A zenekarokkal készített interjúknál szinte minden alkalommal szóba kerülnek a kiadókkal kapcsolatos kérdések is. Manapság már közel sem olyan mértékben, de egykoron legalább annyira fontos része volt a kiadóknak egy zenekar sikereiben, mint magának a bandának. Sőt, igazából a kiadó, a sok évvel ezelőtt még olajozottan működő média és a hozzáértő/vájtfülű szakemberek játszották a legnagyobb szerepet abban, hogy kiből lett végül a cserebogár, ez ma már nem titok. A fogyasztók reakcióit és a trendeket most csak azért nem sorolom ide, mert az teljesen másfajta tudományos témakör, ami külön disszertációt érdemelne, s amiről évtizedekig lehetne vitatkozni eredménytelenül.
A melodikus rockzenére szakosodott Escape Music társalapítója, főnöke és mindenese, Khalil Turk neve nem hiszem, hogy ismeretlen lenne a műfaj kedvelői körében, vagy ha a név mégsem mond semmit, a kiadó nevét nagy valószínűsséggel sokan olvashatták már többek között a Heartland, a Saracen, Mark Slaughter, az Overland, a Shadowman vagy a Jorn Lande-féle Millenium albumok borítóin, már akinek megtalálhatóak a gyűjteményében az efféle nyalánkságok. Turk Barrie Kirtley-vel fektette le a kiadó alapjait, és még a grunge hódítása idején is életben tudták tartani azt a lángot, amiből végül a '90-es évek derekán hivatalosan is megalapították a céget, s közben minden területen komolyan részt vettek az AOR és a melodikus rockzene támogatásában is, legyen szó fanzine-ekről (AOR Basement, AOR Classics) és rockzenei újságokról (Raw, Kerrang!).
A Volume One annak a vállalkozásnak az első része, melyben a tehetségek felfedezésében is roppant gyakorlatias Turk uraság összeterelte a valaha vele együtt dolgozó zenészlegendák nagy részét, akikkel közösen megírták és rögzítették a dalokat. A közreműködők listája viszont olyan hosszú lett, hogy ha megemlítenék mindenkit név szerint, kétszeresére duzzadna a cikk terjedelme, ezért inkább csak a legismertebbekre fogok fókuszálni. Több dalban is felbukkan a stílus egyik elmondhatatlanul alulértékelt tehetsége, a Pinnacle Point jelenlegi énekese, Jerome Mazza. (Akivel többek között szerény személyem is szerepelt már különböző zenei projektekben. S ha ezt már így szóba hoztam, engedjétek meg, hogy azzal is eldicsekedjek, hogy legutóbbi közös munkánkat éppen Khalil Turk és az a Fredrik Folkare gitáros maszterelte, aki szintén szerepel ezen a lemezen.) Mazza a Kansas AOR-korszakát eleveníti fel a Crazy Daysben, de ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen az énekes a Pinnacle Pointal is ilyesmiben utazik, és az sem volt véletlen, hogy egykor a Kansas énekesválogatójában is nagy esélye volt, hogy elnyerje a frontember szerepét. A jelenlegi Kansasből egyébként itt van Billy Greer basszer/énekes illetve Ronnie Platt frontember is, aki Steve Newman (Compass) dalával, a Live Againnel indítja a műsort.
Csodákra persze éppúgy nem kell számítani, ahogy a jelenlegi dallamrock-szcéna egyéb alakulatainál sem, azonban az átlaghoz képest itt még mindig egy picit feljebb van a léc, és akadnak kimondottan erős momentumok is. Ilyen például az előbb említett Billy Greer által előadott, szintén Newman által hozott Bad Enough is, ahol Joel Hoekstra kezeli a hathúrost, vagy a Damn Yankees legszebb napjait és dús vokáljait felelevenítő Take It Away Tony Harnell-lel a mikrofonnál, ami Tommy Shaw hangjával talán még nagyobbat is ütne, bár persze Harnell is nagyon odateszi magát. Nem mondanám gyengének a sok egyéb mellett a The Signból, az Aviatorból, a Strangewaysből, a Seventh Keysből, Robin Beck vagy Michael Bolton lemezeiről ismert Terry Brock által elénekelt Get Out Of Here-t sem, de Jeff Scott Soto is remekel Steve Overland és Tommy Denander nótájában, a Harder They Fallban. Utóbbi és az Ian Gillan Toolbox lemezén szereplő Steve Morris egyébként elég sok nótát hozott erre az anyagra. A legutóbbi, szóra sem érdemes Journey-albumról is nagyon hiányoztak például a Believe típusú, érzelmes AOR-szösszenetek, ahol ismét nem akárkiket hallunk. A főszereplő Robin McAuley, gitáron Mike Slamer, basszusgitáron pedig az énekes Black Swan-beli kollégája, Jeff Pilson (Foreigner, Dokken) működik közre, illetve az összes nótát feldoboló One Direction-ütős, Josh Devine.
Hoekstrának is nagyon jól áll a Hangman Blues a fronton, illetve a mindig mindenhol szereplő Ronnie Romero sem kapott ezúttal rossz nótát a Marco Mendoza alapozásával dohogó Holy Water képében, attól függetlenül, hogy állandó szereplése már a könyökömön jön ki. A House Of Lords vokalistája, James Christian sem maradhatott ki a leosztásból, akit nem más, mint Robin Beck támogat a háttérvokálokban az alapjáratos Sweet Serenityben, de ezt azért nem sorolnám a legerősebb pillanatok közé. Nikolo Kotzev persze azért odaken egy laza, virga szólót. (Ráadásul a mélyeket kezelő Pinnacle Point basszerével, Takeaki Itoh-val is dolgoztam már együtt, de ezt már tényleg csak zárójelben.)
A lényeg, hogy a Turkish Delightra megéri odafigyelni egy kicsit, mert az illusztris vendégek sok éven keresztül érlelt, minőségi nótákat hoztak Khalil Turknek, aki nem volt rest összeválogatni a legütősebbeket a saját neve alatt kijött első projektjéhez. Reméljük, a második rész is legalább annyira fincsi lesz, mint a jelenlegi borítón látható szultánkenyér.
Hozzászólások