Shock!

július 19.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

David Lee Roth: Skyscraper

dlr_1David Lee Roth a Van Halen karrierjének abszolút anyagi csúcsán, az 1984 lemez turnéi után lépett ki a zenekarból. A szakma és a rajongótábor ekkor egyaránt attól tartott: a rockszínpadok legextravagánsabb showmanjeként elhíresült énekes mind saját, mind társai pályafutását kinyírta a teljesen váratlan döntéssel. Aztán persze gyorsan bebizonyosodott, hogy szó sincs ilyesmiről: a Van Halen új sikerkorszakot nyitott Sammy Hagarrel, Roth pedig szintén elképesztő eredményeket produkált első albumával, az Eat 'Em And Smile-lal. A folytatás, az idén harmincöt éves Skyscraper már jobban megosztotta a közönséget, ám nyugodtan kijelenthetjük: bátorságával, kreativitásával még ezzel együtt is túlnőtt közvetlen elődjén.

megjelenés:
1988. január 26.

kiadó:
Warner Bros.

producer: David Lee Roth & Steve Vai

zenészek:
David Lee Roth - ének
Steve Vai - gitár
Billy Sheehan - basszusgitár
Gregg Bissonette - dobok
Brett Tuggle - billentyűk

játékidő: 41:23

1. Knucklebones
2. Just Like Paradise
3. The Bottom Line
4. Skyscraper
5. Damn Good
6. Hot Dog And A Shake
7. Stand Up
8. Hina
9. Perfect Timing
10. Two Fools A Minute

Szerinted hány pont?
( 39 Szavazat )

David Lee Roth az 1985-ös, még a Van Halen tagjaként elkészített Crazy From The Heat EP-vel alapozta meg sikeres szólókarrierjét, ám ő maga is pontosan tudta: amennyiben tartósan helyet követel magának a színtéren, néhány esztrádfeldolgozás kevés lesz az üdvösséghez. Az énekes nem kispályázott: maga mellé vette a Frank Zappa csapatában szárnyait bontogató Steve Vait, a gitárszakma friss szenzációját, a Talas basszusgitárvirtuózát, Billy Sheehant és a doboszseni Gregg Bissonette-et, és az 1986 nyarán kiadott Eat 'Em And Smile lemezzel minden babért learatott.

Miközben a néhány hónappal korábban kiadott első Van Hagar-lemez, az 5150 elkanyarodott a rock'n'rollos vonaltól, és AOR-osabb, progresszívebb irányt vett, Roth szólóbandája a Van Halen legszebb hagyományait vitte tovább. A hangszeres szekció egyenrangú volt az énekes korábbi csapatának zenészeivel, ám Vai stílusa gyökeresen eltért Eddie Van Halenétől, és a ritmusszekció is teljesen másképp dörrent meg, mint Michael Anthony és Alex Van Halen. Mindez bőven elég volt ahhoz, hogy senki se kiálthasson olcsó nosztalgiakufárkodást: az Eat 'Em And Smile a korábbi sztori egyenrangú továbbvitelét jelentette. A Yankee Rose, a Talastól megörökölt Shyboy vagy a Big Trouble a Van Halen klasszikusainak egyenrangú társai voltak, a szakma és a közönség pedig egyként ölelte keblére Roth új szupergroupját. Ezen a ponton kizárólag azért nem akarok belemenni a részletekbe, mert egyszer ennek az albumnak is helye lesz majd ebben a rovatban. De tényleg, szó szerint úgy tűnt, hogy a határ a csillagos ég, és DLR előtt szólóban is az első periódusához hasonló sikerszéria áll.

