Shock!

A zenekar egyik meghatározó motorja, a billentyűs Tore „Ylwizaker″ Ylvisaker tavaly augusztusi halála óta az Ulver tűnékenyebb, megfoghatatlanabb, mint valaha. Ennek folyományaként a Liminal Animals címre keresztelt új albumukkal nemhogy turnézni nem indultak, de még a promóciós interjúktól is elzárkóztak. A komfortos némaságban leledző csapat esetében a szabályt erősítő kivétel ezúttal mi voltunk, és úgy alakult, az idei év eddigi egyetlen Ulver-interjúját nálunk olvashatjátok. Kristoffer Rygg énekes állt rendelkezésünkre néhány villámkérdésre.

„The throne is empty / We are alone" vagy „Stare into the sun / The barrel of a gun" – ezek a sorok szerepelnek az új album dalszövegeiben. Mennyiben látják másképp a világot a Liminal Animals farkasai, mint a Flowers Of Eviléi?

„A trón üres" fordulat a Pán haláláról szóló, régi plutarkhoszi történetre utal: az istenünk nincs már velünk, a központ összeomlott, és mi csak bámulunk a semmibe. Ez alapvetően egy érzés, de egyben annak a világnak a visszatükröződése is, amelyben élünk. A Flowers Of Evilnek egyfajta filmes lüktetése volt – nosztalgikus, de paranoiával és árulással teli. Egy olyan rendszerben való navigálásról szólt, amely már eleve romlott, ahol minden döntés olyan, mintha az ördöggel kötnénk alkut. A Liminal Animals másfajta állat. Megragadott minket ez a városon túli apokaliptikus hangulat, gondolj az Appalache régióra, isten háta mögötti vidékekre, vagy olyan helyekre, ahol nem működnek a kommunikációs vonalak. Kevésbé egy tönkrement rendszerről, inkább arról van szó, hogy mi történik, ha egyáltalán nem marad rendszer. A Liminal Animals farkasai magányosak, mint mindig, de túlélnek egy elcsendesedett világban – ez a klausztrofóbiából a tágas bizonytalanságba való átmenet. Szerintem a Locusts különösen jó példa erre. A Flowers esetében élesebb kontúrok, árnyalatok voltak, míg a Liminal Animals olyan képest fest, mintha nyílt mezőn állnánk, tudva, hogy jön a vihar, és nincs hova menekülni.

Az új albumról írt kritikánkban azt találgattuk, hogy az év végi megjelenésnek az lehetett a fő oka, hogy bizonyos folyamatok már visszafordíthatatlanok voltak. Jól gondolom? Tudva, hogy mi történt Toréval, átdolgoztátok volna a dalokat/a koncepciót, ha lett volna rá lehetőségetek?

Igazad van az album időzítésével kapcsolatban – a dalok már olyan stádiumban voltak, amikor a leállás vagy a visszafordulás lehetetlennek tűnt. Tudod, Ole Alexander [Halstensgård, billentyűs/DJ] és én már sok éve, sokat dolgoztunk rajtuk. Ami Torét illeti, ő nem vett részt a dologban. Sokszor kértük, hogy ugorjon át hozzánk, legyen egy közös session, lógjunk együtt, mint a régi szép időkben. De ő... máshol járt, mindig elérhetetlennek tűnt. Nyitva tartottuk az ajtót, még új stúdióba is költöztünk, mert Tore régi helyén nehéz volt nélküle dolgozni. Nem volt ezzel amúgy semmi problémája, még mondta is, hogy az átköltözés jó döntés volt, és hogy csatlakozni fog, ha majd újra érzi az ihletet, de sosem lobbant fel az a szikra. Hogy változtattunk volna-e bármin, ha tudtuk volna, hogy mi következik? Ez nehéz kérdés. Éreztük, hogy valami nem stimmel az öreg barátunkkal, de tovább kellett lépnünk, alkotnunk kellett, hogy életben tartsuk a zenekart. Tudván, hogy mi történt... fáj. Minden nap gondolok rá. Az online megemlékezésünk többet mond, mint amit itt el tudnék mondani. Még mindig nagyon érzékeny pont ez számunkra, de Tore velünk van, mindig is velünk lesz.

