Shock!

Bő négy évet kellett várnunk a doom metal hazai zászlóshajója, a Wall Of Sleep ötödik sorlemezes eljövetelére, ráadásul – kis túlzással – a 2010-es When Mountains Roar megjelenése és az azt követő néhány koncert lefutása után tényleg semmi infó nem érkezett a házuk tájáról. Oké, el kell fogadnunk, hogy a WOS többé-kevésbé hobbicsapat, emiatt egész pályafutásuk a „slow but not dead" jelige égisze alatt zajlik. De ha rajtam állt volna, biztosan nem tűnök el szürke szamárként a ködben egy olyan erős és fontos lemez után, mint amilyen a Mountains volt. Hiszen akkor új fejezet nyílott az egykoron minden idők egyik legjobb hazai csapatából, a Moodból kinőtt zenekar életében: Holdampf Gábor énekmondó úgy döntött, annyi küzdelmes év után istenhozzádot int legkitartóbb harcostársának, Füleki Sándornak, hogy onnantól a Magma Rise soraiban emelje magasra a doom zászlaját. Sanyi pedig tizenkilencre lapot kérve úgy döntött, hogy egy teljesen más jellegű, sokkal inkább rockos torkot igazol le a bandába Cselényi Csaba személyében (ex-Stardrive).

Ráadásul emellett a zene is megváltozott, nem drasztikusan ugyan, ám félő volt, hogy egy, a változásokat annyira élből elutasító tábor, mint a doomstereké, mit fog szólni mindehhez. Kétesélyes volt hát a dolog, de az igazság az, hogy amennyire visszaemlékszem, egyöntetűen hozsannázó kritikák lapogatták a srácok hátát, és a hébe-hóba lezavart koncerteken is kellő lelkesedéssel fogadták az új fiút és a friss szerzeményeket. Pusztán az örök elégedetlenek agyaltak azon, hogy tényleg szép és jó az új irány, és ennyi rockosodást meg dallamosodást vígan elbír a WOS búbánatos metalja, csak éppen kérdés, hogy megállnak-e itt, vagy öles léptekkel indulnak új utakon újfelé. Én is köztük voltam, attól tartva, hogy a Füleki & Co. egyre kevésbé fog hozzám szólni. És végül csak megjött a No Quarter Given, én pedig sokkal kevésbé tudom szeretni, mint amennyire akarom. És amennyire megpróbáltam.

Pedig olyan jól indult a dolog! Mind az elsőként elérhetővé tett címadó, mind az azt követő Burst Into Flames hallatán messzire hajítottam az agyam. Hát milyen őserővel riffelget már a Füleki/Kemencei duó, milyen fasza dolog már, hogy a doom hagyományok a gyorsabb tempó ellenére is megmaradnak, és mennyire kompakt az egész, Csaba énekével és a telt alapokkal! Aztán most, jóval több hallgatással később is ott tartok, hogy még mindig ez a két dal tetszik toronymagasan a legjobban, hozzácsapva még a Behind This Wallnak a markáns Hammond-használat ellenére is régi-WOS emlékeket felidéző hangulatát (Holdampf-árnyék lebeg a vizek felett), meg a The Last Decade szikár, mégis családias érzéseket keltő gitártémáit, Szolcsányi Szabi agyas dobjátékát és az egész műsor kellően fogós dallamait. Oké, a Reborn In The Daylight már-már balladisztikusan indító, aztán sokkal inkább epikussá váló, jócskán a Dio-féle Sabbathot árasztó fülledt levegője is elég bejövős, és jobb napjaimon a Twelfth-Night Fight gőzgépként dohogó gitárjai és mélyen tán kissé southern hangulata is megtalál magának, de a többi dallal (ami akárhogy is nézem, mégiscsak a lemez harmada) számomra valahogy nem stimmel valami.

És nem, nem az a fő gondom, hogy ezek doomot már csak nyomokban tartalmaznak, mert ez szinte az egész lemezre igaz lenne, hanem hogy nem áll össze a kép. A Hey Annie egy újfent Hammonddal megtámogatott, DIO-ba oltott hard rock vegyület akar lenni, míg a záró Dusk Of Madness egy fájóan szép hangulatú pokoli keringő, de mindkettőben sokkal inkább csak tudom, hogy mit akarok hallani, mint hogy tényleg azt hallanám. És ennek sajnos nagyrészt az az oka, hogy Csabával helyenként már olyan - túlzás nélkül - klasszikus hard rock-dallamokat próbálnak elénekeltetni, amihez az ő hangja egyszerűen nem elég erős. Pedig Csabi a saját korlátai között vitán felül képes ennél többre, bizonyította ezt már a Stardrive-ban és az előző WOS-lemezen is, itt viszont helyenként mégsem az igazi. És akkor így, nagy őszinteségi rohamomban nem hallgathatom el azt sem, hogy az utolsó előttiként érkező Moon Street Lady egyszerűen nem üti meg az elvárható szintet. Egy belassított rock and rollnak, vagy ki tudja minek szánt dal ez, ami a legkevésbé sem Sanyiék terepe, és szerintem nem is áll jól nekik, a refrén pedig háttérvokállal, tokkal-vonóval együtt is már-már kínosan gyenge.

Jó keserű szájízű lett a vége, pedig az igazság az, hogy a lemez kétharmada még ezzel együtt is tetszik, a gitárjátékot továbbra is tanítani valónak tartom, és azt sem bánom, hogy ennyire előtérbe került a Dio-fémjelezte Sabbath-éra (szeretjük mi azt is). A harmadik hallgatás tájékán már megbarátkoztam a bőséges Hammond-adaggal is. Ha néha előveszem a jövőben a No Quarter Givent, maximum pár dalt ugratok olykor, na bumm. Nem történt semmi különös, csak a kedvenc hazai doom bandámat már nem Wall of Sleepnek hívják.