Shock!

szeptember 15.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Symphony X: Underworld

0519syxcSzögezzük le rögtön az elején, hogy eszem ágában sincs az objektív, elfogulatlan bíráló szerepében tetszelegni. Semmi értelme tagadni, hogy a Symphony X az örökös kedvenc zenekarom, amióta először meghallottam immár csaknem két évtizeddel ezelőtt az Of Sins And Shadows agyszaggató nyitóriffjét, és mindenekelőtt Russell Allen mindent überelő orgánumát. A The Divine Wings Of Tragedy a mai napig letaszíthatatlan a személyes toplistám éléről, és jöhetett azóta bármi: aktuális favoritok, új bandák, feloszlások és újjáalakulások, Michael Romeo New Jersey-i kvintettje a stabilitás és a csúcsminőség szinonimájává vált a húsz év során. Talán az egy szem Twilight In Olympus kivételével, amelyet néhány kétségtelenül kiemelkedő pillanat ellenére ők maguk is némileg elkapkodottnak tartottak, igazából kizárólag átlagon felüli, minőségi albumokat gyártottak, ráadásul még Pálinkás Vince sem szólhatja meg őket, hiszen közelítenek az általa ideálisnak tartott – lehetőleg-egy-kultikus-album-után-ne-készítsünk-több-lemezt-mert-az-már-szükségszerűen-felesleges-önismétlés-de-ha-már-nagyon-muszáj-akkor-ötévente-max-egy-ep – lemezsűrűséghez.

megjelenés:
2015
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 48 Szavazat )

Komolyra fordítva a szót, nehéz volna azzal vitatkozni, hogy csak a legritkább esetben sikerül fenntartani a minőséget és az izgalmi állapotot a rutinszerű két-háromévenkénti lemezkiadás esetén, és ebből a szempontból kifejezetten ideálisnak tűnik, hogy a 2000-es évek eleje óta az Underworld mindössze a negyedik Symphony X-album. Romeóék nem ontják a lemezeket, amikor viszont új anyaggal jelentkeznek, azok egytől-egyik olyanok, hogy csak nagy erőlködés árán lehet beléjük kötni. Inkább csak nüanszok, hangulatok, személyes preferenciák különböztetik meg egymástól ezeket a mesterműveket, s épp ilyenek miatt emelkedik ki egy-egy konkrét album ebből az impresszív életműből. Bertli Zoli – aki a Shock!-stáb másik megingathatatlan Symhony X-fanatikusa, s akivel emiatt rájátszással döntöttünk, hogy kié lesz a megtiszteltetés, hogy az Underworldről írhat – például elsősorban a csapat dallamosabb, grandiózusabb dolgaira izgul, és ennek megfelelően a V: The New Mythology Suite-re esküszik, és borítékolom, hogy az Underworld is beférkőzik majd a kedvencei közé. Én magam pedig – bár a The Accolade, vagy a legutóbbi Iconoclasten szereplő When All Is Lost is a favoritok közé tartozik – nem tudok betelni a szigorúbb, zúzósabb nótáikkal, ezért számomra a már említett Divine mellett a The Odyssey és a legutóbbi anyag jelenti az etalont.

Pontosan azért, mert az Iconoclastet annyira erősnek tartottam, igen nagy várakozás előzte meg részemről az Underworldöt – és ezzel gondolom, nem vagyok egyedül –, de azt kell mondjam, mindenképpen jó döntésnek tűnt kivárni a megfelelő pillanatot a lemez elkészítéséhez. Nemcsak az utolsó album óta eltelt négy év, hanem az új dalok megírására és felvételére szánt bőséges idő is egyértelműen hallatszik a végeredményen, egy minden szempontból kiérlelt, aprólékosan kidolgozott mesterművel állunk szemben, Jens Bogrenhez méltó atomhangzással. Ráadásul régivágású album-hívőként Romeo nem is tudna jobban a szívemből beszélni, amikor olyanokat mond, hogy „a teljes albumok hírnevét akartam megvédeni, és olyanná tenni az Underworldöt, hogy tényleg megérje komplett nagylemezként hallgatni". Ennek megfelelően a legritkább esetben szoktam meghallgatni a lemezek megjelenése előtt kiadott előzetes nótákat, mert sokkal jobban szeretem rögtön egyben meghallgatni az új albumot. Nem volt ez másképp most sem, és bár sok jót hallottam a Nevermore-ról, ellenálltam a kísértésnek, kivártam július végét. Ez ismét helyes döntésnek bizonyult, mert bármennyire is ütős az Underworld filmzenés-szimfonikus nyitányát nem számítva valóban kicsit loomisos témákkal operáló nyitónótája, egyfelől kiválóan beleillik az egész lemez ívébe, a többi tétellel együtt nyer igazi értelmet, másrészt szerencsére korántsem ez a legerősebb dal a lemezen, bőven tartogatnak még puskaport a bő egy órás, tizenegy tételből álló album későbbi dalaira is. A szerzemények, bár ezúttal nem klasszikus konceptlemezről van szó, mind lazán kapcsolódnak Dante Isteni Színjátékának sztorijához, azon belül is a pokolhoz, zeneileg is szép ívet írnak le.

