Shock!

A Trivium csodagyerekek zenekaraként robbant be a köztudatba úgyszólván a semmiből második albumával. Matt Heafy énekes/gitáros és Paolo Gregoletto basszer 19-19, Corey Beaulieu gitáros 21, de még a banda korelnökének számító Travis Smith dobos is mindössze 23 éves volt, amikor megjelent az Ascendancy. Az album dalai ugyanakkor egyből a friss amerikai metálgeneráció éllovasai közé repítették a zenekart, akiket a metalcore-hoz való természetes kapcsolódásaik miatt szokás is volt ehhez a hullámhoz sorolni – javarészt tévesen. Rain, Pull Harder On The Strings Of Your Martyr, A Gunshot To The Head Of Trepidation, Like Light To The Flies: idézzük fel a 2000-es évtized egyik meghatározó metállemezét!

A Trivium klasszikus sulizenekarként indult a floridai Orlandóban, az ezredforduló környékén. Noha a csapat elődjét – a közhiedelemmel ellentétben – nem Matthew Kiichi Heafy énekes/gitáros alapította, Travis Smith dobossal együtt mindössze néhány év alatt ők váltak a formáció motorjává. Brent Young basszerrel trióvá bővülve a banda szorgalmasan demózni kezdett, felvételeik pedig szépen elterjedtek a színtér undergroundjában. A zenekar például azután jutott szerződéshez a német Lifeforce kiadónál, hogy az In Flames gitárosáról, Jesper Strömbladról megjelent a neten egy fotó, amin a Trivium egyik demóját tartja a kezében.

A Heafy apja, a volt tengerészgyalogos Brian által menedzselt csapat hármasban rögzítette az első lemezt, a negyedik tag, Corey Beaulieu szólógitáros csak közvetlenül a felvételek után csatlakozott hozzájuk. Ekkor még némiképp kiforratlanul dörrentek meg a későbbiekhez képest, tehetségük azonban már a 2003 őszén megjelent Ember To Inferno debüt hallatán is nyilvánvaló volt, lásd Szilvia korabeli kritikáját – akkoriban ugyan ki hitte volna, mivé fejlődik majd ez a történet? Nyilvánvalóan maga a zenekar sem... Heafy: „Egyszerűen csak olyan dalokat írtunk, mint amilyeneket metálrajongóként mi magunk is hallani szerettünk volna. És idővel mindenféle különböző hatás bekúszott ebbe: death metal, melo-death, tradicionális metál, hardcore... Olyan stílusok olvasztótégelyévé vált a zenénk, amik talán nem is passzoltak össze."

Az Ember To Inferno kedvező fogadtatásban részesült, de a csapat ekkoriban még minden tekintetben az út elején járt – már csak azért is, mivel a zenei főnök Heafy még mindig az iskola padjait koptatta. Ám Beaulieu belépésével óriási lökést kapott a kreativitásuk. Corey: „Azután csatlakoztam a bandához, hogy elvégeztem a zenei fősulit. Nemcsak munkám nem volt, de lakni sem tudtam sehol, úgyhogy egy ideig a kocsimban hédereltem, majd Mattéknél húztam meg magam. Ő még mindig középsuliba járt, úgyhogy amikor hazaért az iskolából, minden nap bevettük magunkat egy raktárépületbe és órákon át jammeltünk. Igazából semmi más dolgunk nem volt a világon, csak zenélni és dalokat írni."

