Shock!

július 06.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Bad Company: Holy Water

badcompany_1Május 6-án, 66 éves korában elhunyt Brian Howe, a Bad Company második korszakának énekese. A máig aktív zenekar gyakorlatilag elsiklott a tragédia felett, mintha soha nem is lett volna semmi közük a frontemberhez, a klasszikus éra és a jelenlegi felállás énekese, Paul Rodgers pedig mintha indirekt módon még köpni is akart volna egyet Brian után. Persze tény, hogy a Howe által fémjelzett éra köztudottan roppant feszültségek közepette telt a csapat életében. Ugyanakkor az énekes a '80-as évek második felében nemcsak új arcot adott a Bad Companynek, hanem zenei motorként húzta is őket magával, és minimum kérdéses, képesek lennének-e Amerikában máig haknizni, ha Brian akkoriban nem tartja életben a brandet. Minderre a napokban harminc évvel ezelőtt megjelent Holy Water album szolgáltatja a legékesebb példát.

megjelenés:
1990. június 12.
kiadó:
Atco
producer: Terry Thomas

zenészek:
Brian Howe - ének
Mick Ralphs - gitár, billentyűk
Simon Kirke - dobok
Terry Thomas - gitár, billentyűk
Felix Krish - basszusgitár

játékidő: 53:27

1. Holy Water
2. Walk Through Fire
3. Stranger Stranger
4. If You Needed Somebody
5. Fearless
6. Lay Your Love On Me
7. Boys Cry Tough
8. With You In A Heartbeat
9. I Don't Care
10. Never Too Late
11. Dead Of The Night
12. I Can't Live Without You
13. 100 Miles

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

A brit Bad Company a '70-es évek emblematikus rockbandái közé tartozott, és főleg az Egyesült Államokban arattak elképesztő sikereket. A Free két ex-tagja, Paul Rodgers énekes és Simon Kirke dobos, illetve a Mott The Hoople-ből ismert Mick Ralphs gitáros és a King Crimson volt basszere, Raymond „Boz" Burrell által alapított zenekar minden túlzás nélkül alaplemezeket tett le az asztalra ebben az érában, amelyek egyenként is sok-sok millió példányban találtak gazdára. Az 1974-es Bad Companynek vagy az 1975-ös Straight Shooternek (ahogy az itthoni rockzenei köznyelvben meggyökeresedett, „a dobókockásnak") mindenképpen itt lesz egyszer a helye a rovatban, de a Led Zeppelin menedzsere, Peter Grant által terelgetett banda sikersorozata gyakorlatilag az egész évtizedben töretlennek bizonyult: útjukat arany és platina, illetve dugig telt arénák szegélyezték.

Az új évtized persze új szelekkel köszöntött be, amely akkoriban nem igazán kedvezett a klasszikus rockbandáknak. A punk- és new wave-hullám közepette hirtelen a Bad Company is egy lett az előző éra képviselői közül, akiknek ráadásul nem tettek jót az egyre komolyabb személyi feszültségek sem. A tagok kiégettsége és marakodása hosszabb szünethez vezetett az 1979-es Desolation Angels után, ráadásul John Bonham halála után Grantnek is szünetre volt szüksége, és leköszönt menedzseri posztjáról. A zenekar 1982-es visszatérése, a Rough Diamonds megbukott, így minden összeadódott, és a feloszlás mellett döntöttek. Ugyanakkor Ralphs és Kirke néhány évvel később ismét egymás mellé keveredett a gitáros szólólemeze kapcsán, és gyorsan megfogant bennük egy új csapat megalakításának gondolata. Az Atlantic azonban hallani sem akart róla, hogy a csapat ne Bad Company néven fusson, csak éppen Rodgers éppen a Jimmy Page-dzsel, Tony Franklinnel és Chris Slade-del közös The Firm szupergroupban játszott. Emellett – mivel pár évvel azelőtt ő kezdeményezte a feloszlást – esze ágában sem volt visszatérni társaihoz.