dlr_8Az album több mint 3 millió példányban talált gazdára világszerte, ami tökéletes alapozást jelentett, főleg, hogy Roth szólóban is simán megtöltötte az arénákat. Mindez kiütéses győzelmet jelentett egy korántsem egy lehetséges kimenetelű helyzetben, hiszen az első pillanattól fogva egyértelmű volt, hogy rögtön mindenki Eddie Van Halent hiányolja majd az énekes mellől. Steve Vai: „Őszintén szólva fogalmam sem volt, mit szól majd hozzánk a közönség, mert a lemezkritikákat direkt nem olvastam. Nem akartam, hogy hasson rám, mit gondolnak az emberek a Dave-vel közös munkánkról, elsősorban nyilvánvalóan az elkerülhetetlen Van Halen-összehasonlítások miatt, főleg, hogy imádom Edward játékát. Tehát nem tudtam, mire számítsak, hogy megdobálnak-e majd tojással vagy ilyesmi... Közben viszont magabiztos voltam, hiszen tudtam: történjen bármi, gondoljon a közönség bármit, mindenképpen ki kell állnom a színpadra. Azt mondtam, ha mindössze egyetlen nézőnek is bejön, amit hall, hát neki játszom majd. Ehhez képest már az első koncerten sem hittem a szememnek, mert olyan jól fogadtak, hogy szinte el sem akartam hinni. Hatalmas megkönnyebbülés volt ez, és akkor még finoman fogalmazok... Mire eljutottunk a turné nagyjából feléig, a koncerteken a nézők már a nevemet skandálták. Miután pedig befejeződött az Eat 'Em And Smile turnéja, már meg sem fordult a fejemben, hogy én itt valaki helyett játszom, vagy valaki más posztján állok, és ugyanígy a nézőkében sem."

A folytatáshoz tulajdonképpen adott volt a biztos recept, ám Dave már a munka korai szakaszában nyilvánvalóvá tette, hogy kicsit másban gondolkodik. Az első és egyben legradikálisabb döntést az jelentette, hogy a Van Halen-érából megörökölt Ted Templeman producer helyett ő maga vállalta el a zenei rendezői posztot. Roth: „Az ember nem csak úgy ösztönösen áll neki egy ilyen feladatnak, én is rengeteg időt fektettem ebbe az egészbe. Olyan ez, mint az atomfizika: rengeteg kérdést kell feltenned, mire megtanulod az alapokat, és aztán neked is saját ötleteid támadnak. Éveken át roppant szoros munkakapcsolatban álltam Ted Templemannel a Van Halen projektjei meg a saját dolgaim kapcsán, és számos különböző megközelítést kipróbáltunk. Miután úgy éreztem, készen állok, azt mondtam: oké, most pedig radikális újratervezés következik. Csináljunk valamit, ami teljesen más, mint az eddigi munkáim, próbálkozzunk meg vele! A rock'n'roll lényegét ugyanis pont az efféle balkanyarok adják, a kiszámíthatatlanság, az, hogy mindig eltérsz a biztonsági játéktól."

dlr_2

A fentiek teljesen más munkastílust jelentettek a lemez megírása és felvételei során. Dalötletből, erős témából természetesen ilyen zenészekkel bőven akadt elég, főleg, hogy a csapatnak ekkor már a turnéra csatlakozott, dalszerzőként is roppant kreatív Brett Tuggle billentyűs is tagja volt. Ám Roth új megközelítése néha még társai körében is fejvakargatásra adott okot. Ennek köszönhetően a hagyományos party rock'n'rollok és a Roth által olyannyira imádott esztrádos szösszenetek mellett egészen meglepő, a korszak sztenderdjeihez képest akár progresszívnek is teljes nyugalommal nevezhető tételek kerültek a merítésbe. Kulcsfontosságú darabot jelentett a folyamatban az új eresztés majdani címadó dalának megszületése, amely egyben a lemezborítóhoz és a körítő promócióhoz is ötletet szolgáltatott. Vai: „A Skyscraper alapjait az öltözőben írtam az egyik buli napján, de úgy gondoltam, nem fog tetszeni Dave-nek. Aztán mégis megmutattam neki, és egyből teljesen odavolt érte. Végül úgy oldottuk meg, hogy a verzék szövegeihez passzintottuk az effekteket, és hangokban is megelevenedik a zenében, amikről beszél. Mindehhez az jelentette a kulcsot, amikor egy könyvben láttunk egy lélegzetelállító képet, amint egy hegymászó fickó ott lóg a sziklákról a nagy semmi közepén. Dave rámutatott a fotóra és megszólalt: na, azt akarom, hogy így szóljon a dal! Úgy gondolom, ebből is látszik, milyen sok arca van amellett, hogy rocksztár. Simán és teljesen komfortosan magáévá tette a nótát."