A zenekar ennek megfelelően abszolút nem tudatos fejjel írta tovább a dalokat: semmit sem gondoltak túl, simán csak nyomták, ami jött belőlük. Corey: „A következő lemez dalainak úgy hatvan százaléka teljesen spontán állt össze: a Rain, a Pull Harder On The Strings Of Your Martyr, a Like Light To The Flies, mind-mind jammelésből született. Emlékszem, elnyomtam az intrót, összeraktuk a többit, és bumm, mindössze néhány óra alatt készen is voltunk. Visszatekintve nonszensz, hogy hány nóta született a lemezről egy szar raktárban, miután valaki benyögte, hogy oké, most akkor játsszunk valamit..." Matt: „A Pull Harder On The Strings Of Your Martyr intrója otthon, a kanapén ülve szaladt ki belőlem, és egyből arra gondoltam: oké, ezt akkor nem szabad elfelejtenem. Levittem a próbára, és Travis Smith még aznap este összerakta hozzá a dobtémákat. Egy-két-há-négy, belecsaptunk, és máris megvolt, méghozzá tényleg ennyire egyszerűen. Az A Gunshot To The Head Of Trepidationt meg Vegas külvárosában, egy undorító motelban raktuk össze. Fiatalok voltunk és idióták, szóval természetesen egész éjjel buliztunk. Kitaláltam ezt a géppuskaszerű riffet, Travis meg elkezdte ütni alá a tempót. Úgy gondoltuk, hogy tökéletesen szól, bizonyára, mert hullafáradtak voltunk a nulla alvástól. Valójában nem volt teljesen kerek, de aztán a végén épp ez adta meg a szépségét!"

Ekkoriban történt, hogy az Ember To Inferno két dala, a Pillars Of Serpents és az If I Could Collapse The Masses egy korabeli metálmagazin CD-mellékletén valahogy eljutott a Roadrunner legendás A&R-főnöke, Monte Conner íróasztalára. Matt: „Apám kapott egy e-mailt Montétől, amiben azt írta, hogy hallja az Ember To Infernóban az esetleges későbbi nagyszerűség csíráját: még nem értünk oda, de közeledünk... Apám komoly előrelátással annyit mondott nekünk: oké, srácok, Monte jónak tart benneteket, úgyhogy írjatok három dalt, és készítünk egy videót is saját költségvetésből. Kifizette a stúdiót, mi pedig megírtuk a The Deceived, a Blinding Tears Will Break The Skies és a Like Light To The Flies dalokat a Flavus demóra. Utána úgy döntöttünk, a Like Light To The Flieshoz forgatunk klipet, aztán elküldtük a Roadrunnernek, és Monte egyből azt mondta: oké, odaértetek, leszerződtetünk benneteket. És azonnal így is tettek. Vagyis az a dal megváltoztatta az életemet."

A zenekar az Ember To Inferno producerével, Jason Suecoffal állt neki a következő anyag felvételeinek, ekkor csatlakozott hozzájuk Paolo Gregoletto basszer is Young posztján. Ezzel párhuzamosan máris megmutatkoztak a Roadrunner-szerződés áldásos hatásai: a kiadó benyomta őket a Machine Head és a Chimaira aktuális észak-amerikai turnéjára. Ez a körút magára a lemezanyagra is jelentős hatást gyakorolt. Gregoletto: „Jó tanulási folyamat volt. Épp akkor fejeztem be a középsulit, szóval kicsit olyan volt, mintha ez lett volna a főiskola utána... Rengeteg koncertet adtunk csupa nálunk érettebb bandával, és megtanultuk, hogyan kell létezni a turnén, hogyan kell bulit adni. Utána pedig még jobban hajtott minket a lendület, hogy a lehető legjobb dalokat írjuk meg és vegyük fel. Emlékszem például, hogy a Machine Headdel meg a Chimairával közös koncerteken már játszottuk a Pull Harder On The Strings Of Your Martyrt, és a Machine Head egyik technikusának volt egy olyan megjegyzése, hogy remek a dal, de a refrén béna. És igaza volt! Nem volt rossz az eredeti refrén, de egyszerűen nem ért fel a szükséges szintre. Így aztán a stúdióban, már Jasonnel közösen átdolgoztuk az ötleteinket. Ott azért már mi is láttuk, hogy nagyon jók a nóták, de azt persze nem tudtuk, mennyire jön majd be a közönségnek. Miután meghallgattuk a megkevert lemezt, teljesen kereknek éreztük. Sosem játszottam még ennyire erőteljesen megdörrenő felvételen."