badcompany_10

A gordiuszi csomót csak egy új frontember csatasorba állításával lehetett átvágni. A kiadó, a legendás Bud Prager által vezetett új menedzsment, illetve Ralphs és Kirke egyaránt a korszellemnek megfelelő, rádióbarátabb, kommerszebb muzsikában gondolkodott a klasszikus éra blues-alapú hard rockjával szemben, így kapóra jött a régi haver, Mick Jones tippje. A Foreigner gitárosa Brian Howe-ot, Ted Nugent énekesét ajánlotta Ralphs és Kirke figyelmébe, egy nagy hangterjedelmű, roppant energikus frontembert, aki azonban sem hangszínét, sem stílusát tekintve nem emlékeztetett Rodgersre. Briant rengeteg ismerőse is óva intette attól, hogy csatlakozzon a Bad Companyhez, ő azonban mégis érzett valamit a kissé céltalannak tűnő Mickben és Simonban: „Eleinte megpróbáltam rávenni őket, hogy nevezzük át a csapatot, de ilyesmi szóba sem jöhetett, így hirtelen rám is mindenki azt mondta: nem új zenekart alapítottam másokkal, hanem átvettem valaki helyét... Akkoriban még nem láttam át ezt pontosan, de belekényszerítettek ebbe a helyzetbe. Gyakorlatilag kivétel nélkül minden ismerősöm azt mondta: Brian, rettenetesen kibaszol magaddal, ha Paul Rodgers helyére állsz, egyáltalán miért fontolgatod ezt az egészet? Én azonban mindenáron be akartam bizonyítani, hogy nincs igazuk, ami egyrészt célt adott a tevékenységemhez, másrészt sokkal-sokkal keményebben is dolgoztam emiatt."

Az első közös album, a Keith Olsen producerrel felvett, 1986-os Fame And Fortune minden szempontból bukást jelentett. A Steve Price basszerrel – illetve a turné erejéig egy rövid időre ismét Boz Burrell-lel – és Gregg Dechert billentyűssel kiegészült új Bad Company minden volt, csak Bad Company nem: a zene minőségi volt, de közelebb állt a Foreignerhez, mint a Rodgers-féle bandához, és lágyabb, AOR-osabb irányultsága teljesen összezavarta a régi rajongókat, akik nyersebb, egyénibb megközelítést vártak egykori kedvencüktől. Új hívek pedig nem érkeztek a helyükre – ehhez hiányzott a lemezről az a bizonyos slágerdal, amellyel maguk alá gyűrhették volna a rádióállomásokat és az MTV-t.

badcompany_6A Deep Purple előzenekaraként lefolytatott turnén a zenekar tudathatta a közönséggel, hogy ismét létezik, de ezen túlmenően nem tudtak érdemi eredményeket felmutatni. Howe-nak ugyanakkor volt egy víziója, és rejlett benne annyi hajtóerő, hogy magához ragadta a kormányrudat: „Amikor beléptem a zenekarba, vesztett ügynek számított az egész. Fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek, és nem voltak képesek épkézláb dalokat sem írni. Közben persze a zenei klíma is megváltozott, és akkoriban olyan előadók számítottak nagynak, mint például a Mr. Mister, hiszen a '80-as évek közepén az a lágyabb, billentyű-orientáltabb hangzás dominált. Ők is erre akartak indulni, így aztán a Fame And Fortune ezt az irányvonalat követte: pont olyan lett, amilyennek akarták. Én azonban mélyen legbelül tisztában voltam vele, hogy tévúton járunk, így az album után megmakacsoltam magam, és megmondtam nekik: srácok, ez egy rock'n'roll-zenekar! Kicsit feszesebbre kellene húznunk a dolgokat, hiszen ez egy gitárbanda, egy bluesos gitárbanda, vagyis ehhez kell visszatérnünk. Egészen hihetetlen mértékben tiltakoztak, de aztán valahogy mégis sikerült meggyőzni őket. Persze akkoriban még épp csak magam mögött hagytam a huszonéveimet, és tele voltam energiával, így azt gondoltam: simán fog menni minden, majd megmutatom nekik. De az élet sajnos nem ilyen egyszerű."

A második közös lemeznek gyakorlatilag tét nélkül foghattak neki, ugyanakkor árulkodó volt, hogy a tizenegy friss dalból kilenc alapjait már Howe írta Terry Thomas producerrel közösen, az egyre enerváltabb Ralphsnak mindössze négyben volt benne a keze, Kirke pedig tulajdonképpen egyáltalán nem exponálta magát a dalszerzési szakaszban. Erre ugyanakkor nem is volt szükség, Brian ugyanis végre rátalált a saját hangjára: „Arra gondoltam: végül is tudok jó dalokat írni, és talán a hangom is több mint elegendő, így aztán ha bevonok másokat is a dalszerzésbe Micken és Simonon kívül, talán működhet a történet. Bekerült a képbe Terry Thomas, és egy idő után azon vettem észre magam, hogy én írom a dalok többségét..." Maguk a felvételek is furcsa, a korszakban nem bevett módon folytak: „Gyakorlatilag soha nem lógtunk már együtt a Deep Purple-turné után, hanem külön utaztunk. Mick és Simon rendszerint végigpiálta az éjszakákat, én azonban a zenekar énekeseként nem engedhettem meg magamnak ezt. De a stúdiómunkálatok közben is csak ritkán futottunk össze: én mindig Terryvel dolgoztam, a többiek pedig máshol és máskor."