Vai ezúttal komolyabb szerepet kapott a dalszerzésben és a stúdiós teendőkben is, mint az Eat 'Em And Smile-nál, de néha egészen spontán és meglepő módon előkerült ötletek is helyet kaptak a lemezen. Amiket aztán persze a szokásos bizarr kreativitással öntöttek végső formába: „A Damn Good alapjait még úgy 14 éves koromban írtam, és az utolsó pillanatban került fel a lemezre. Szóba került, hogy elférne a végleges verzión egy másfél perces akusztikus gitárszóló, amolyan virtuóz megfejtés, én meg a két nyitóakkordot szedtem elő ehhez alapnak. Mivel Dave-nek egyből megtetszett, megjegyeztem, hogy van egy teljes dalom ehhez, és megmutattam neki. Ő meg: oké, játszd el még egyszer, máris mondom hozzá a szöveget! A végső verzióban egyébként úgy tizenkét különböző gitársáv hallható: egy hathúros Guild duplázva, egy tizenkét húros Guild, aztán két tizenkét húros Guild felezett tempóval, amitől valójában kétszer olyan gyorsnak tűnik, egy Coral szitár, egy torzítatlan elektromos gitár meg egy sima hathúros felezett tempóval. Mindegyik az akkordváltás különböző részeinél csendül fel."

dlr_5

Mindez persze nem jelentette azt, hogy Roth bármilyen agyahagyott hangszerelési ötletre vevő volt, az analitikus, dalokat szétboncoló megközelítés viszont határozottan feküdt neki, hiszen deklaráltan valami egészen különlegessel szeretett volna előrukkolni. Vai: „Néha keményen kellett érvelnem, hogy megduplázhassak egy-egy gitárrészt, és nemcsak az olyan daloknál, mint például a Knucklebones, amit Gregg hozott, hanem a sajátjaimnál is. Amolyan bizottságként összeültünk minden egyes számnál, és megvizsgáltuk, zenekarként hogyan érvényesülünk, hol fér el az ének – elvégre mégis az énekes köré épült a csapat. Dave itt szerepelt először producerként, így aztán minden egyes részletet szétboncoltunk. Remek füle van ehhez, de elképzelhető, hogy hiányzott mellőlünk a stúdióból egy tényleg professzionális, hivatásszerűen is rock'n'roll-albumok készítésével foglalkozó szakember. Az Eat 'Em And Smile-nál Ted Templeman csak annyit mondott: oké, nyomjátok, de aztán közben persze alapból tudta, miként kell elcsípni valami különlegeset. Dave viszont iszonyú hosszasan elemezgette a dolgokat, mert más irányba szeretett volna elindulni." Máskor ugyanakkor pont az ellenkező véglet diadalmaskodott: „Feldemóztam a dalokat, és Dave-nek annyira tetszettek a szólók, hogy úgy döntött: ezek a verziók kerülnek fel a lemezre. Nem nagyon akartam ezt, de a zenekari bizottság döntött. És mivel Dave zenekaráról beszéltünk, az övé volt a végső szó. Összességében egyébként nem mondom, hogy ne tudtam volna ezzel együtt élni, hiszen szó sem volt olyasmiről, hogy szarok lettek volna a demós szólók, vagy ilyesmi."

Hiába aratott minden korábbi daluknál nagyobb sikert a Jump, a Van Halen sok bírálatot kapott a fanatikusoktól a szintetizátorok előtérbe kerülése miatt az 1984 lemezen. Mindez csak tovább mélyült az 5150 dalaiban, így Roth, mondhatni, telibe kapta a régi éra csalódott fanatikusait az Eat 'Em And Smile direktebb, keményebb megközelítésével. Úgy tűnt, a korai éra valójában itt folytatódik majd tovább, nem pedig a Van Hagarnél. A Skyscraper ehhez képest kimondottan meglepő lemez volt, David ugyanis magasról tett a tábor elvárásaira. Tuggle-nek köszönhetően ezúttal már itt is sokkal fajsúlyosabb szerepet kaptak a billentyűk, és az énekes szabadon engedte Vai kísérletező kedvét. A végeredmény egy kimondottan izgalmas megszólalású, egészen boszorkányos, néhol már szinte progosan szövevényes hangszerelésű dalokat rejtő hard rock mestermunka lett: eklektikus és rikítóan színes, de hát ugyan milyen is lett volna, ha egyszer DLR készítette?