Persze elég sok a már szinte hangról-hangra ismert megoldás, így például a Without You akusztikus gitáros, zongorás részét gyakorlatilag egy az egyben a The Divine Wings címadó eposzából emelték át, ahogy több neoklasszikus gitárszólóról és Michael Pinella-féle futamról is az a klasszikus ZZ Top-idézet jutott eszembe, amikor Gibbonsék már a '80-as években is azt fejtegették, hogy az új nóták hatalmas újdonságokat rejtenek, mert felcserélték a három akkord sorrendjét. Itt mondjuk korántsem három akkordról van szó, de egy-egy kikacsintást leszámítva azért túlzás volna állítani, hogy egetrengető újdonságokkal szolgálnak a srácok: a hangszerelési megoldásokat, dallamvezetéseket és a dalok felépítését tekintve összességében nagyon szigorúan ragaszkodnak a két évtized alatt alaposan kitaposott ösvényhez. Ezért viszont képtelen vagyok haragudni rájuk, mert egyfelől pontosan ezért a nagyon markáns hangzásért imádom őket (gondolom, ezzel sem vagyok egyedül), másrészt a dalok ezúttal is bőven vannak olyan erősek, hogy egy-egy reciklált riffért senki nem fogja szitkozódva a szemétbe dobni a lemezt. (Ahogy mondjuk Jeff Waters és Angus Young esetében sem merül fel ilyesmi.) Sokat gondolkodtam, mi különbözteti meg az unalmas önismétlést a nagyon markáns, védjegyszerű megoldásoktól, mert tény, hogy nagyon szűk a határmezsgye a kettő között. A válasz nyilván a dalok minőségében keresendő, de ennek konkrét definiálása, megfogalmazása lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Maradjunk annyiban, hogy a Romeo / Pinella duó által komponált nóták ezúttal is bőven megugorják ezt a bizonyos meghatározhatatlan lécet.

Nagyon nem szeretném, de sajnos kénytelen vagyok elsütni mindannyiunk kedvenc közhelyét, amely szerint a kemény részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak, de az album dalainak talán legnagyobb erőssége – még ha újdonságnak ezt sem mondanám – mégiscsak az a nagyon tág spektrum, ami a legzúzósabb részek és a grandiózus melódiák között feszül, olykor egy-egy dalon belül is. Ennek egyik eklatáns példája a Kiss Of Fire, amely egyfelől a lemez egyik csúcspontja, másrészt olyan súlyos deathes őrlések, szimfonikus black metálos témák és húzós thrashriffek (olyanok, hogy akár a zseniális új Lamb Of Godon is elfértek volna!) váltogatják egymást, miközben a verze és a gitárszóló is klasszikus heavy metal-ihletésű, hogy arra nehéz nem elismerő bólogatással reagálni. Mindehhez a refrénben Russell leénekli a csillagokat az égről. Értelmetlen, öncélú stíluskavalkádnak tűnik? Így olvasva talán igen, de hallgasd csak meg, és garantáltan nem fogsz tovább kételkedni.