Az 1988 augusztusában kiadott Dangerous Age borítójában a Van Halen 1984 lemezének közép-nyugati változatát hozta, és zeneileg is megújította a receptet: a Fame And Fortune-nel szemben sokkal természetesebb, bluesosabb – és nem utolsósorban izmosabb – anyag lett. Úgy tértek vele vissza a Bad Co. '70-es évekbeli hagyományaihoz, hogy az anyag közben tökéletesen passzolt a korszak arénarock-vonalához is. És láss csodát, a recept működött: a jó hangulatú, összeszedett, roppant élvezetes lemez a One Night, a Shake It Up és a No Smoke Without A Fire dalok MTV-s és rádiós fogadtatásának köszönhetően meglepetéssiker lett, miközben valójában senki sem várt tőle semmit. A Bad Company környékére nemcsak visszatért a régi tábor, de rengeteg új rajongót is szereztek, ráadásul Howe a koncerteken a klasszikus daloknak is igazságot szolgáltatott: „A korai dalok eléneklése nem jelentett problémát élőben, mert Paul hangfekvése mélyebb az enyémnél, vagyis a régi nóták közben kicsit pihenhettem. Túlzás nélkül mondhatom, nem sok énekes merészkedett akkoriban olyan magas regiszterekbe, mint én, és főleg nem tette be az összes ilyen dalt a koncertműsorba..."

badcompany_9

Mindez skizofrén helyzetet eredményezett. Noha a név továbbra is Mick és Simon tulajdonát képezte, a Dangerous Age egyértelműen Howe albuma volt, így átrendeződtek a zenekaron belüli erőviszonyok. Brian: „A Dangerous Age-et a szerződésünk alapján muszáj volt elkészítenünk, mert a Fame And Fortune baromi sok pénzt emésztett fel, és a kiadó vissza akart nyerni valamit az akkor elbukott lóvéból. Úgy is mondhatjuk, hogy rohadt sokba került a lemez, ami közben egyáltalán nem is volt Bad Company-ízű. Az Atlantic ezért aztán a lehető legolcsóbban olcsón akarta megúszni a második albumot. Semmit sem vártak a Dangerous Age-től, de ehhez képest a lemezből olyan 8-900 ezer fogyott a végén, így a kiadó emberei majd kiugrottak a bőrükből örömükben. Azt mondták: Brian, ez fantasztikus, készülj, mert a következő album valósággal szárnyalni fog. És igazuk is volt. Mindenáron ragaszkodtak hozzám, és úgy álltak a dologhoz, hogy kitartanak mellettem, ameddig maradok. Mickkel és Simonnal akkoriban már nem is nagyon tárgyaltak, és teljes támogatásukról biztosítottak, mindössze annyit vártak el, hogy maradjak a zenekarban, és írjam én a nótákat. Azt hiszem, már ebből is eléggé látszik, hogy a Bad Company akkoriban nem működött igazán zenekari egységként. Nem volt túlságosan örömteli a munka, nem voltunk boldog zenekar. Viszont új énekessel mindig nehéz továbbvinni valamit, de a Dangerous Age-dzsel nekünk sikerült."

Ezek után a banda már nyertes pozícióból fordulhatott rá az új éra harmadik anyagára, az Atlantic pedig – a „győztes csapaton ne változtass" elv szellemében – ismét Howe, illetve Thomas kezébe adta a kormányrudat. Ralphs és Kirke egy-egy saját dallal járult hozzá az albumhoz, a gitáros emellett három szerzeményt külön is jegyzett a producerrel. Brian: „Mickék a mai napig azt mondják, hogy minden körülöttem forgott, lehetetlen volt velem együttműködni, és ilyen voltam meg olyan voltam, aki át akarja venni a zenekar irányítását, ez azonban egyszerűen nem igaz. Szimplán nem akartak dolgozni, vagy inkább nem akartak megdolgozni az eredményekért. Megjelentek a stúdióban, bohóckodtak, és azt hitték, ennyi elég is lesz ahhoz, hogy visszatérjenek a régi szép idők. Mi ezzel szemben Terryvel úgy dolgoztunk, hogy lógott a belünk. Minden nap reggeltől estig gyúrtuk a nótákat, hoztuk az újabb és újabb ötleteket, aztán kidobtuk, átalakítottuk, működőképessé tettük őket. Nem ment könnyen, de ez volt a munkamódszerünk. A Holy Water megírásának pedig már úgy kezdtünk neki, hogy pontosan tudtuk: kevés esély van rá, hogy Mick és Simon elegendő anyaggal rukkol elő. Vagyis eleve tíz dalt kellett összeraknunk."