dlr_4A lemez a Knucklebones védjegyszerűen könnyed rock'n'rolljával indul, de a magától értetődő, légiesen húzós tempót helyből ezerszínűvé varázsolják Vai összekeverhetetlen harmóniái és díszítései. A hi-tech gitárjáték ráadásul egészen boszorkányosan fonódik össze Tuggle szintetizátoros megoldásaival és a ritmusszekció leheletfinom, mégis őserejű alapozásával. Roth persze Roth, a szokásos kántálást hozza a maga antihangján, itt szeretném azonban felhívni mindenki figyelmét, hogy nála sosem az öt oktáv vagy az akrobatikus megoldások jelentették a lényeget, hanem a stílus és a feeling. Hogy mást ne mondjak, soha életemben nem hallottam olyan korai Van Halen-feldolgozást, amelyben értékelhető lett volna az ének: DLR első blikkre kutyaütő énekes, utánozni azonban egyenesen lehetetlen, nála nagyságrendekkel pallérozottabb torkok is nyújtottak értékelhetetlen teljesítményt efféle utánjátszásokban. Szóval kicsit olyan ez, mint Ozzy esete... A klasszikus értelemben véve is remek énekesnek számító hangszeresek ráadásul parádés vokálokkal színesítették az összképet.

A megnyerő alapozás után persze a Just Like Paradise-szal érkezik meg az első igazi nagyágyú, ami egyben Roth máig legismertebb szólódala, méghozzá méltán. Tisztán emlékszem, amikor '89 környékén Magyarországra is bejött az MTV, teljesen lenyűgözött a szám klipjében az énekes capoeira-ugrása, akrobatikázása a sziklákon – ahol ráadásul dublőr nélkül nyomta –, meg persze Vai teljesen megalomán, szív alakú gitárja a három nyakkal. Nyilván fogalmam sem volt, ki ez a faszi, de a dallam örökre velem maradt. Nem véletlenül, ez ugyanis instant sláger: egyesíti az éra minden szépségét és dekadenciáját, zeneileg ugyanakkor ezzel együtt is roppant előrehaladott. Bár a társszerző DLR mellett Tuggle volt, Vai mégis úgy uralja az összképet, hogy közben egészen briliáns módon minimálisan sem nő rá a nótára. Bevallom, a maestro szólómunkásságának java nekem – maximális elismerésem mellett – többnyire sok, a Passion And Warfare meg a Sex & Religion kivételével soha nem is hallgattam sokat, ám ezeket a korabeli hajmetálos cuccokat egészen különlegessé varázsolta nem evilági szemléletével. Minden hangja tökéletes az egész albumon, az ezer sávot egymásba öntő gitárfalaktól kezdve egészen a virtuóz szólókig.

dlr_10A The Bottom Line a Shyboy, vagy ha úgy tetszik, a Hot For Teacher utódainak sorát gyarapítja: pattogós tempóra húzott pörgős, bluesos ízekkel elővezetett rock'n'roll, ahol nehéz eldönteni, hogy Bissonette és Sheehan kettősére, Vai játékos figurázására vagy Tuggle masszív hammondjaira figyeljen oda az ember. Roth is az efféle dalokban él a leginkább, hallhatóan teljesen magáénak érezte ezt is. A címadó azonban még ennél is jobb, és maradéktalanul sikerült benne megvalósítanuk a fentebb citált interjúrészletekben említetteket. A nyitó kis hangkollázsok hangulata és az atmoszféra szinte a Rusht idézi, és egyenesen libabőrös, ahogy a feszes dob-basszus alapokat fokozatosan kifestik Vai és Tuggle vállvetve nyomott harmóniái. Maga Roth is magával ragadó a megsokszorozott, visszhangokkal ide-oda úsztatott szövegsorokkal, és úgy összességében az egész szám akkora tereket lakik be, ami egyenesen utánozhatatlan, ráadásul még csak hozzá hasonlót sem tudok mondani a korabeli mezőnyből... Nem mellesleg, amit Vai művel itt, alatta Bissonette-tel és Sheehannel, az tényleg maximálisan haladó szint, a gitáros minden avantgarde megközelítése benne van, mégis maximális mértékben fogyasztható.