A stúdiózás még a kellemetlenségek ellenére is úgy haladt, mint a karikacsapás. Heafy: „A lemez felvételei könnyen, mindenféle erőlködés nélkül mentek. Eleve úgy érkeztünk a stúdióba, hogy mindent alaposan begyakoroltunk, és tele voltunk izgalommal, reményekkel. Némi gikszer azért így is akadt: felvettük és befejeztük az egész lemezt drop D flat hangolásban, aztán egyik nap Jason a fejét a kezébe temetve, jajveszékelve fogadott a stúdióban. Mint kiderült, az egyik gitár hangmagassága elcsúszott, szóval kicsit minden hamis volt... Így aztán mindent letöröltünk, fél hanggal feljebb hangoltuk a hangszert, és megint felnyomtuk az egészet."

A Trivium második nagylemeze, az Ascendancy végül 2005 kora tavaszán került a boltokba, és az akkortájt abszolút csúcskorszakát élő Roadrunner gépezetének segítségével gyakorlatilag egyből ismertté tette a banda nevét a színtéren. Mi is viszonylag gyorsan írtunk róla annak idején: 9 ponttal honoráltam a korabeli kritikában a lemezt, és – mint akkoriban nagyjából mindenki – kissé nagyvonalúan én is odasoroltam őket a metalcore-vonalhoz. Utólag ez persze nem teljesen pontos így, de igazából érthető: teljesen egyértelmű, hogy a Trivium felfutásának az akkoriban sokszor már New Wave Of American Heavy Metalként is emlegetett hullám ágyazott meg. Zeneileg nem passzoltak az északkeleti parti bandák közé, ám egyértelműen voltak ilyen kapcsolódásaik is. Matt: „Eleinte alapvetően háromtagú thrashbanda voltunk, némi death metal hatással. Utána kattantunk rá a dallamos death metalra, majd megismerkedtem a hardcore-ral meg a metalcore-ral is. Viszont az első metalcore-zenekarok, amiket hallottam, német bandák voltak, a Heaven Shall Burn és a Caliban. Igazából mindig elleneztem, amikor be akarták kategorizálni a Triviumot, mert egyáltalán nem passzoltunk csupán egyetlen skatulyába. Szélesebb perspektívából nézve metálzenekar vagyunk, de van benne heavy metal, melodic death, death metal, metalcore, hardcore, black metal, és ez csak a metálos háttér... Mert valójában mindannyian hallgatunk mindenféle mást is. És persze szerettem a metalcore-t is, és van is a hangzásunkban metalcore – de nem csak az. Aki szerint az Ascendancy színtiszta metalcore, az bizonyára soha életében nem hallott a Deathről, a Martyrról vagy az In Flamesről..."

A Trivium tehát összességében még sokkal inkább támaszkodott a hagyományosabb fémzenékre, mint a Killswitch Engage, a Shadows Fall, a God Forbid vagy a nyugati partról az As I Lay Dying. Náluk sokkal több volt a klasszikus thrash a hardcore-os kiállások, staccato groove-zúzdák rovására, mint a felsoroltaknál, és Matt hagyományos énekdallamai is sokkal inkább a metallicás irányt erősítették, James Hetfield befolyása végig nagyon egyértelmű. Ugyanakkor a '90-es évek észak-európai melodikus death metalja – tehát az At The Gates, az In Flames, úgy általában véve a göteborgi vonal – éppúgy meghatározó ezekben a dalokban, akárcsak az említetteknél. És valami, amit nem annyira szokás emlegetni: lehet, hogy a floridai ivóvíz miatt, de a zenében tisztán és egyértelműen ott figyel Chuck Schuldiner munkásságának öröksége is, különösen a virtuóz szólómunkában. Viszont ezekből az elemekből a Triviumnak sikerült egy azonnal felismerhető, ebben a formában csakis rájuk jellemző elegyet kotyvasztania.

