Shock!

július 21.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Fear Factory: „Soha ne mondd, hogy soha”

Fear FactoryAzok az énekesek, akik a színpadon véresre üvöltik a torkukat, a magánéletben általában csendes, visszahúzódó és barátságos emberek hírében állnak. Burton C. Bellre is tökéletesen passzol ez a megállapítás: a Fear Factory frontembere kimondottan oldott hangulatban válaszolt minden kérdésre a zenekar második magyarországi koncertje előtt a Szigeten. A ’90-es évek egyik legfontosabb bandájának énekeséről kiderült: zenei karrierjének végeztével alighanem írói vénájának enged majd szabad folyást, évek óta nem beszélt Dino Cazares-szel, van egy féléves kislánya és imádja Willie Nelsont. Bizonyára utóbbi tényezőnek tudható be, hogy egy hatalmas cowboykalapban jelent meg, ami aztán végig rajta is maradt.

Lassan egy éve annak, hogy megjelent a Transgression lemez. Mit gondolsz róla mai fejjel?

Azt, hogy egy kicsit összecsaptuk. Valamivel többet kellett volna dolgoznunk rajta, csak hát az Archetype után gyorsan ki akartuk hozni a következő lemezt, és ez eredményezett néhány olyan döntést, amit ma már egészen biztosan másképp hoznánk meg. Nem rossz album persze a Transgression, de sokkal jobb is lehetett volna, ha még érleljük egy kicsit az anyagot. Akadnak rajta nóták, amiket imádok, de sajnos gyengébbek is felkerültek. Emlékszem, sok lapban már akkor is azt írták róla, hogy elsiettük, és ma bizony igazat adok azoknak, akik ezt mondták.

Szerepeltek a Transgressionön elég meglepő dalok is, például a Supernova, ami az eddigi legdallamosabb számotok volt, de a New Promise is, amiben még egy amolyan gitárszóló-szerűség is felbukkant. Mit gondolsz, ez a melodikusabb megközelítés irányadó lesz a következő albumotoknál?

Az az igazság, hogy egyelőre fogalmam sincs, milyen lesz a következő album. Akadnak riffjeink meg egy-két refrén is, de komplett dalaink még nem álltak össze, szóval nem tudom, összességében hogy fog szólni az anyag. Ami a gitárszólókat illeti, mi sosem erőltettük az ilyesmit csak azért, hogy legyen. Egy jó szóló számomra olyan, mint a Sweet Child O’ Mine-é a Guns N’ Rosestól vagy a Mouth For War-é a Panterától, ezek tényleg sok pluszt tesznek hozzá az adott dalokhoz. Ahhoz viszont, hogy ilyen szólók szülessenek, vérbeli szólógitáros alkatra van szükség, nálunk meg ilyen sosem volt. Christian ugyanakkor más típusú gitáros, mint Dino volt, sokkal színesebben játszik, tehát ki tudja, akár még ilyesmikkel is előrukkolhat.

A Transgressionnel tehát nem vagy maradéktalanul elégedett. Melyik Fear Factory lemez a kedvenced és melyiket kedveled a legkevésbé?

Ez egy nehéz kérdés, mert az ember úgy áll a lemezeihez, mint a gyerekeihez: mindegyiket imádja, még akkor is, ha tudja, hogy mik a hibái, mit lehetett volna másképp vagy jobban megcsinálni. Egyetlen kedvencet tehát nem tudok kiemelni. Ami a hibákat illeti, azt tudom mondani, hogy a Digimortallal kapcsolatban így utólag eléggé zavar a polírozottsága, a túlproducereltsége. Jók a dalok, jók a dallamok, de túl tiszta, túl barátságos a hangzása és ez zavar.

Akkoriban nyilatkozgatta Dino mindenfelé, hogy mindenképpen platinalemezre ácsingóztok…

Pontosan erről beszélek. Nem is igazán a nótákkal volt ott a gond, hanem a hozzáállással, ami aztán hallatszott is a lemez hangzásán.

Abban azért azt hiszem, egyetérthetünk: a Demanufacture a legnagyobb hatású lemezetek. Volt esetleg olyan konkrét pillanat, amikor fejbevágott a dolog, hogy igazi klasszikussá, megkerülhetetlen albummá vált?