Érdekes, hogy ezek után a csaknem hatperces, akusztikus alapú Damn Good képes tartani ugyanezt a felfokozott izgalmi állapotot. A mintát itt egyértelműen és bevallottan Vai egyik legnagyobb kedvence, a Led Zeppelin III dalai szolgáltatták, ám Steve természetesen a maga módján értelmezte újjá az ottani fogásokat. A gitáros által olyannyira kedvelt szitár- és szitárszerű harmóniákkal teletűzdelt alapok önmagukban is lenyűgözőek, akár instrumentális számként is megállnák a helyüket, ám Roth imént részletezett nagyságát igazolja, hogy ezeket is sikerült még lenyűgözőbbé varázsolnia. Itt sem énekel sokat, de orgánuma valósággal megbabonáz, és a dal lelazult mágiája akár napokra képes feltölteni az embert. Erre is áll, ami a Skyscraperre: Zeppelin-ihletésű lassú nótákkal tele volt 1988-ban a padlás, ám egyetlen másik korabeli előadónál sem lehetett hallani efféle dalt.

A Hot Dog And A Shake a két kalandozósabb téma után újabb húzós roth'n'roll, amit alapból a hangszeresek elszállt megoldásai löknek magasabb szintre, Vai intenzív, mégis laza, csuklóból nyomott ritmusozása és Tuggle klimpírozása egyaránt remek. Talán nem a világ legintellektuálisabb témája, de Steve szólója és annak felvezetése itt is minden esetleges gúnyolódást zárójelbe tesz. Az újfent a billentyűssel közösen írt Stand Up lassabb tempójú rocktéma, markáns tempóinak és izgalmas, szintetizátorok által dominált hangszerelésének köszönhetően szintén roppant különleges, már önmagában az is teljesen sajátos, ahogy megdörren – és nem mellesleg Vai is itt süti el az egész album egyik legeszementebb szólóját. A Hina ugyanezt az abszolút nem magától értetődő, mégis azonnal fogható vonalat hozza: minden, csak nem tipikus, a hangszerelés, a dallam, az egész szám totál kifacsarja az összes korabeli hard rock sémát, mégis maradéktalanul a műfaj keretei között marad. Szerintem az egész album egyik legfantasztikusabb darabja, Roth szó szerint libabőrös dallamokat hoz a szinte táncos, mégis álomszerű groove-okra.

dlr_9

A Perfect Timing ehhez képest egyértelműen a Van Halen irányába mutat, bivalyerős dallamokkal, azonnal agyba ragadó refrénje szintén minden skálán maximális pontszámot érdemel. A Two Fools A Minute zárása pedig amolyan stílusos, szintetizátoros esztrádrock, Dave-nek mindig is feküdtek ezek a könnyed, kicsit giccses témák cilinderben-frakkban, de azért közben csavarós szívószállal meg rózsaszín koktéllal, fúvósokkal. Nem kell nagyon belelátni semmi extrát... Bár azért megjegyezném, hogy a hangszerelés itt is valami egészen parádés. Maga a lemez pedig természetesen úgy szól, mint a korszak csilliárd dolláros produkciói, minden cent hallatszik rajta, és egy jó cuccon a CD ma is simán kifekteti a hallgatót.