Szintén érdemes megfigyelni, hogy még a korábbiaknál is erősebbek a – kezdeti időszak malmsteenes/neoklasszikus témáinak helyét átvevő – klasszikus hard rockos hatások, különösen a refrének énektémái terén, amik kifejezetten hajaznak az ezúttal is istenként éneklő Allen szólóban elkövetett dolgaira, beleértve ebbe az Adrenaline Mobot is. Ilyenek például az In My Darkest Hour, a To Hell And Back vagy a Run With The Devil vokáljai, amelyek megírásából kizártnak tartom, hogy A TOROK ne vette volna ki valamilyen szinten a részét. Hiába csodálom immár tizennyolc hosszú éve, egyszerűen még mindig nem hiszem el, hogy ember képes ennyire érzelemgazdagon, erőteljesen és tisztán énekelni egyszerre. A rekesztős, morgós témáitól ugyanúgy lúdbőrös leszek mind a mai napig, mint az említett refrének szárnyaló dallamaitól. És természetesen ezúttal sem hiányozhat a monumentális, epikus zárótétel (még ha ténylegesen nem is ez a legutolsó szám a lemezen), amely a Swan Song formájában ölt testet. Klasszikus nagyívű szerzemény ez is, szó se róla, annak minden tipikus kellékével, de akkorát azért mégsem szól, mint mondjuk a The Accolade, vagy az előző lemezen a When All Is Lost. Ezzel együtt is az Underworld egyik legemlékezetesebb dala, az ilyenekkel Romeóék eddig sem igazán tudtak mellélőni.

A pontszámom összességében eléggé egyértelműnek tűnt már az első néhány hallgatás után is, ugyanis igazából megint annyira erős dalokat sikerült írniuk, hogy a csapat hívei körében gyakorlatilag kizártnak tartom, hogy tömeges csalódást váltson ki az Underworld. Ezen túlmenően ugyanakkor különösebb meglepetésre, pláne komoly elhajlásra sem érdemes számítani, amiről ki-ki döntse el maga, hogy pozitívumként vagy negatívumként értékeli. Innentől kezdve pedig, ahogy korábban is, tényleg nüanszok döntik el, hogy az életűvön belül ki hová helyezi a lemezt. Én személy szerint az Iconoclastet egy leheletnyivel erősebbnek éreztem, ráadásul az idei mezőny, sőt, önmagában az idei nyár is annyira bivalyerős, hogy kivételesen kénytelenek leszünk egy maximum-közeli pontszámban kiegyezni.

 

Hozzászólások 

 
#17 sgqvx 2015-08-10 10:59
Idézet - P.R.:
szerintem is baj , hogy bármilyen kamu névvel is hozzá lehet szólni.


P.R.

:D
Idézet
 
 
#16 P.R. 2015-08-07 09:18
Idézet - Assassin:
Idézet - Peti:
A sok paraszt megint ossze gyult isteniteni ahogy ez a hajas diszno recskazik reggel ejjel meg este.....foshalom....


Ez az egyik hibája az oldalnak, hogy nincs regisztráció.
Minden csökött agyú tajparaszt akinek futja netre, leül a szaros gumicsizmájában a gépe elé és kamu névvel beböföghet ide bármilyen baromságot, ami abban a pár neuronjába kavarog, ahelyett, hogy előtte tisztességesen elvégezné végre az elemi 2. osztályát.


Regisztráció van , de az szerintem is baj , hogy bármilyen kamu névvel is hozzá lehet szólni.
Idézet
 
 
+2 #15 Tommaso 2015-08-07 00:53
Mesteri munka, szerintem az eddigi legjobbjuk! Kiss of Fire egy bazi nagy csucspont, zsenialis ahogy a kemenyseget otvozik a dallamossaggal...
Dobhangzas miatt 1 pont levonva azert...
Idézet
 
 
+5 #14 Maradonnna 2015-08-06 13:54
a fezenen megvettem azóta egyfolytában hallgatom,nagyo n tetszik! erős 9es!
Idézet
 
 
+10 #13 Assassin 2015-08-06 12:04
Idézet - Peti:
A sok paraszt megint ossze gyult isteniteni ahogy ez a hajas diszno recskazik reggel ejjel meg este.....foshalom....