Ezzel pedig meg is érkeztünk a lényeghez, ugyanis a mai napig mellbevágó, hogyan tudott ez a csapat ennyire fiatal tagokkal ennyire kiforrott albumot letenni az asztalra mindössze második nekifutásra. Heafy istenáldotta dalszerzői tehetsége a napnál is világosabb volt, és az egész albumot beragyogja: az Ascendancy kifejezetten intelligens, képzett, érett zenészaggyal megírt dalokat rejt, ugyanakkor végig áthatja a fentebbi Beaulieu-interjúban emlegetett spontaneitás és tűz. A Suecof-féle nagyon fémes, ám áttekinthető, letisztult hangzás csak kiemeli mindezt – ennek következtében az album húsz évvel a megjelenése után is ellenállhatatlan, ráadásul mai füllel sem nagyon hallok rajta töltelékeket.

Az Ascendancy egyébként ezzel együtt sem fogható át teljes egészében: noha dalaikban rengeteteg a fogós riff, gitárharmónia, énektéma, a Trivium a maga nemében mindig is sűrű zenét játszott. Mindez már a baljós The End Of Everything intróból kifejlődő Rainben is egyértelmű, ahol nagyjából minden védjegyszerű stíluselem felvonul a thrashes riffeléstől kezdve a torokszaggató üvöltözésen át a húzós, tradicionális heavy metalos bridge-től a hetfieldes refrénig. De azért persze az első sláger nyilvánvalóan a Pull Harder On The Strings Of Your Martyr a maga egyszerre kalapáló és ideges, mégis súlyos-húzós tempóival, fogós gitármotívumaival és tökéletesen megformált kórusával. Matt persze itt még elég bizonytalan volt, nincs is mindig maradéktalanul a helyén a dallam, de így is tökéletesen érthető, miért vált ez a dal az akkori metálgeneráció egyik alapklasszikusává. Tényleg óriási az egész.

A Drowned And Torn Asunder melodikusabb kezdés után ismét brutális thrash/death-zúzdát hoz, a Bay Areát és Göteborgot megidéző, fortyogó riff és az ide-oda csavarodó figurázások egyenesen óriásiak, akárcsak a – megint hetfieldes – bridge és a melodikus kórus. A címadó téma komplex, lánccsörgető, melo-death- és black-hatású témái, gitárharmóniái szintén gyilkolnak, de a kiváló ütemérzékkel visszafogottabb ütemben támadó, heroikusan méltóságteljes refrén itt is egyből a fülbe ül. A lemez legjobb dala azonban szerintem így is az A Gunshot To The Head Of Trepidation – nem véletlen, hogy a korabeli kritikában is ezt emeltem ki a banda kivételes tehetségének iskolapéldájaként. Ez a komplex, súlyos, lánctalpas riffelésre felhúzott tétel alapból is óriási, de ahogy teljesen váratlanul behozzák benne az album talán legbriliánsabb dallamos betétjét, attól tényleg padlóztam 2005-ben, és padlózom tőle ma is. Zseniális úgy, ahogy van.

A Like Light To The Flies persze még ezután is az album egyik legmeghatározóbb dala tud maradni, és ahogy Matt is említette a fentebb citált részletben, a zenekar karrierje szempontjából talán ez volt a legfontosabb szerzeményük. Abszolút érhető, miért kínált ennek hallatán Monte Conner azonnal szerződést a bandának, mert a refrént elég egyszer hallani, és soha többé nem vered ki a fejedből, ráadásul a szólóblokk is fantasztikus benne. A Dying In Your Arms ugyanakkor még ennél is nagyobb sláger, a lemez legdallamosabb nótája, ami ennek ellenére is rengeteg svédes ízt rejt a melodikusabb felszín alatt, csak roppant ügyesen álcázzák ezeket. A záró négyes azonban már sűrűbb és csak több hallgatásra adja magát. A kétlábdobos-dallamos-de-zúzós vonalat csúcsra járató Deceived, a mechanikusabb-szimplább riffeléssel startoló Suffocating Sight vagy a megadallamos részeket svédes hatású bedurvulással és gyorsulásokkal vegyítő Departure ízig-vérig triviumos nóták, de jellegzetes lemezes darabok. Mind nagyon jó, ám kell némi idő a feldolgozásukhoz, akárcsak a lemez leghosszabb tételéhez, a záró, hétperces Declarationhöz. Utóbbiban talán túl sok mindent akartak egybeolvasztani (jól jellemzi mindezt, hogy Matt szerint a dalra egyaránt kézzelfogható hatással volt a Muse és az Emperor munkássága), de még ezzel együtt sem mondanám, hogy nem sikerült a kísérlet: a hangulati ívében és zeneileg egyaránt rengeteg váltással operáló darab abszolút kereken zárja le az anyagot.