A Demanufacture helyezett el minket igazán a térképen. Olyan volt az életünkben, mint a Slayerében a Reign In Blood vagy a Metallicáéban a Master Of Puppets. Olyan konkrét pillanatra nem emlékszem, amire rákérdeztél, de a mai napig nagyon büszke vagyok a lemezre. Persze már amikor kész lett, akkor is tisztában voltunk vele, hogy egy ritka jó albumot készítettünk, hiszen rengeteget dolgoztunk rajta, és ennek meg is lett azeredménye. Tisztában vagyok azzal is, hogy nagyon sokan – persze nem mindenki – még mindig a Demanufacture-t akarják hallani tőlünk minden egyes új lemezünkön. Ez egy meglehetősen nehéz helyzet: egyfelől megtisztelő, hiszen azt bizonyítja, hogy rengeteg embernek nagyon fontosak azok a nóták, más részről viszont meg kell érteni, hogy Demanufacture nem lesz még egy. Ugyanúgy, ahogyan nem lesz még egy Master Of Puppets, még egy Reign In Blood vagy még egy Vulgar Display Of Power sem. Ezek a lemezek mind csak egy adott időszakban, egy adott ponton készülhettek el. Ma már nem ugyanaz az ember vagyok, mint 1995-ben, és ez így is van rendjén. A közönség mindenesetre megőrül azoktól a daloktól a koncerteken.

Melyik egyébként a kedvenc dalod, ha élőben játszotok?

Talán a Self Bias Resistor. Az valahogy mindent összegez, amiről a Fear Factory szól. Az emberek valami hihetetlenül be tudnak vadulni, amikor játsszuk. A Replica pedig „A” Fear Factory dal. Rengeteget nyomtuk, de nem lehet sem kihagyni, sem megunni. Ha elmennék egy koncertünkre nézőként és esetleg ezzel kezdenénk, utána egyből mennék is haza (nevet). Egyébként ha jól érezzük magunkat, néha elő szoktuk venni a ráadásban a Timelessnesst is. Nekem ma is lenne hozzá kedvem (el is játszották).

Nem nagy falat azt koncerten elénekelni?

Nem. Énekelni eleve nem könnyű, de amikor ott vagy fent, igazából már minden arról az érzésről szól, ami lejön a színpadról. Ebből a szempontból a Timelessness is ugyanolyan, mint a többi dalunk, de kétségtelen, hogy nem egy olyan nóta, amit minden este elnyomnánk.

Zenekarok százaival turnéztatok együtt az elmúlt években. Kikkel élveztétek a legjobban a közös koncerteket és kikkel a legkevésbé?

Hú, ez megint egy nehéz kérdés… Azt hiszem, a legjobb turné, amin valaha életemben részt vettem, az az 1994-es amerikai körút volt, amikor a Sepultura előzenekaraként játszottunk, de ott volt még a Clutch és a Fudge Tunnel is. 24 éves voltam, a Sepultura éppen a Chaos A.D.-t turnéztatta, mi meg a Soul Of A New Machine-t. Rengeteget szórakoztunk, buliztunk, az egész olyan volt, mint egy nagy utazó család. A legrosszabb turné… Nem is tudom, talán a tavalyi Gigantour a Megadeth-tel és a Dream Theaterrel.

Dave Mustaine nehéz ember hírében áll…Fear Factory

Dave-vel nem volt semmi gond, végig nagyon korrektül viselkedett velünk. Nem személyes problémákról volt szó, hanem inkább arról, hogy az volt az első Gigantour, és emiatt kicsit ilyen állatorvosi ló-jelleget öltött. Igazából senki sem tudta, mit várjon tőle, sem a zenekarok, sem a közönség. Őszintén szólva én magam sem vagyok oda a Megadeth-ért vagy a Dream Theaterért. Az idei Gigantour már nyilván sokkal jobb lesz. Maguk a koncertjeink egyébként rendben lementek, a Fear Factorynak nincs szégyellnivalója.

Tíz éve léptetek fel utoljára Magyarországon a Demanufacture turnén. Emlékszel még arra a koncertre?