badcompany_4Az irányvonal maradt a Dangerous Age-é, de még bátrabb, még magabiztosabb formában. Brian: „Olyan nótákat írtunk, amelyek természetesen jöttek belőlünk. Nem akartunk lemásolni senkit, hanem azokat a dalokat raktunk össze, amelyekről úgy gondoltuk: a leginkább passzolnak a Bad Companyhez. Ha az embert bluesban gondolkodik, azt megfelelően kell játszani, és ehhez kicsit küzdeni kell, át kell érezni a dolgot, ott kell lennie benne a léleknek, az érzésnek. Na most ehhez képest Mick és Simon úgy kábé ötven éve nem küzdött például anyagi nehézségekkel, szóval jobb ötletnek tűnt kicsit agresszívebbre, valóságosabbra, ha úgy tetszik, utcaibbra venni a muzsikát nagy dobokkal, karcos gitárokkal, harmóniákkal." A sessionistaként Felix Krish basszer segítségével felvett új albumon – a Dangerous Age-hez hasonlóan – Terry Thomas is közreműködött gitárokon és billentyűkön, és a lemez végül 1990. június 12-én jelent meg Holy Water címmel, és abszolút csúcsformájában mutatta meg a Howe-érás Bad Companyt.

A '70-es évek lemezeivel összevetve persze más volt az ekkori zenekar, ezen nincs is mit ragozni. Az akkori nyersebb, földközelibb megközelítéssel szemben a Holy Watert is vastagon áthatja az arénarock-periódus szellemisége, hangulata. Ugyanakkor Howe és Thomas még tökéletesebb, még kerekebb formában valósította meg a régi Bad Co. világa és a '80-as évek legvégén uralkodó rádiórock szintézisét, mint a Dangerous Age-en. Ennek megfelelően az album olyan hatást kelt, mintha a klasszikus Bad Companyt beinjektálták volna egy, a korszak hi-tech AOR-jában utazó formációja rendszerébe, és ebben nincs semmi túlzás. A forma és az érzésvilág néhány fokozattal bluesosabb ugyan, de a zenekar a dallamok minőségét, a kidolgozottságot, a hangszerelést tekintve simán hozta az olyan csúcsnívójú amerikai AOR-bandák szintjét, mint a Giant vagy a Bad English, netán a Foreigner vagy az abból leágazott, Lou Gramm és Vivian Campbell nevével fémjelzett Shadow King. Maga az érzésvilág is ezekkel a bandákkal rokon leginkább: érett, letisztult, felnőtt rockmuzsika.

Az album helyből elementárisan indul a címadó számmal. Érdekesség, de a Holy Water eredetileg azért született, mert Howe nem volt teljesen elégedett a '88-as lemez No Smoke Without A Fire dalával, és írni akart egy hasonló szabású, de még erősebb témát. A két szám hasonlóságai valóban nyilvánvalóak, de a mérleg nyelve egyértelműen a Holy Water felé billen: ez a dal alighanem az egyik legtökéletesebb AOR-refrénbomba volt ebben a korszakban, ami csak felcsendült az amerikai rádiókban. A verzék szaggatott gitáralapjai és Howe énekdallamai maradéktalanul őrzik a '70-es évek blues rockos örökségét is, a refrén viszont garantáltan nem születhetett volna meg akkoriban, és ez itt szó szerint az az eset, hogy akár bírod az ilyesmit, akár nem, elég, ha egyszer meghallod a kórust, soha többé nem felejted el. Ráadásul az a legszebb az egész dalban, hogy csodálatosan puritánnak és szimplának, magától értetődőnek tűnik, miközben irgalmatlanul munka fekszik abban, hogy így tudott megszólalni. (Még azt is megbocsátja az ember, hogy a refrén szövege jól hangzik ugyan, belegondolva azonban hatalmas képzavar.) Brian pedig természetesen uralja az egész albumot hajlékony, alapvetően magas fekvésű, de elsöprően karizmatikus énekével. Nekem mindig az jutott róla eszembe, hogy néhol egészen olyan, mintha összekeverték volna Robert Plantet és Lou Grammet, de ez persze csak erőltetett párhuzam, Howe azonnal felismerhető hang volt.