Ahol a leginkább érzem Tore „jelenlétét", azok a noktürnök (Nocturne #1 és #2), amelyeket az új album rejtett sarokköveinek tartok. Mesélnél egy kicsit ezekről?

Értem, miért érzed Tore jelenlétét a noktürnökben, de ha őszinte akarok lenni, ezekben a témákban, ebben a hangzásban az én kezem is benne van. Nem könnyű ezt így kimondani, mintha féreglyukba ugranánk. Olyan albumok világát idézik, mint a Shadows Of The Sun, azt az álmodozó, gyászos teret, ahol együtt bolyongtunk. Tore szelleme beleivódott az Ulver szövetébe, de a zenekar lelke nem az övé – nem is hiszem, hogy bármelyikünk birtokolhatná azt. Ez a vágyakozó melankólia, komor sodródás mindannyiunkban közös. Maguk a dalok természetes, intuitív módon jöttek, egy módja annak, hogy ragaszkodjunk is a közös történelmünkhöz, miközben hagyjuk, hogy a Liminal Animals megtalálja a saját hangját.

A Wolves Evolve című könyvben azt mondtad, hogy megnyugtató lenne számodra pár búcsúkoncert után visszavonulni a turnézástól. Ezek a fellépések még előttetek állnak. Vagy nem?

Még valóban nem volt búcsúkoncertünk. Ez továbbra is csak egy gondolat, amit ízlelgetünk. A turnézás mindig is ambivalens dolog volt számunkra: kimerítő, kiszámíthatatlan. A felkészülés, az utazás, mindazok a változók, amelyekre nincs ráhatásod – ez túl sok. De amikor egy koncert beindul, amikor a zene célhoz ér, és a közönség veled van, azt nehéz felülmúlni. Megértem, hogy sok zenekar miért él-hal ezért. Ezek a pillanatok megmaradnak az emberben, és hálás vagyok a turnékért, amelyeken részt vettünk, a találkozásokért, amelyek út közben történtek. Ezeket az emlékeket örökké őrizni fogom, mégis, a szívem mélyén stúdiós arc vagyok. Az albumok azok, ahol az örökségünket építjük: valami maradandó dolgot. Egy élő fellépés ragyogása egy éjszakán át tart, aztán vége. Egy album? Az viszont olyasmi, amihez ragaszkodhatsz, pillanatfelvétel arról, hogy kik voltunk. Egy dokumentum, egy felvétel, egész egyszerűen. Ami a búcsúkoncerteket, az új koncerteket vagy bármi ilyesmit illeti, tudni fogjuk, amikor megfelelő lesz az időzítés. Egyelőre az az út még mindig járható számunkra, és nem zárjuk be az ajtót. De persze nem is erőltetjük a dolgot.

Tehát a stúdiómunkától nem terveztek visszavonulni. Eljön-e valaha az az idő, amikor a zenélésnek, vagy általában az alkotásnak már nem lesz igazi értelme számotokra? Eljön-e valaha az a pont, amikor úgy gondolod, hogy már mindent elmondtatok?

Mindent? Sok mindent elmondtunk, és hálásak vagyunk a kiváltságért és az időért, hogy ezt megtehettük, hogy – remélhetőleg – értelmes megnyilvánulásaink lehettek az érzéseinkről és a gondolatainkról az Ulveren keresztül. Kétségtelenül hatalmas mennyiségű anyagunk született. De ha eljönne az a nap, amikor azt érzem, hogy mindent elmondtunk, és elnyel az unalom vagy a közöny... akkor csak temessetek el. Továbbra is a zene az, amin keresztül értelmezni tudom a külvilág zűrzavarát, enélkül már rég halott lennék. A világ folyamatosan változik, és mindig van valami, ami megragadja a figyelmemet, és hogy ez a régi vagy az új világból származik, az nem is igazán számít. Az ihlet sosem fogy el, csak alakot vált. Amíg van fájdalom, szépség, vagy bármi, amit érdemes felkutatni, addig itt leszek. Visszavonulni az alkotástól? Az olyan lenne, mintha az élettől vonulnék vissza.

A fent említett könyvben Tore valami olyasmit mond, hogy „ami a zenéléshez kell, az az idő, nem utolsósorban a zenélés és a zenéről való gondolkodás között eltelt idő". Szerinted ti most ebben a köztes állapotban vagytok?