Mint írtam, a lemez gyakorlatilag egyből berobbant a köztudatba. Az Ascendancy Billboard-lista 151. helyén nyitott, ami kezdetnek nem volt rossz, ám a zenekart igazából Nagy-Britannia ölelte először a keblére igazán. A júniusi Download fesztiválon eredetileg az egyik kisebb színpadra szánták őket, ám a kedvező sajtófogadtatás és a Like Light To The Flies, illetve a Pull Harder On The Strings Of Your Martyr zenetévés diadala következtében a szervezők végül áttették őket a főszínpad nyitóbandájának. A koncert sorsfordítónak bizonyult a csapat életében. Gregoletto: „Bár nem az Ascendancy volt az első lemezünk, a legtöbben ezt hallották először a Triviumtól. Akkor éreztük a bőrünkön először, hogy tényleg robbant a dolog, amikor átmentünk az Egyesült Királyságba, és ezen belül is különösen a Download fesztiválon. Hideg volt, zuhogott az eső, és életünkben először álltunk akkora színpadon, szemben egy hatalmas, üres mezővel. Mi kezdtük a programot, és eléggé meg voltunk illetődve: nem volt backline-unk, mindössze egyetlen apró háttérvászonnal álltunk ki... Aztán belecsaptunk a buliba, és egyből lestünk egymásra, hogy mi a franc folyik itt? Olyan energialöket érkezett a közönség felől, hogy egyből más tudatállapotba kerültünk tőle. Ilyenkor olyan magabiztosságot kell sugározni, ami egyébként abszolút hiányzik az emberből: a nézők nem érezhetik meg, hogy valójában fogalmad sincs róla, mit csinálsz... Az angliai sikereink indították be a dolgokat. Az emberek elkezdtek beszélni a zenekarról, és egyfajta misztikum lengte körül a zenekart. Mire elkezdődött az Ozzfest, már nyilvánvalóan mindenki tudta, kik vagyunk. Aztán befutottak a turnéajánlatok a Children Of Bodomtól meg az Amon Amarthtól, és minden megváltozott. Az egész életem fenekestül felfordult. Nehezen hittük el, hogy mindössze egy évvel korábban még a suli padjait koptattuk... Időre volt szükségünk, mire sikerült felfognunk, mekkorát ugrottunk."

A csapat olyan népszerűvé vált Nagy-Britanniában, hogy ekkoriban több interjúban is úgy fogalmaztak: valójában szinte brit bandának érzik magukat, nem amerikainak. Az Ascendancy végül a Roadrunnernél megjelent legsikeresebb bemutatkozó album lett a Slipknot 1999-es első albuma óta. A csapat olyan zászlóshajóvá vált a cégnél, hogy voltaképpen senki sem lepődött meg, amikor az év végén megjelent, jubileumi Roadrunner United: The All-Star Sessions kollaborációs album négy fő dalszerzőjének egyike már Matt volt, olyan, hozzá képest veteránnak számító muzsikusok egyenrangú társaként, mint Robb Flynn, Dino Cazares és Joey Jordison. Az Ascendancy végül több mint félmillió példányban kelt el világszerte – ez az eredmény egy hasonló metállemeztől a régi érában is komolynak számított volna, de ekkoriban már bőven a digitális korszakban jártunk, amikorra az illegális letöltögetések nagyjából hazavágták a korábbi fizikai eladásokat. Vagyis még nagyobb bravúr volt.

