Shock!

október 01.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

White Stones: Kuarahy

whitestones_cSokszor felvetődött már a kérdés – például aktuális Opeth-cikkek alatt –, hogy miért is olyan megismételhetetlenül jók a svédek korai lemezei, és miért nem érnek még a nyomukba sem a későbbi, letisztultabb anyagok. Nos, akik még mindig abban hisznek, hogy valahol a fenti mondatban rejlik az „igazság", avagy véráldozatok árán is megesküsznek arra, hogy igenis a My Arms, Your Hearse, a Still Life és a Blackwater Park voltak a tökéletes Opeth-művek, most örvendezhetnek egy kicsit. A White Stones ugyanis a csapat bőgőse, Martin Mendez frissen alakult szólócsapata, akik a kísértés hívó szavának engedelmeskedve újból beröffentették a death metal mocskos zsírszörnyetegét.

Bár az anyag már március környékén napvilágot látott, az aktuális dömpingben még az is csoda, hogy egyáltalán eljutott hozzám, és képes voltam úgy megérlelni, hogy végül lehozhassuk róla az ismertetőt. Mint ismeretes, Martin uruguayi származása lévén már korán kapcsolatba került Dél-Amerika halálhörgős kultúrájával, amit – Mikael Åkerfeldt legnagyobb bánatára – azóta is szíve csücskében dédelget. S ahogyan minden jó dolognak el szokott érkezni az ideje, úgy a White Stones keretein belül végre megoszthatta velünk ki tudja, mióta babusgatott gondolatait és zenei ötleteit a basszer. Már a Kuarahy lemezcím is Martin szülővárosára utal, így teljesen egyértelmű, hogy az albumon hallható muzsika is a lehető legmélyebb gyökerekig vezethető vissza.

megjelenés:
2020
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 10 Szavazat )

Halálmetál- és ős-Opeth-hívők számára jó hír, hogy Eloi Boucherie személyében egy roppant kellemesen öblös, bugyborékoló énekes Mendez fő társa, akinek hangja engem valamiért mindig a drága jó megboldogult nagypapám boroshordójába szorult dugó kopogó zajára emlékeztet, amelyet aktuális időközönként tisztítottunk és lötyögtettünk „mintha muszáj vóna" hitvallással. Ezzel persze nem becsmérelni akarom a frontembert, csupán azt kívánom szemléltetni, hogy Mendez barátunk Eloijal karöltve legalább kísérletet tesz az ős-Opeth mély regisztereinek megidézésére, amelyeket Åkerfeldt úr olyan egyedien felhörgött azokra a klasszikus albumokra. A hangulat persze egészen más, hiszen maga a muzsika sem pontosan az a fajta, amit a svédek anno barázdákba préseltek, és modernebb, korszerűbb megszólalásban a '70-es évek progos muzsikát művelő alakulatait idézik. Hogy úgy mondjam: a zene inkább a mai Opethre hajaz, a vokál pedig egyértelműen az ősidőket varázsolja vissza. Már ebből a szempontból is érdekesek ezek a dalok, bár persze azért nem hiányzik a metálos, sabbathos, doomos atmoszféra sem – kellően kiemelt mélyekkel ugye –, ami nyilván rengeteget hozzátesz ehhez az alapvetően death metalban gyökerező, de mégis ízléses, intelligens muzsikához.

Néhány szerzeményben az anyabanda gitárosa, Fredrik Åkesson, valamint a Bloodbath és a Katatonia egykori húrnyűvője, Per Eriksson is szerepel, de utóbbiakat leszámítva a ritmusgitárokat is Mendez nyomta fel. A zene pedig sokkal inkább a sötét hangulat megteremtésére fókuszál, mint a maradandóságra, amelyet a zsíros, retrós, vintage hangzással topra is húztak, de magukban a nótákban is hallható néhány érdekes momentum. A sejtelmes bevezető utáni Rusty Shell feszültségtől szétrobbanó akkordjai például megtévesztően olyan hatást keltenek, mintha egy végletekig széttorzított Hammond orgonára tenyerelne valaki, holott billentyűs sehol a láthatáron. Vagy az Ashes masszírozó duplázója fölé odajátszogatott zsigeri doomriffek is old school módon, természetesen gyalulnak, ahogyan az olyan nyers, síron túli hörgéssel ékesített durvulatok is, mint a Worms, netán a disszonáns futamokkal és horrorhangulatokkal is ékesített Taste Of Blood.

Zeneileg persze az újkori Opeth sokkal jobb, azonban a White Stone sötétebb, mélyebb, ördögibb muzsikája lehetséges, hogy szimpatikusabb lesz azoknak, akik csak a régi Opethben látnak fantáziát. Emellett talán olyanoknak is bejöhet, akik már nagyon belefáradtak a túlvezérelt gitárokkal szétfosatott, metalcore-os, üvöltözős zenekarok lavinájába. Ez itt inkább egy brutáljól megszólaló, szerethetőbb analóg cucc.

 

Hozzászólások 

 
#4 Equinox 2020-08-10 18:29
Nekem ez nagyobb élmény mint az Opeth utolsó 10 éve, úgyhogy nagy felfedezés volt, köszönöm a cikket. Azóta lement néhányszor, és az áthallások ellenére (Master's Apprentices dobolás minden 2. számban, egy sor ismerős harmónia köszön vissza, pl Ghost of Perdition is) - igazi új bőralámászós kedvencet avattam.
Idézet
 
 
#3 Equinox 2020-06-14 21:59
Mendeznek nagyon szépek a témái, elsőre levesz a lábamról az album, van benne ez a hullámzás (ami a Still Life idején is megvolt még pl, talán a Blackwater Parktól errefelé már nem). Szerintem ez egy Morningrise, ha valamiihez hasonlítani kell, jobb énekkel (ott szerintem még nem volt annyira jó Akerfeldt énekesként). Óriási felfedezés, csak legyen ilyen 5-6-8-10 hallgatás múlva is, de elsőre hatalmas potenciált érzek, az biztos.
Idézet
 
 
#2 woldy 2020-06-14 20:30
Imádom ezt az albumot, és egy csomó régi érzést, élményt visszahozott ;)
Idézet
 
 
#1 Equinox 2020-06-14 18:23
Hű, de jól szól ez a felvezetés. Szerintem már ma este megismerkedünk :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.