Shock!

május 23.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Wilderun: Epigone

wilderun_cAz amerikai Wilderun szó szerint elvarázsolt lassan három esztendeje megjelent előző anyagán hallható szövevényes, ezernyi stílust ötvöző muzsikájával, így aztán legfrissebb műalkotásuknak is komoly elvárásokkal estem neki. Ugyan az első nekifutás itt korántsem volt olyan letaglózó erejű, mint a Veil Of Imagination esetében, ámde az agyamban folyamatosan villogó felkiáltójel végig arra figyelmeztetett: ez a játék ezúttal sem az egyszeri ismerkedésről szól majd!

Alapesetben, ha mostanában meghallom, vagy elolvasom a szimfonikus metál kifejezést, általában tarkopasz fejjel lebontom a hozzám legközelebb eső falat, azonban a bostoni alakulatot egész egyszerűen nem lehet e végletekig kiaknázott műfajba beleszuszakolni, ők valami egészen másban utaznak. S gyorsan szögezzük is le, hogy miért: a szimfonikus elemek itt távolról sem a giccsfaktort erősítik, hanem sokkal inkább a drámai hatást fokozzák, és tegyük azt is hozzá, hogy a vonósokat és a lehetetlenül vastag kórusokat is hús-vér emberek húzzák/szolgáltatják a műanyag samplerek helyett, ami már eleve olyan minőségi ugrást jelent a low-cost és konvencionális sound felett, hogy csak na. A kategorizálásnak meg egyébként sincs sok értelme egy olyan zenekarnál, ahol egy dalon belül akár három-négy műfaj is összekeveredhet. Így történik ez az Epigone-on is, bár ezúttal az egészen korai anyagokon még sokkal gyakrabban fellelhető folkhatások – némi háttérben felcsendülő mandolin játékot leszámítva – szinte teljesen eltűntek, és egyre erősebben kidomborodik a hagyományos, deathes elemekkel tűzdelt progresszív metál, illetve az ezt alátámasztó szimfonikus jelleg.

megjelenés:
2022
kiadó:
Century Media
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Ami viszont fura, és már elsőre is szembeötlött, hogy a kissé fapados borító most nincs tökéletes összhangban a lemezen hallható zene minőségével, pedig ha visszatekintünk a korábbi kiadványokra, eléggé harmonikus az összkép e tekintetben. Ez azonban csak aprócska észrevétel, és nem is befolyásol semmit, hiszen a némileg döcögősen induló zenei utazás már a másodiknak érkező, nagy lélegzetű Woolgathererben is rögtön magához láncol, főleg, amikor először felbukkan benne a Wayne Ingram bombasztikus nagyzenekari hangszerelésével megtámasztott, monumentális hörgős rész. Elsőre persze ijesztően sűrű és nehezen emészthető minden, azonban idővel kibontakoznak a dallamok, a megfelelő és váratlan helyeken felbukkanó finomságok. Evan Anderson Berry gitáros/énekes/hörgős pedig mindent meg is tesz azért, hogy beléd ragassza melódiáit. Evan egyébként már csak hat láb mélyen gurgulázó halálhörgése miatt is a Mikael Åkerfeldt-féle felső ligás hangszálgyilkoló mesterek között (lenne) a helye. Apropó Opeth: ha leszámítjuk a sűrűre vett hangképet, a csapat egyre inkább megközelíti a svédek által képviselt minőséget, szinte minden tekintetben, ami ugye elég nagy szó. Nem csoda, hogy végül a Century Media is lecsapott rájuk, s talán ennek köszönhetően a megszólalást is olyan szinten kipattintották, hogy még akkor is jólesne hallgatni a lemezt, ha éppenséggel semmi nem történne rajta. De szerencsére nincs így.

A kiadó két hagyományos, zenekaros klippel is extra hírverést kanyarintott az albumhoz (sietve összedobott szöveges videóknak itt nincs helye). Ezek a jócskán megvagdosott Passengerre és a megkapóan csodás melódiákat is tartalmazó Identifierre készültek, s ha netán valaki csak eddig jut el az ismerkedésben, igazából az sem panaszkodhat, hiszen a zeneiség és az átlagon felüli színvonal ezekből a tömörített verziókból is rögtön átjön. Az igazán különleges, fortyogó-örvénylő zenei kavalkád viszont a négy tételre osztott Distractionben éri el tetőfokát, melynek harmadik fejezete kábé olyan drámai hatást kelt, mint amilyeneket a legnagyszerűbb filmzenék szoktak, de a földrengető erejű, black metallal befeketített, őspusztulat Distraction Nulla is úgy fejezi be ezt a mesét, hogy megfelelő hangerőn nagyjából szétken mindent a környéken, ami szétkenhető. A mindent legyaluló, lezáró mozzanathoz azért még hozzácsaptak egy wilderunosított Radiohead-feldolgozást is (Everything In It's Right Place), ami szintén csak arra erősít rá, hogy csakis ÁTdolgozásokban, illetve saját képre formálásban szabadna mindenkinek gondolkodnia. A lemezzel nem mellékesen a tavalyelőtt elhunyt Tim Smith emlékének adóznak a srácok, aki az angol Cardiacs frontembere volt, sőt, a híres „Zene Doktor" kitüntetést is megérdemelten birtokolta.

Ha te is azon kevesek közé tartozol, akik nem csupán felületesen hallgatnak zenét, nagyon jól fogsz járni az Epigone-nal. Ezen az epikus, mélyen beletemetkezős vonalon, ilyen minőségben nem nagyon akad párja jelenleg a Wilderunnak.

 

Hozzászólások 

 
-4 #3 Rami 2022-02-05 21:44
Pain Of Salvation is van benne.
Idézet
 
 
-4 #2 Halikathasida 2022-01-28 21:45
Ez és az utóbbi két lemez együtt nagyon jó!!! Nálam top ez a két lemez top 30as az elmúlt 2-3 évből
Idézet
 
 
-4 #1 Thasaidon 2022-01-26 19:12
Egészen elképesztő zenei orgia. Ez a lemez valahogy most jobban beszippantott, mint az előző, pedig abba is belehallgattam a kritika hatására. De ez tényleg csoda. Helyenként a hörgésben, hangszerelésben felismerni az érett Opethet, itt-ott visszaköszönt a Masquerade-Sham Mirrors-korszakos Arcturus, biztos sokan felismernek egy csomó más hatást is, de összességében csodálatos lemez a maga eklektikusságáb an, kiszámíthatatla nságában. Tényleg varázslatos.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.