badcompany_3A Holy Water tipikusan olyan lemez, ahol valójában nincs sok értelme akkurátusan végigelemezni az összes dalt, mert saját karakterük dacára valahol mind egy tőről fakadnak, albumként egységes egészet alkotnak, és nincs köztük töltelék. Ékes bizonyíték, hogy a Walk Through Fire pattogósabb tempókkal elővezetett, autóvezetős-filmbetétdalos érzéseket keltő AOR-témája még a címadó után is jelentőségteljesen képes folytatni a lemezt. A csikorgó blues rock riffelést csúcskategóriás, hihetetlenül szépen kidolgozott dallamokkal ötvöző, megakórussal ellátott Stranger Stranger meg ha lehet, még ennél is erősebb... Negyedikként pedig a lemez elsőszámú sikerdala, az If You Needed Somebody balladája következik, tipikusan az a fajta szám, amilyenekkel ekkoriban garantált volt a sokszázezres lemezeladás. Nem mondom, hogy az album legeredetibb momentuma, de hogy ezt is nagyon összerakták, azon nincs mit vitázni, ráadásul Howe hatalmasakat énekel benne. Nem mellesleg ugyanaz a soulos, gospeles érzés szövi át, ami néhány évvel korábban a Foreigner I Want To Know What Love Is dalát.

A Fearless húzós, ropogós rock'n'rollt hoz, az ember szinte látja maga előtt a gigászi reflektorok között vetődő Howe-ot egy aréna színpadán – a kórus pedig garantáltan talpra is állítana mindenkit ebben a környezetben. A Ralphs által jegyzett Lay Your Love On Me, illetve a Boys Cry Tough kimértebben bluesosak: előbbi higgadt tempókra épített, kevésbé direkt darab, utóbbi pedig szintén nagyon jellemző típusú darab volt ebben az érában sztorimesélős szövegével, akusztikus-berobbanós szerkezetével. Viszont egyik sem versenyezhet a With You In A Heartbeat prémiumkategóriás AOR-himnuszával, ez ugyanis tényleg megint olyan tétel, amelyhez foghatót még ezekben az években is csak nagyon kevesen voltak képesek bakelitbe préselni. Hangszerelés, felépítés, dallamok terén egyaránt lenyűgözően nagy nóta, amelyet aztán újabb nagy kedvenc követ az I Don't Care fülledt, basszusvezérelte futamaival, ahol a refrén alatt a lemez egyik legzsírosabb riffjét süti el Ralphs.

badcompany_2A lemez utolsó negyedében három Ralphs és Terry Thomas által jegyzett szerzemény, illetve Kirke darabja következik. A Never Too Late ennek megfelelően hagyományosabban bluesos, közelebb áll a korai Bad Companyhez, mint a lemez dalainak többsége, ugyanakkor Howe elementáris előadása ezt is végig uralja, és a refrén is a pop metal éveket idézi, nem a hőskorszakot. A Dead Of The Night hasonló iskola, de lendületesebb, energikusabb tétel, az I Can't Live Without You pedig minden bizonnyal a leghagyományosabban old school módra Bad Co.-ízű darab az albumon, és egyben újabb csúcspontot is jelent a műsor végén hatalmas refrénjével, pozitív, életigenlő hangulatával. Az utána következő, Kirke által írt és énekelt 100 Miles már inkább csak levezetés a maga nem egészen két percével, akusztikus futamaival, a basszusgitár pedig lúdbőröztetőn szól benne. Egyetlen gondom van vele: hogy teljesen nyilvánvalóan Bruce Springsteen I'm On Fire-jét vette benne kölcsön a jó Simon, és nemcsak a dallam, de még a „Hey little girl..." kezdés is stimmel. Ez azért kissé fejcsóválós, nem annyira értem, annak idején hogy kaphatott zöld utat a lemezre, akármilyen kellemes is. Biztos ezzel kellett legyezgetni Kirke egóját, vagy ki tudja...

A Holy Water instant sikernek bizonyult: a címadó szám felvezető single-ként egyből kibérelte a rádiók hullámhosszát, az igazán nagy durranásnak azonban az If You Needed Somebody bizonyult, amely az amerikai listák 16. helyéig jutott, és a banda első Top 20-as dala lett a tengerentúlon az 1979-es Rock 'n' Roll Fantasy óta. A mesterhármast a Walk Through Fire tette teljessé. Ha bárki is azt hinné, mindez kisimította Ralphs és Kirke ráncait, téved, mert a zenekari hangulat minden korábbinál pocsékabbá vált az album megjelenése és berobbanása után. Howe: „Mick bejelentette, hogy nem turnézik. Szerintem rossz néven vette, hogy nem kerültek fel dalai a lemezre, de hát ha egyszer alig írt párat... Furcsa helyzet volt: simán közölte a kiadóval, hogy nem akar koncertezni, így aztán nem turnézunk. A kiadó viszont azt válaszolta, hogy ó, dehogynem turnézunk, ha nem akarsz benne részt venni, legfeljebb otthon maradsz. És ennyi volt..."