A tökéletes összeállítású zenekar sajnos már a megjelenés után szétbomlott. Billy Sheehannek kevésbé feküdt a Skyscraper kísérletezősebb megközelítése, így vette a kalapját: „Nagyon jól kijöttünk egymással, tényleg baráti viszonyban voltunk. Dave mindig, mindenkire odafigyelt, egyetlen pillanatig sem hitte, hogy nála van a bölcsek köve. De ettől még persze az ott az ő zenekara volt. A végső döntéseket mindig ő hozta meg. Én pedig jó vagyok abban, hogy belesimuljak egy adott szerepbe, és tiszteletben tartsam a határokat. Én is pontosan ezt várom el másoktól, amikor velem dolgoznak. Szóval nem volt semmi gond, egyszerűen csak más irányba akartunk továbbmenni. A Talas igazi jammelős banda volt, bárokban koncertezve nőttünk fel, én pedig továbbra is ilyen csapatban szerettem volna zenélni. Az Eat 'Em And Smile-nál maradéktalanul össze is jött a dolog, de a Skyscraper klinikaibb, kiszámítottabb vonala már nem feküdt nekem annyira. Így aztán nem sokkal később megalapítottam a Mr. Biget." Vai: „Ha két ember elkezd közösen zenélni, majd eljutnak egy pontra, amikor egyikük inkább valami másba fogna, a legjobb őszintén megbeszélni a dolgot. Ha pedig az egyikük ezek után továbblépne, hát ennyi volt. A végső döntést Dave hozta meg, de Billynek is így volt a legjobb, és senkiben sem maradt utána tüske. Vagyis szó sem volt semmiféle Van Halen-szerű cirkuszról..."

dlr_6A gépezet ettől persze nem akadhatott meg, hiszen a lemez fogadtatása ismét elsöprőnek bizonyult: a felvezető kislemez Just Like Paradise az amerikai listák hatodik helyéig verekedte magát, és ezzel Roth legnagyobb saját szerzeményű szólósikerdalává vált. A megjelenést követően maga az album is ugyaneddig a pozícióig kapaszkodott a Billboard Top 200-on, a turné számos állomása pedig már jó előre teltházas lett. Az extravagáns látványosságokkal telezsúfolt koncertekhez DLR Gregg testvérét, Matt Bissonette-et igazolta le basszernek, a szerelvény pedig megállíthatatlanul robogott tovább. A közel százötven koncertből álló arénaturnén Roth ismét bebizonyította, hogy ő a rockszínpadok legelementárisabb showmanje. Ekkori státuszát jól jelzi, hogy nyitóbandája az ekkor már saját jogon is sztárnak számító Poison volt, a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon pedig felülről a harmadik helyen játszott a karrierje csúcsán álló Iron Maiden és a Crazy Nights lemezzel másodvirágzását élő KISS előtt.

Hosszabb távon ugyanakkor a lemez még hatalmas eladási példányszámai és a teltházas arénakoncertek mellett sem bizonyult elegendőnek az újabb szintugráshoz. Az eseményeket ekkor már a partvonalról szemlélő Sheehan szerint mindez egyértelműen a kísérletezősebb megközelítésnek volt köszönhető: „Az Eat 'Em Up And Smile fantasztikusan sikerült, és ha megmaradunk annál a hangulatnál, annál a stílusnál, minden bizonnyal hihetetlenül sikeres lett volna a zenekar. Sajnos azonban Dave vett egy kanyart a Skyscrapernél. És az ilyesmihez amúgy elképesztő bátorságra van szükség, szóval minden elismerésem, amiért benne megvolt ez a tökösség, csak személy szerint nekem nem jött be annyira a végeredmény. Olyan volt, mint amikor David Bowie a Ziggy Stardust-korszak után szélnek eresztette a korábbi zenészeit, és hirtelen elment diszkós irányba a Let's Dance albummal. Ahhoz is baromi bátornak kellett lenni, és Dave valami hasonlót lépett meg a Skyscraperrel. Csak sajnos nem bizonyult annyira sikeresnek az album, mint amilyen lehetett volna."

Mindez persze relatív: a Skyscraper eladásai nagyjából szintben voltak az Eat 'Em And Smile-éival, csak éppen megugrani nem sikerült azokat. Ráadásul ha hinni lehet az utólagos visszaemlékezéseknek, Roth nagyjából ekkorra kezdett ismét elszállni saját magától, ami már a Van Halenben is komoly problémákat okozott. Szólócsapatának tagjaival megmaradt a jó viszony, ugyanakkor egyértelműen jelezte, hogy valami nem kerek, amikor a turnék végeztével Steve Vai is vette a kalapját. A gitáros elsődlegesen azért dobbantott, hogy saját zenéjének szentelhesse idejét, és nekiállt a majdani Passion And Warfare lemez munkálatainak. Eközben ugyanakkor befutott hozzá egy visszautasíthatatlan ajánlat a Whitesnake-től, így végül ezelőtt még feljátszotta a Slip Of The Tongue albumot, és annak turnéján is részt vett.