Ó, hogyne emlékeznék, a Drainnel és a Manhole-lal játszottunk Budapesten. Jó kis buli volt óriási közönséggel. Akadt egy kis szabadidőnk a városban is aznap, és nagyon tetszett, amit láttunk, Budapest tényleg gyönyörű. Az egy nagyon jó időszak volt az életünkben, mindenki megőrült a Demanufacture-ért és hatalmas beindulás volt minden koncerten. De ez a fesztivál is tetszik. Rengetegen vannak és baromi sok őrült arcot láttam már.

Szinte minden albumotokon szerepel valami feldolgozás. Ha kiválaszthatnál egy előadót, hogy feldolgozzon egy Fear Factory nótát, ki lenne az és melyik dal?

(hosszas csend) Na látod, ezen még sosem gondolkodtam… Azt hiszem, nagyon szívesen meghallgatnám, mit csinálna valamelyik számunkból a Ministry. Mondjuk a Crash Testből, vagy valamelyik hasonlóból.

Itt is játszottak pár napja…

Igen, sajnos nem láttam még ezt a felállást, pedig ott játszik most a legjobb barátom, John Bechdel (ex-Prong, de a Fear Factoryt is kisegítette egy időben) is. Tommy Victorról, Joey Jordisonról meg Paul Ravenről nem is beszélve…

Rólad meg azt olvastam valahol, hogy nagyon szívesen feldolgoznád a Mob Rulest a Black Sabbath-tól. Ez egy elég meglepő választás lenne tőletek, nem?

Lehetséges (nevet). Tudod, amikor Geezer Butlerrel együtt dolgoztam a G/Z/R projectben, már azon is megdöbbent, hogy a Sabotage a kedvenc Sabbath albumom, azon meg pláne, hogy a Mob Rules a kedvenc dalom tőlük. Ráadásul ez volt az első nótájuk is, amit hallottam annak idején. Egyszerűen tökéletes az a szám, olyan kibaszott erőteljes, hogy az valami hihetetlen. Teljesen mindegy, hogy már nem Ozzy énekelte, hanem Ronnie James Dio. Hibátlan. El is kezdtük annak idején felvenni egyébként, Raymond dobolt, Jed Simon gitározott a Strapping Young Ladből, és megkértem Geezert, hogy játssza ő a basszust. Szóval még akármi kisülhet ebből, én mindenesetre nagyon szeretném megcsinálni.

A Fear Factory szövegeire mindig is erősen hatottak a sci-fik. Kik a kedvenc íróid?

Nagyon szeretem a sci-fit, de a sima tudományos irodalmat is. Nem tudom, ismered-e például a Scientific American magazint, na az például jár nekem, és onnan is rengeteg ötletet merítettem már a dalszövegekhez. Ami az írókat illeti, Philip K. Dick például örök kedvencem, őt ismered?

Persze. Ő írta a Szárnyas fejvadász meg az Emlékmás alapjául szolgáló novellákat is.

Pontosan. Nemcsak azért szeretem, mert olyan tudományos-fantasztikus műveket írt, amik szórakoztatóak és elgondolkodtatóak, hanem mert az írásai tele vannak filozófiával az ember és a gépek, az egyén és a társadalom viszonyáról, vallási utalásokkal, csupa olyasmivel, amikből rengeteg ötletet lehet meríteni. Imádom a műveit. Aztán nagyon szeretem még Cormick McCarthyt is, igaz, ő kicsit más könyveket ír… Ezek inkább ilyen western-dolgok, de szintén tele komoly gondolatokkal.

Sosem gondoltál arra, hogy te is írj egy könyvet vagy egy forgatókönyvet? Az Obsolete sztoriját például simán el tudnám képzelni regény formájában is.

Folyamatosan ezen gondolkodom. Csak idő kérdése a dolog egyébként. Azt hiszem, amikor elérem a negyvenet, elkezdek majd írni. Akkor már kicsit öreg leszek ahhoz, amit most csinálok (nevet).

És mi a helyzet a filmekkel?