Tore sajátos módon látta a dolgokat, mindig ragaszkodott hozzá, hogy legyen szünet az alkotási folyamatok között – hagyta, hogy az ötletek kiforrják magukat, mintha időre lenne szükségük, hogy megtalálják a végső formájukat. Én nem értettem ezzel egyet, talán azért, mert nyughatatlanabb vagyok. Számomra a legjobb dolgok akkor születnek, amikor egyszerűen csak belevágsz, és hirtelen felvillan a szikra. Mindig is úgy gondoltam, hogy az ihlet váratlanul érkezik, nem úgy, hogy közben csak ülsz és vársz rá. De Tore megközelítése megragadt bennem, különösen mióta elment. Az elvesztése megváltoztatott minket – ez már egy másik Ulver, ez a puszta igazság. A furcsaságai, ahogyan hagyta a dolgokat lélegzethez jutni, ezek velünk maradtak, beleszövődtek abba, akik vagyunk, ennyi együtt töltött év után.

Hol keresitek mostanában az inspirációt?

Nem is tudom... a világ repedéseiben? Mint a vihar előtti csend: hátborzongató, hogy milyen gyakran írunk és rögzítünk olyasmit, amit aztán a világ visszhangoz, szinte mintha prófécia lenne. Nem azért mondom, hogy hencegjek, de nem egyszer megtörtént már. Régi könyvek, amelyeket már senki sem olvas vagy amelyek már senkit sem érdekelnek. Vonzódom a kortárs mozgalmakhoz, de az elfeledett helyekhez, az elfeledett történetekhez is – a szimbolizmus azon különös zugaihoz, ahol a szabályok megszűnnek létezni. És a zene, mindig a zene. Ez nem egy konkrét helyről vagy dologról szól, mindenhol ott van, és arra vár, hogy rátaláljunk. Csak nyitva kell tartanod a szemed, és egy kicsit össze kell törnöd a szíved.

Láttad a Black Sabbath utolsó koncertjét Ozzyval? Megrázónak vagy gyönyörűnek neveznéd? Szerinted mi lenne a megfelelő alcíme egy majdani koncertalbumnak?

Igen, néztem az interneten. Ozzy nagyot küzdött – a Parkinson-kór, a kora, az egész láthatóan megviselte. A hangja elszállt, a lábai remegtek, de rám nagy hatással volt. Ezek a fickók, nyolcvan felé közeledve, még mindig ott vannak a színpadon, mindent beleadnak, úgy zúzzák a Paranoidot, mintha 1970-ben lennénk. Nem ez volt a legtisztább koncertjük, de nem is kellett annak lennie. Ez a zenekar formálta az általunk ismert zenét, és még egyszer, utoljára felfedték a pucér valóságot. Gyönyörű, a maga leharcolt módján – nem nevezném megrázónak, inkább csak valóságosnak. Ami a koncertlemezük címét illeti, talán valami olyasmi lehetne, hogy The Last Stand: Live In Birmingham?

Ha már az örökségről beszélünk: hogyan gondoltok a sajátotokra? Hogyan/mivé alakulhat az elmúlt harminc év története? Látod-e a gyermekeidben a szándékot, hogy ezt továbbvigyék?

Az örökség egy nehéz szó. Harminc évnyi Ulver... három évtized, a francba is! Több mint a fél életem, és valószínűleg már túl öreg vagyok ahhoz, hogy valami másba kezdjek. De azért nem csak üldögélek, és tisztogatom az emlékművünket, az örökségünket amúgy sem nekünk kell formába önteni, másoknak kell rátalálniuk. Mi mindig csak a hangot követtük. Mivé alakul át? Ki tudja? Lehet, hogy 2050-ben már csak egy suttogás lesz egy gyerek fejhallgatójában, vagy esetleg eloszlik, mint a füst. Akárhogy is, nyomot hagytunk magunk után. A gyermekeim? Ők a saját maguk urai, saját utakkal, amelyeket ki kell taposniuk. Egyelőre a zenekar története a miénk – az enyém, Ole Alexanderé, Tore szellemeié és mindazoké, akik velünk tartottak. És ez a történet még mindig íródik.