dlr_11

Roth eközben a feltörekvő ifjú titán, Jason Becker személyében újabb nehézsúlyú gitárost igazolt, de az 1991-es A Little Ain't Enough album már kissé későn érkezett. A Skyscrapernél egy fokkal ismét direktebb albumban ugyan minden együtt volt és igazán remekül sikerült, ám az új éra hajnala előtt DLR már nem tudott vele előrelépni. Az anyag még így is aranylemez lett, ám a Becker ekkoriban kiderült ALS-diagnózisa miatt Joe Holmesszal lejátszott turné egyértelműen jelezte, hogy Roth fénykora tovatűnt: az amerikai turné jegyeladásai messze a várakozások alatt maradtak. Utána pedig jött a Nirvana, és elsöpörte a korábbi éra sztárjainak javát. A következő szólóalbum, az esztrádos-eklektikus 1994-es Your Filthy Little Mouth már gyakorlatilag észrevétlen maradt.

Noha Dave első szólókorszaka nem tartott sokáig, akkori társai a mai napig a lehető legjobb szájízzel emlékeznek vissza a szóban forgó érára és magára az énekesre is. Billy: „Dave egyedülálló jelenség. A mai napig a hősömként tekintek rá, és örökre hálás leszek neki, amiért megkaptam tőle ezt a kiugrási lehetőséget. És elképesztő kalandokat éltünk meg együtt, csodálatos idők voltak azok. Egészen hihetetlen, mennyit tanultam tőle: kábé mintha megszereztem volna a PhD-fokozatot a showbizniszben, hiszen kívül-belül ismerte minden velejáróját. Minden apró részlettel képben volt: ha éppen valamit nem tudott, akkor alighanem jelen sem volt. Ha valamiben részt vett, akkor soha, semmi nem kerülhette el a figyelmét." Steve: „Beléptem a zenekarba, és gyakorlatilag egyik napról a másikra rocksztárrá váltam. Mondanom sem kell, micsoda sokkhatást jelentett ez az egész. És a turné... Te jó ég, a mai napig boldog vagyok, hogy átélhettem! De nem merült ki ennyiben a dolog. Ott volt például a bajtársiasság Billyvel és Gregg-gel, ami a mai napig roppant erős. Ezek olyan életre szóló kapcsolatok, amik egyszerűen felbecsülhetetlen értékkel bírnak. Csakis Dave-nek köszönhetem ezeket is, mint ahogy tőle is rengeteget tanultam. Roppant intenzív figura: sokat lógtunk együtt, és például elmentünk hegyet mászni, meg ilyesmi... Akkoriban baromira rákattant a hegymászásra, szóval profi kísérőket béreltünk, és nekiindultunk a hegyeknek. Kissé nyeszlett voltam még, és arra is ő vett rá, hogy kezdjek el gyúrni. Ezek mind-mind roppant jó emlékek. Iszonyatosan élveztem azokat az időket."

Vai emellett a mai napig sem győzi hangsúlyozni, hogy tulajdonképpen Roth mellett vált belőle igazán professzionálisan gondolkodó zenész: „Dave kiválogatta az általa legjobbnak tartott zenészeket, és tényleg elképesztő zenekart rakott össze. Az egész zenei karrierem egyik legjobb időszaka volt az, mert tényleg rocksztár-üzemmódban tolhattuk. Szavakkal baromi nehéz érzékeltetni, milyen élmény turnéra indulni egy olyan arccal, mint Dave. Igazi diadalmenet volt az egész... Az volt a legőrületesebb, hogy már közben is pontosan tisztában voltam vele: nem fog örökké tartani a dolog, nem fogom egész életemben ezt csinálni, hiszen fejben nagyon másféle saját zenéken törtem a fejemet. Azelőtt projektszemlélettel néztem a dolgokat: minden egyes projektre külön odafigyeltem azon a bizonyos módon, amit megkívánt, így készült például az első szólólemezem, a Flex-able is. Viszont mielőtt bekerültem volna Dave-hez, egyszerűen nem értettem, miért fontos megtenni bizonyos lépéseket a nagy összhatás érdekében. Dave viszont teljesen más megközelítéssel dolgozik."