Rengeteg különféle filmet szeretek… Azt hiszem, ami kissrácként először igazán mellbevágott és inspirált, az a Rocky volt. Aztán persze ott vannak a klasszikus sci-fik, a Csillagok háborúja, a Harmadik típusú találkozások, az Alien sorozat, meg persze a Szárnyas fejvadász, ami még mindig az abszolút kedvenc filmem.De szeretem John Carpenter horrorjait is, néhány Halloween-filmet, A ködöt… Műfajoktól függetlenül nézek amúgy mindenfélét, a lényeg úgyis az, hogy legyen egy jó, szórakoztató történet.

Mi a három örök kedvenc lemezed?

(ismét hosszas csend) Mindenképpen ilyen a Tender Pray Nick Cave-től. Aztán a New Model Armytól a Thunder And Consolation is egy olyan anyag, amit folyamatosan hallgatok és képtelen vagyok megunni. Mit mondjak harmadiknak? Mostanában nagyon szeretem Willie Nelsont, mondjuk legyen tőle valami.

Ki volt a legőrültebb rajongó, akivel valaha találkoztál?

Rengeteg emberrel találkozom, és elég sok őrült akad közöttük (nevet)… A legőrültebb? Nem is tudom, szerintem például elég őrültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki feltetováltassa magára a nevemet. Ez az egyik oldalról persze jól esik, de valahogy nem tudok mit kezdeni azzal, amikor odajönnek arcok és mutogatják ezeket a tetoválásokat.Olyan, mintha onnantól felelős lennék értük, vagy nem is tudom. Furcsa érzés.

Hogyan jellemeznéd egy mondatban a zenekar tagjait? Beleértve persze magadat is…

Christian egy oroszlán. Rendkívül határozott, céltudatos egyéniség. Nagyon büszke, és tesz is arról, hogy ezt mindenkinek a tudtára hozza (kajánul vigyorog). De hihetetlenül tehetséges srác is egyben. Byron a csapat vikingje. Biztonságban érzem magam, ha ott van a közelemben. Raymond egy gép, egy dobgép. Nincsenek érzései, nincs bűntudata, egy tökéletes gép (nevet).

Igen, emlékszem, amikor először hallottuk a Demanufacture-t, senki sem akarta elhinni, hogy igazi dobos játszik a lemezen.

Na, Raymond pontosan ilyen is! Ami pedig engem illet… Nos, én csak egy énekes vagyok (nevet). Én vagyok a zenekarban a művészlélek, az álmodozó.

Van egyébként családod?Fear Factory

Most már szerencsére van. Hat hónapja született a kislányom, akit Violet Morning Bellnek hívnak és borzasztóan hiányzik.

Byron Stroud rendes tag nálatok vagy csak kisegít? Csak azért kérdezem, mert az előző lemezen Christian is játszott basszusrészeket, de ott volt Billy Gould is a Faith No More-ból.

Byron rendes, teljes státuszú tag, aki ugyanúgy hozott már ötleteket a következő lemezre, mint akármelyikünk. Persze akadnak elfoglaltságai a Strapping Young Laddel, de ez simán összeegyeztethető a mi programunkkal. Billy pusztán vendég volt, ő írta és játszotta fel a Supernova basszustémáit, de szerepelt az I Will Follow feldolgozásban is. Ugyanígy a Lamb Of God gitárosa, Mark Morton is vendégeskedett a lemezen. Hozott egy gyilkos riffet a New Promise-hoz, amit aztán megengedett, hogy használjunk. Jó barátok vagyunk.

Nekem nagyon egységesnek tűnik most a csapat és a hangzásotokat sem befolyásolta jelentősen Dino távozása. Találkoztál vele, mióta kilépett a zenekarból?

Nem. Elváltak az útjaink, békén hagyjuk egymást. Mi is csináljuk a saját dolgunkat és ő is az övét.

Az utóbbi időben olvastam tőle pár olyan nyilatkozatot, hogy szívesen elásná a csatabárdot… El tudod képzelni, hogy a jövőben esetleg visszatérjen a Fear Factoryba, akár Christian mellé másik gitárosként, vagy bárhogy?

Nem (nevet, majd hosszas csend). Bár ki tudja, mit hoz a jövő. Most nem tudom elképzelni, hogy valaha is visszajöjjön, de soha ne mondd, hogy soha.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.