Az élőben Geoff Whitehorn gitárossal és Paul Cullen basszerrel kiegészült zenekar a Damn Yankees-zel indult közös amerikai arénakörútra. Eközben a Holy Water az év végére aranylemez lett, 1991 nyarára pedig – a Desolation Angels óta első Bad Company-lemezként – beplatinázódott. Howe: „Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de abban a zenei korszakban pontosan tudtam, mire van szüksége a Bad Companynek ahhoz, hogy sikeres legyen. Az If You Needed Somebody után nagyon sok kétkedőt is végleg meggyőztünk, és miután nagyon keményen megdolgoztunk érte, a zenekar ismét a legnagyobb helyeken játszhatott. A Holy Water turnéja fantasztikusan és briliánsan sikerült, és bevétel tekintetében is a legnagyobb turnék egyikének számított akkoriban Amerikában."

badcompany_5Ralphs 1991 áprilisán visszatért a koncertezéshez, de egy másodgitáros, Dave „Bucket" Colwell is csatlakozott hozzájuk. Noha a Damn Yankeesszel közös turné az időszak egyik leghatalmasabb sikerturnéjának számított koncertfronton – egyes források szerint ott volt az 1991-es év öt legnagyobb bevételt hozó körútja között az Államokban –, a hangulat továbbra sem javult. Howe: „A Holy Water ismét a legnagyobb arénákba katapultálta a zenekart, világszerte hatalmas helyeken játszottunk. De sajnos a népszerűségünk növekedésével a féltékenykedés és az ellenségeskedés is új erőre kapott a bandában. Mivel a többiek nem nagyon működtek közre a lemez megírásában, nem is tudtak igazán örülni a ténynek, hogy ekkora sikert aratott, és elkezdtek azzal támadni, hogy túl nagy lett az arcom. Én meg hiába mondtam nekik, hogy de srácok, nem értitek, hogy ez mindnyájunknak jó? Mindenki jól jár! De nem érdekelte őket." „Brian eleve Paul Rodgers helyére érkezett, és a zenekar hangzása, a zene hangulata is nagyon másmilyen lett vele", idézte fel egy interjúban a csapat A&R-osa, Derek Shulman. „Kétségkívül nagy egója volt, amit egyébként ő sem tagadott soha – viszont egyáltalán nem árasztott magából negatív energiákat. Mindig is úgy éreztem, hogy jól ki lehet jönni vele. A többiekkel már kevésbé találta meg a hangot, Mickék nem kedvelték az énközpontúságát, de természetesen ők is sikeresek akartak lenni. Rengeteg feszültség volt a zenekarban, de Bud Prager roppant erőskezű és jó menedzserként képesnek bizonyult őket egyben tartani, és kihozni belőlük, amit lehetett. Mindenkinek ez volt az érdeke, Briant is beleértve, aki végül lenyelte a sérelmeit. Úgy gondolom, Bud jelentette a kulcsot, mert kiegyensúlyozta a nagy egyéniségeket, és elérte, hogy inkább a célra koncentráljanak, a személyes konfliktusok és érdekek pedig ne akadályozzák a zenekar sikereit."

A Holy Water végül több mint 2 millió példányban talált gazdára világszerte, és ismét a csúcsra lökte a Bad Companyt. Az album utórezgései olyan sokáig kitartottak, hogy még a folytatást, az 1992 őszén megjelent Here Comes Trouble-t is vitte a lendülete. A szintén kiválóan sikerült lemez stílusában elődjére ütött, és mindössze fél év alatt bearanyozódott, pedig ekkor már vastagon a grunge-érában jártunk. A személyi feszültségekkel azonban ekkor már nem lehetett mit kezdeni. Nem tompította a viták élét a Foreigner ex-basszere, Rick Wills belépése sem, akivel Brian és Mickék egyaránt baráti viszonyt ápoltak, így Howe végül 1994 elején távozott a bandából. „Tisztában vagyok vele, hogy a felállás változásai sokakat összezavartak, és meg is értem ezt, de az ötlet tőlem származott", mondta később. „Ricket ismertem, és tudtam, mennyire energikus, optimista fickó. A zenekarnak óriási szüksége volt egy ilyen arcra akkoriban. De aztán egyszerűen nem ment tovább a dolog, nem tudtam tovább csinálni. Semmiképpen sem akartam csak a pénz kedvéért maradni, így aztán elköszöntem. A többiek hasonlóan éreztek, mert akkoriban már titokban próbáltak a háttérben Steve Walshsal. Nem volt nehéz döntés otthagyni a Bad Companyt, mert eljutottunk odáig, hogy már senki sem tett hozzá semmit a dalszerzéshez, és őszintén szólva élőben is nagyon-nagyon langyos lett a banda. Terry Thomasszal egyszerűen elegünk lett belőle, hogy mindent mi csinálunk, és Mick meg Simon kizárólag megsértődni képes a dolgokon, miközben egyébként a csapat majdhogynem bárzenekari szinten mozgott, amikor beléptem hozzájuk, a végén pedig ismét milliós példányszámban fogytak a lemezek, és esténként 15-25 ezer ember előtt adtunk teltházas bulikat."

