Az Alice In Chains frontemberének első szólóalbuma tipikusan olyan lemez, amiről nem nagyon lehet értelmeset írni épp a pőre megközelítés miatt. Adott egy kiváló énekhang, meg hozzá egy szál akusztikus gitár, és William tizenegy dalon, 44 percen át semmi mást nem vesz igénybe ahhoz, hogy fenntartsa a hallgató figyelmét. Mindez talán egyszerűnek tűnik, pedig baromira nem az – ebben a formátumban nem lehet kamuzni, nem lehet vetíteni, és semmi sem fedi el a hibákat, hiányosságokat. (Bár egy professzionális mai stúdiófelvétel esetében nyilván csak utóbbiak jöhetnének szóba.)
Williamre sokan még ma is úgy hivatkoznak, mint az Alice In Chains új frontemberére, pedig az énekes már tizenhárom éve áll a banda élén. Ez hivatalosan még éppen nem érte el Layne Staley másfél évtizedét, ha azonban csak a koncertezésileg, lemezkészítésileg aktív éveket számítjuk, nyugodtan kijelenthető: DuVdall már több időt töltött a legendás seattle-i banda mikrofonjánál, mint elődje. És nyilván nagyon más hang, nagyon más egyéniség, viszont mint a One Alone is bizonyítja, hibát követ el, aki alábecsüli. Több vélekedést is olvastam erről a lemezről, miszerint semmi érdekes vagy plusz nem rejlik benne, de messzemenően nem értek egyet azokkal, akik ezt írják. Igen, bizonyára meg lehetett volna fogni színesebben ezt az egészet extra hangszerekkel, vendégekkel, miegymással, viszont a végletekig lecsupaszított megközelítés itt egyértelműen koncepció.
Nekem elsőre bejött ez az album, és azóta is szívesen hallgatom. Nem állítom, hogy mindig végigmegy, de ennek csupán annyi az oka, hogy viszonylag ritkán van hangulatom ekkora dózisban melankolikus, lassú dolgokat hallgatni. Pár nóta erejéig viszont szinte akármikor, akárhol jólesik, mert William a szívéből énekel, és telepakolta a lemezt jó dallamokkal, amelyek aztán elkísérik az embert. Vagyis szimpla, de távolról sem szürke az album, és noha akadnak rajta szomorúbb, sötétebb témájú darabok is, valahogy még ezeket is áthatja egy markánsan életigenlő, pozitív kicsengés, semmiképpen sem depresszív a végeredmény. A Chains sosem volt egydimenziós csapat, de munkásságuk ismeretében ez akár meglepő is lehet. Sőt, még csak azt sem állítanám, hogy nagyon AIC-ízű lenne az anyag, bár áthallások persze akadnak. Erre talán egyik kedvencem, a The 3 Wishes a legjobb példa, de a Smoke And Mirrors is megemlíthető anyazenekari párhuzamként. A gitárjáték nem különösebben extra, inkább csak megágyaz az énekhangnak, DuVall pedig tényleg nagyon odatette magát az olyan dalokban, mint a The Light That Guides Me Home, a The Veil Of All My Fears, a Strung Out On A Dream, a White Hot vagy a So Cruel.
Bizonyosan nem fogja felperzselni a világot a One Alone, ám meggyőződésem, hogy lesz egy réteg, amelyik ha nem is feltétlenül most, de idővel rátalál majd erre az albumra.
