Shock!

március 29.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

The Wildhearts: Chutzpah!

A „britek legféltettebb titka" esetében kánon-szerűen szokás ismételgetni, miszerint mekkora igazságtalanság, hogy soha nem sikerült úgy istenigazából befutniuk, míg náluknál jelentősen fantáziátlanabb, és sokszor épp belőlük élő zenekaroknak meg de.

megjelenés:
2009
kiadó:
Backstage Alliance
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )

Ezt magam is ritka rohadt dolognak tartom, de hát mit van mit tenni, hagyjuk is az ügyet ennyiben, örvendjünk inkább azon, hogy az elmúlt két-három évben micsoda nyaktörő tempót diktál Ginger és vadszívű társulata.

A jó két évvel ezelőtti (természetesen újabb visszatérést jelentő, amúgy remekbe szabott) album idején olyasmiket nyilatkozgatott a vörös ördög, hogy azért lett szimpla Wildhearts a lemezcím, mert ezzel is jelezni kívánnók, hogy ez itten egy új kezdet. Úgy fest, nem beszélt a levegőbe, azóta valóban ezerrel megy a pörgés: a tavalyi év során előbb egy 3 korongos válogatást vágtak a közönség pofájába (The Works), majd lett új lemez, még ha csak korcs is, csupa feldolgozással. (Ha engem kérdeztek, a Stop Us If You've Heard This One Before, Vol. 1. nem lett olyan hű de ütős, bár igaz, alapból nem rajongok a cover korongokért.) Közben régi jó szokásukhoz híven projekteztek mindenfelé, Ginger szólóban is domborított, kettőt is (2007 – Yoni; 2008 – Market Harbour), úgyhogy nem is igen vártam új 'hearts lemezt egy darabig. Aztán mégiscsak lett. Ráadásul ezúttal a felállás is változatlan, ami náluk több mint meglepő.

Sunyi egy lemez lett a Chutzpah!, az egyszer biztos. Elsőre totál úgy gondoltam, hogy nabazmeg, ez hú, de karcsú, aztán szépen lassan csak kijöttek az apróbb finomságok, beértek a gitártémák, pláne azok a hamisítatlan, kitörölhetetlen Ginger-refrének, amik sokszor majdnem olyan közel állnak a popzenéhez, mint a rockhoz. (És igen, továbbra is piszkosul érződik a négy gombafejű hatása a nagy ívű dallamokban, de hát ezt már simán hívhatjuk Wildhearts-jellegnek is.) Mivel a legutóbbi lemez elég markánsan villantotta fel a csapat kísérletezős, morózusabb oldalát, ráadásul az akkori tíz dalból négynek is hat perc fölé kúszott a játékideje, lehetett sejteni, hogy ezúttal könnyedebb lesz a móka, ami így is történt. Sőt, megkockáztatom, az eddigi legkönnyebben befogadható Wildhearts lemez lett a Chutzpah!, ami jószerivel tényleg csak annak feküdheti meg a gyomrát, aki már Pink dalainál is fogja a fejét, hogy hú, ez de nagyon súlyos.

A nyitó The Jackson Whites rögtön egy régi vágású vadszívű sláger: energikus, húzós, Ginger behízelgő dallamai, remekül eltalált refrénje, szarkasztikus szövege védjegyszerű. A Plastic Jebus ezt a vonalat viszi tovább, a szaggatott gitár és a leheletnyi ipari-ízt mutató effektek használata miatt még azt is elhinném, hogy egy jól sikerült Filter dalt hallok, aztán megérkezik az egész lemez legjobb refrénje, amit tuti, hogy hetekre nem tudsz kitörölni a füledből. A fő énektéma amúgy az utolsóként érkezett Scott Sorry basszertól származik, ráadásul mind a négy tag vokálozik, egészen frankón.
A hármas The Only One tölti be a bugyinedvesítő dalocska szerepét, nem ballada ugyan, csak ultra-dallamos, nekem már túlzottan is az, némi képzelőerővel akár még egy The Chemical Romance lemezre is rá tudnám gondolni. Viszont szemmel láthatóan komolyan gondolják a dolgot a srácok, mivel ez lett a felvezető single, hát, lelkük rajta. A John Of Violence azért már jóval jobb, csak itt meg az énektéma idézi annyira Billie Joe Armstrongot, hogy olyan, mintha a Green Day American Idiotjáról maradt volna le – amin azért húzónóta lett volna. (A ki hatott kire kérdés persze ezúttal is helytálló.)

Még mielőtt csüggedni kezdenénk, a remekbe szabott elnevezésű You Are Proof That Not All Women Are Insane korai időket idéző zabolátlansága, és a Cardiacs-főnök dicséretét zengő, fémes zakatolást acsarkodós verzével, majd mézédes dallamokkal vegyítő Tim Smith (a lemez legjobbja) csuklóból helyreállítja a jókedvet. De telitalálat a zongorás intróval kezdődő, majd bekeményedő Low Energy Vortex, a megint csak jókora Beatles-ízt tartalmazó (és megint csak kitörölhetetlen refrénnel bíró) You Took The Sunshine From New York is, a parti-himnusz Mazel Tov Cocktailról már nem is beszélve, amelynek a nyitó riffje még az AC/DC-nek is jól állna (ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, jól is áll). A címadó káosza pedig végre megtöri a három-négy perces slágerek sorát, összetett darab a szentem, diszkós énekeffektektől punkos reszelésen át laza zongorázgatásig minden belefér, és én éppen az ilyenfajta Wildhearts darabokért vagyok oda a leginkább, úgyhogy kirobbanó örömmel köszöntöttem. Még ha ezzel is vége is a mókának.

Mondom, sunyi lemez lett a Chutzpah!, közel sem olyan jó, mind a 2007-es volt, több szóló is elfért volna rajta, azonban szépen lassan beeszi magát a hallójárataidba, és ha nem figyelsz, simán arra eszmélsz, hogy már megint a Mazel Tov Cocktailt hallgatod. Hát ezért (is) olyan zseniális ürge ez a vörös brit, még akkor is kiugróan jót csinál, ha nem csinál semmi különöset. És úgy a kunszt csak igazán.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.