Egy ilyen meghatározó anyagot sosem könnyű folytatni, a Triviumnak sem ment egyszerűen, ám ezzel együtt is meglepően hamar, már 2006 végén megérkezett a The Crusade című folytatás. Az elődjénél dallamosabbra, tradicionálisabbra vett anyag Heafy visszaemlékezése szerint tudatosan tért el olyannyira az áttörést meghozó albumtól: „A The Crusade egyfajta lázadás volt minden ellen, amit korábban csináltunk. Átgondoltam a dolgokat, és arra jutottam: az Ascendancyn minden összeállt. Vajon sikerülhet ismét mindent ennyire tökéletesen behúznunk? Nem voltam benne biztos... Körülnéztem a színtéren, és mindenki ezt a kettős dolgot csinálta akkoriban a durva meg a dallamos énektémákkal, breakdownokkal, szólókkal, rengeteg kétlábdobbal – ezek után egyértelmű volt, hogy nekünk épp az ellenkezője felé kell indulnunk! Azt mondtuk: oké, készítsünk egy olyan lemezt, ami mintha a '80-as évekből származna, nagyon thrashes, nincs tele breakdownokkal, hagyományos hangolással készül, és végig dallamos rajta az ének."

Én a magam részéről a mai napig kiemelkedően jónak tartom a The Crusade-et (az And Sadness Will Sear, a Contempt Breeds Contamination vagy a ′91-es Metallica és a klasszikus Queensryche szintézisét hozó The Rising például egyenesen briliáns dalok), de utólag belátom: valószínűleg kicsit korán érkezett az Ascendancyhez képest, és egyben túl komoly ugrást is jelentett. Akkoriban még mindig annyira pörgött a 2005-ös album, hogy a folytatásnak egyszerűen nem sikerült kinőnie a nagy előd árnyékából. A csapat a 2008-as, szintén kiválóan sikerült Shogunnal visszakanyarodott a horzsolóbb, durvább vonulathoz, ám ezután megtört az egységük, miután Smith zenei és személyes nézeteltérések miatt távozott a fedélzetről. Noha a sikerszéria nem szakadt félbe, zeneileg szerintem ezután laposabb időszak következett, ami több dobos elhasználását követően csupán Alex Bent csatlakozásával ért véget 2016-ban. A már vele készült, legutóbbi három album minden túlzás nélkül megint baromira gyalul.

Persze így sem kérdés, hogy a Trivium magnum opusza és legfontosabb, legklasszikusabb lemeze az Ascendancy, ami az akkori metálgeneráció meghatározó alapélményei közé tartozik szerte a világon. Nem véletlen, hogy az idei év elején übersikeres, kettős arénaturnét lehetett felhúzni rá a Bullet For My Valentine hasonlóan alap The Poisonjával egyetemben... Gregoletto: „Visszatekintve a lehető legjobb helyen voltunk a lehető legjobb időben, épp a megfelelő albummal. Ma sokan azt mondják, ez a zene rántotta be őket a metálba, de rendszeresen találkozunk zenekarokkal is, akik bevallják, hogy az egész életüket megváltoztatta az Ascendancy."

Durva belegondolni, hogy több mint húsz évvel ezelőtt még ígéretes feltörekvő bandaként írtam a Triviumról, ma meg már a Klasszikushock között emlékezünk meg erről az anyagról, de hát mit tegyek – az idő feltartóztathatatlanul repül előre, az Ascendancynek pedig vitán felül itt a helye. Ez a lemez mai fejjel is maximálisan üt, és igazából tényleg mellbevágó, hogy ennyire fiatalon ennyire kiforrott mesterművet tudtak letenni az asztalra.