0729dlr

Az első DLR Band legendája ma is él. Amikor 2015-ben meghirdettek egy speciális bulit, ahol Vai, Sheehan, Bissonette és a Steel Panther frontembere, Michael Starr a korszak dalaiból válogattak volna, de híre ment, hogy meglepetésként Roth is színpadra lép a hollywoodi Lucky Strike Live klubban, végül egyszerűen le kellett fújni a fellépést, mert a környéken tumultuózus tömegjelenetek alakultak ki. Akkoriban rövid ideig szó volt egy visszatérő turnéról is, ám ez végül nem jött össze, most meg már valószínűleg késő is lenne hozzá: Diamond Dave köztudottan nagyon nehéz eset, a saját elefántcsonttornyában él, és csak akkor dugja ki onnan az orrát, ha tényleg muszáj. Vagy még akkor sem, hiszen Eddie Van Halen előtt még mindig nem sikerült méltó módon fejet hajtania az egykori zenésztársaknak, és ha hihetünk a rezgéseknek, ez gyakorlatilag teljes egészében az énekes miatt alakult így...

Mindez persze semmit sem von le Roth szólómunkásságának értékéből, ez a korai korszak egyenesen páratlan volt: Dave zseniális érzékkel összehozott egy olyan szólócsapatot, amely gyakorlatilag egyenrangú volt a Van Halennel, és letett velük az asztalra két tökéletes nagylemezt. Mind az Eat 'Em And Smile, mind a Skyscraper ott van a korszak legerősebb hard rock mesterművei között – de formabontó, briliáns kreativitása miatt nálam mindig is a második volt a kedvenc közülük. Mestermű.

 

Hozzászólások 

 
#6 Lacinéni 2023-05-30 11:42
DLR a rakenroll frontember és a rocksztár kvintesszenciáj a. A Little album pedig tartalmazza a 80-as évek rockzenéjének kvintesszenciáj át, minden őrültségével együtt: a Showtime című számban J. Becker gitárjátéka A gitár, amiért a 80-as évek összes rockgitárosa ölni tudott volna. Ott van benne minden, ami kell, ha 3 évvel korábban születik, DLR a mennybe megy.
Idézet
 
 
#5 The_Sentinel 2023-05-24 16:03
Ezer éve nem hallgattam, elő kéne ásni.

Emlékszem, amikor anno először hallottam, mennyire nem eviláginak hatott a gitárjáték, a hangzás, meg úgy az egész megközelítés. De nagyon tetszett.

DLR szólóban itt volt a csúcson szerintem.
Idézet
 
 
#4 Acélfotel 2023-05-23 17:01
Ez a DLR jelenség eléggé unszimpatikus nekem, na meg
azok a bugyuta klipek. Viszont a zenei rész az ott van, a
cikkben tökéletesen le van írva, nem zengek ódákat.
Mondjuk ilyen überzenészekkel nem csoda, hogy ilyen
erős albumok születtek.
Amúgy nekem pont fordítva, Vai szólólemezei adnak
többet, a DLR és a Whitesnake (meg az Alcatrazz) inkább
amolyan érdekességek.
Idézet
 
 
#3 Equinox 2023-05-23 16:36
Az ilyen napos tavaszhoz illik is ez a zene, fel is teszem, már rég nem szólt. De éveken át az Eat 'Em and Smile-t jobbnak tartottam.
Idézet
 
 
#2 Gábor 2023-05-23 10:27
Király cikk, mindkét lemez abszolút kedvenc (mármint az első kettő DLR).
Idézet
 
 
#1 ddrum 2023-05-23 10:08
annyit fűznék hozzá, hogy egy ideig nálam volt egy Mapex dob, amin maga Bissonette mester játszott Pesten (ha hihetek a szóbeszédnek)
sajna az aláírt frontbőrt már lementette az előző tulaj magának

jó pár stúdiófelvétel készült a cuccal a magyar "élvonalnak", amíg az enyém volt
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.

 

Wackor - Budapest, Wigwam, 2005. március 18.