badcompany_8A Bad Company frontjára ezután egy londoni énekes, Robert Hart állt. Brian: „Robert eleve a zenekar jó barátja volt, és sokkal inkább hajlandó volt Paul Rodgers stílusában énekelni, mint én. Vagyis a többiek számára amolyan tökéletes kombinációt jelentett ez az egész. Én persze soha nem értettem ezt az egészet: csak egyetlen Paul Rodgers létezik, vagyis ha megpróbálod lemásolni, eleve vesztes játszmába kezdesz." A Harttal felálló Bad Company egyáltalán nem bizonyult sikeresnek, az 1995-ös Company Of Strangers és a részben régi dalok új változatait rejtő, 1996-os Stories Told & Untold egyaránt megbukott. Mindebben persze semmi csoda nem volt ekkoriban, és alighanem akkor sem ácsingózhattak volna nagyobb sikerekre, ha Howe marad a fronton: „A Nirvana és a grunge megölte az összes hülye, unalmas, kövér, öreg hosszúhajú zenész kötelező jellegű, biztonsági játékra épülő zenéjét. Addigra már gyakorlatilag mind a Spinal Tap egy végletekig tolt változatát nyomtuk. Hogy örültem-e neki, hogy a lemezeim hirtelen már nem fogynak annyira jól? Nyilván nem. De aztán rádöbbentem, hogy az én korosztályomból senkinek a lemezei nem fogynak már. Vagyis nem rám, személyesen Brian Howe-ra mondott nemet a közönség, hanem az egész korábbi érára. És igazuk is volt. Mindannyian ellaposodtunk, és jött egy egészséges fordulat. A Nirvanával megérkezett a zene következő hulláma."

A Bad Company ezek után a lehető legnyilvánvalóbb lépést húzta meg, és 1998-ban visszahozták a frontra Paul Rodgerst. Azóta meglehetősen nehéz követni, éppen ki és milyen konstellációkban bukkan fel a hol feléledő, hol tetszhalálba meredő csapatban, teljes új album azonban 1996 óta nem készült, és ez már bizonyára így is marad. Egyvalamiben azonban következetesnek bizonyultak: a Howe-éra tokkal-vonóval együtt ment a kukába, és Brian távozása után gyakorlatilag egyből megfeledkeztek a vele készült nagylemezekről. Az énekest persze elég érzékenyen érintette mindez: „A zenekarban töltött éveimet gyakorlatilag kiradírozták a történelemből. De azok a fickók alapvetően egy burokban élnek, ahol örökké 1974-et ír a naptár. Szándékosan iktattak ki mindent a műsorból, amihez közöm volt, miközben rengeteg munkámba került, hogy azok a lemezek működjenek, Mick és Simon pedig alig segített ebben. Miután kiléptem, gyakorlatilag nem is hoztak össze semmi igazán értékelhetőt, olyasmit pedig biztosan nem, ami akár csak megközelítette volna a velem készített lemezek sikereit. Azok az albumok szó szerint új életre keltették a Bad Companyt. Kimondottan bosszantotta őket, hogy az aktuális slágereink tőlem származtak, és úgy értékelték a helyzetet, hogy kizártam őket a dalszerzésből. Pedig csak meg kell nézni, mit csináltak azóta, és azonnal látható: dalszerzőként egyszerűen lefutották a saját köreiket." Ha mindez nem lenne elég, Howe nem kímélte Rodgerst sem: „Emberként nem kedvelem Pault. Plusz ha tényleg annyira briliáns előadó, és valóban ő a Bad Company valaha volt egyetlen és igazi énekese, akkor miért nem vettek fel vele semmit, mióta visszatért?"

Brian eközben mérsékelten sikeres szólókarriert kezdett, és ugyan nem játszott már arénákban, mint az elhíresült, turnémenedzser-kirúgós videóból is lejött, aki egyszer rocksztár volt, mindörökké az is marad. Az énekesnek az utóbbi tíz évben több szívproblémája is akadt, május 6-án pedig elvitte egy infarktus. Keserű és érthetetlen, hogy egykori zenésztársai még egy kétmondatos közleményben sem emlékeztek meg róla, sőt, Paul Rodgers egy videót is közzétett, amelyben mindenkit biztosít: él és virul, hátha esetleg valaki azt hitte volna a szalagcímek láttán, hogy ő hunyt el. És közben nemhogy ki sem ejtette Brian Howe nevét, de még csak nem is utalt rá, hogy valaki tényleg meghalt a csapat énekesei közül... Rég leszoktam arról, hogy véleményt mondjak vagy akár alkossak zenészek és zenekarok személyes ügyeiről, hiszen nem látunk bele ezekbe a dolgokba, de azt hiszem, akármi is történt közöttük, ez a hozzáállás minden körülmények között vállalhatatlan, érzéketlen és mélységesen ízléstelen.