Ez az egyik hibája az oldalnak, hogy nincs regisztráció.
Minden csökött agyú tajparaszt akinek futja netre, leül a szaros gumicsizmájában a gépe elé és kamu névvel beböföghet ide bármilyen baromságot, ami abban a pár neuronjába kavarog, ahelyett, hogy előtte tisztességesen elvégezné végre az elemi 2. osztályát.
Idézet
 
 
+3 #12 egy paraszt 2015-08-05 22:44
Idézet - Peti:
A sok paraszt megint ossze gyult isteniteni ahogy ez a hajas diszno recskazik reggel ejjel meg este.....foshalom....


Mi van, Symphony X szólt mikor vertek gyerek korodban? Remélem kaptál rendesen! >)
Idézet
 
 
-35 #11 Peti 2015-08-05 20:03
A sok paraszt megint ossze gyult isteniteni ahogy ez a hajas diszno recskazik reggel ejjel meg este.....foshalom....
Idézet
 
 
+5 #10 Csillu 2015-08-05 11:17
Tíz pont, hibátlan!
Idézet
 
 
+1 #9 ezrrl 2015-08-05 09:35
Azért szívesen láttam volna,a főoldalon az albumot,a Lamb of god helyén...ennyit bármikor megérdemel a SX.Sebaj,köszönöm a kritikát,írást, remek album!
Idézet
 
 
+3 #8 Anomander 2015-08-04 21:57
Mestermű! Első hallgatásra jobban bejött az Iconoclast, de másodikra már ez is zseniális. Hatalmas dallamok, zenészek, ének, minden. Tuti a top 3-ban van idén.
Idézet
 
 
+2 #7 Polgár Tamás 2015-08-04 19:55
Én sem érzem gyengébbnek, az Iconoclast-et érzem még ennél is erôsebbnek. ;)
Idézet - Assassin:
Mestermű! Számomra ők egy külön kategória.
Magukhoz képest is 10/10, nem érzem gyengébbnek az Iconoclast-nél, inkább egy, a Paradise Lost-tal kezdődő markáns ösvény folytatásának. Folyamatosan fejlődnek. Ott motoszkál a dalokban a régebbi albumaik, a V és az Odyssey dallamvilága, de csak mint hangulat, itt-ott, nyomokban... :)
Áhhh... hihetetlen... :D
\m/
Idézet
 
 
+4 #6 Assassin 2015-08-04 16:59
Mestermű! Számomra ők egy külön kategória.
Magukhoz képest is 10/10, nem érzem gyengébbnek az Iconoclast-nél, inkább egy, a Paradise Lost-tal kezdődő markáns ösvény folytatásának. Folyamatosan fejlődnek. Ott motoszkál a dalokban a régebbi albumaik, a V és az Odyssey dallamvilága, de csak mint hangulat, itt-ott, nyomokban... :)
Áhhh... hihetetlen... :D
\m/
Idézet
 
 
+3 #5 Adam 2015-08-04 15:46
Istenkirály!
Idézet
 
 
+6 #4 queensryche999 2015-08-04 10:47
Nekem is ez a karcosabb Symphony X jön be jobban, így aztán csak egyetérteni tudok a lelkendezőkkel. Csúcsalkotás. Kategóriájában valóban év lemeze gyanús.
Idézet
 
 
+6 #3 Krisz 2015-08-04 10:22
Nekem nem annyira jön be, pedig nagy SX-fanatikus vagyok. Fényévekkel van a klasszikus albumaik mögött.
Idézet
 
 
+8 #2 Chris92 2015-08-04 10:09
Csak egyetérteni tudok az írással azt leszámítva hogy én pont hogy erősebbnek érzem mint az Iconoclast-ot, az ottani karcosabb-keményebb vonulatot jobban összekapcsolták a rájuk jellemző dallamos-neo-klasszikus stílusjegyekkel , a hangzás atomjó, Russell hangja szintúgy, a dalok pedig remekül kidolgozott és változatos tételek egytől-egyig.
Nemhiába van ez a banda a metálvilág elitjében, húsz év után ilyen magas minőségű anyagokat hozni, mindenképpen megérdemelnek minden elismerést. Amúgy szerintem Twilight in Olympus is egy nagyon jó lemez, csak annak az a baja, hogy két mestermű közé van beszorulva. :)
Idézet
 
 
+3 #1 kamikaze 2015-08-04 10:02
És már meg is van a Shock!-stáb 2015-ös év lemeze!
Nem rossz! :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.