyik legmeghatározóbb alapélmény. Matt: „2005-2006 környéke mindenképpen különleges időszakot jelentett a metál történetében, és ha megélted ezt, akár 16, akár 60 éves fejjel, bizonyára te is átérezted, mennyire semmihez sem fogható az akkori éra. Mi magunk fiatalon, éhesen nyomtuk végig ezeket az éveket: nem voltak még lemezeink, nem voltak rajongóink, nem törődtünk a sajtóval, így aztán szó szerint semmitől sem riadtunk vissza. Ezek a dolgok az évek múltával azért, ha tudat alatt is, de beszivárognak az ember gondolkodásába. De a The Poison épp azért lett annyira erős, mert semmivel sem törődtünk, és csakis saját magunkért készítettük. A megfelelő album volt a megfelelő időben, és ezt számos metálrajongó is így élte meg, akik a nu metal korszakában kezdtek el súlyosabb muzsikákat hallgatni, aztán meghallgatták ezt. Tökéletes volt az időzítés, tökéletesen álltak a csillagok."

Abszolút emblematikus anyag ez, ami így, húsz évvel később is maximálisan kiállja az idők próbáját, azzal együtt is, hogy tényleg rejt magában egy jellegzetes időkapszula-fílinget. Bár a Bulleték néhány évvel idősebbek Matt Heafyéknél, igazából náluk is ugyanaz a mellbevágó a lemez hallatán, mint a Trivium esetében az Ascendancynél: hogy már ebben a korai karrierkorszakban is mennyire kiforrott, mennyire kerek dalokkal pakolták tele ezt a cuccot.