badcompany_7

Hiába volt tehát a zenekar egyik sikerkorszaka, a Howe-éra mára elveszett – vagy inkább szándékosan elfelejtett – fejezetnek számít a Bad Company történetében. Mick Ralphs mindössze ennyit jegyzett még hosszú évekkel később egy interjúban a szóban forgó évekről, amikor már nagyon faggatták: „Jó korszak volt. Modernebbül szólt a zenekar, de eközben is ott volt a zenén a védjegy." Maga Brian pedig természetesen élete végéig hihetetlenül büszke volt mindarra, amit megvalósított a Bad Co. élén: „Alapvetően imádnivaló volt az egész. Hihetetlen érzés, ha az embert elfogadja a közönség, mert olyan dalokat ír, ami tetszik nekik. Valójában soha nem tudtam megemészteni az érzést, hogy amikor kiálltunk a színpadra, a nézők még nálam is jobban ismerték a dalainkat. Bármilyen előadó számára ez a lehető legnagyobb elismerés: ha pontosan tudják a nóták szövegét, amit előzetesen otthon, a hálószobában írtál. És mindez egyben egészen elképesztő váltás is, hiszen előtte a kismagnódba énekeltél otthon valami dallamot, miközben versenyeztél millió és millió más zenésszel, akik ugyanezt tették. Aztán a dalod hirtelen kiemelkedik a masszából... Ez egy roppant furcsa, szürreális folyamat, de hihetetlen. Imádtam az akkori életemet."

Ha a valódi nyári kánikula közeledtével megfelelő soundtrackre lenne szükséged, ami nem számít elcsépeltnek, de csúcsminőséget képvisel, ne is keress tovább, a Dangerous Age – Holy Water – Here Comes Trouble hármassal nem lehet mellélőni. Ugyanakkor nem kérdés, hogy ezek közül is a '90-es lemez a csúcs – ez bizony egy igazi melodikus mestermű, rajta egy messze átlagon felüli énekes őstehetséggel. Bárki megkövezhet, de nekem mindig is ez volt a kedvenc Bad Company-albumom, nem pedig valamelyik korai.

 

Hozzászólások 

 
#4 CarryOn 2020-06-15 20:57
Idézet - frontiers:
Bár elismerem a BC munkásságát -igazából sosem hatottak rám túlzottan- Paul Rodgers-t, mint énekest, meg kimondottan komálom, viszont ez a lemez olyan magasságokig jutott minőségileg, hogy nem csodálom, hogy kitagadták. Túl jó Bad Company-nak.

Minden mondatoddal egyetértek.A Holy Water egy hibátlan lemez,messze jobb,mint bármi,amit Rodgersszel csináltak.Pedig a Straight shootert előbb hallottam,mint ezt...a címadó nóta refrénje azóta nem megy ki a fejemből,h kb.30 éve megláttam a klipjét a Super channelen.De minden szám hibátlan,a Boys cry tough a kedvencem.Kár,h nem láthattam élőben azt a turnét...
Idézet
 
 
#3 Venomádi 2020-06-15 12:33
Brian rossz társaságba keveredett. Egyébként ezt a geciséget leszámítva, hogy még egy nekrológot is sajnáltak tőle, minden érem két oldalú, plusz az éle, szokták tartani. Bár nem gondolom, hogy sok okuk volna szarni ennek a csávónak a fejére. Sőt. Ezt az érát vastagon pótolnom kell még, de így olvasva, Brian minden egoizmusával együtt is, a Bad Co. csak jól jött ki ebből.
Idézet
 
 
#2 Klóner 2020-06-15 10:24
A Paul Rodgers-féle Bad Co. kiadott néhány eléggé lapos albumot is.A klasszikus első három természetesen kiváló. A Brian Howe által felénekelt lemezek viszont mind tetszenek. A What You Hear Is What You Get koncert pedig nagy facorit nálam.
Idézet
 
 
#1 frontiers 2020-06-15 09:30
Bár elismerem a BC munkásságát -igazából sosem hatottak rám túlzottan- Paul Rodgers-t, mint énekest, meg kimondottan komálom, viszont ez a lemez olyan magasságokig jutott minőségileg, hogy nem csodálom, hogy kitagadták. Túl jó Bad Company-nak.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.