Shock!

április 01.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Stuck Mojo: Southern Born Killers

Egy átmeneti feloszlás és csaknem 7 év szünet után elég furcsa utat választott Rich Ward, a Stuck Mojo agytrösztje az underground körökben méltán kultikus rap metal banda visszatérő lemezének értékesítéséhez: a Southern Born Killers nem kerül hagyományos kereskedelmi forgalomba, akit érdekel, az letöltheti a teljes anyagot a zenekar honlapjáról, ha pedig tetszik neki, direktben tőlük kell megrendelnie a cuccot.

megjelenés:
2007
kiadó:
szerzői kiadás
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 9 Szavazat )

Richnek nyilván elege lett a hagyományos kiadókkal való kavarásokból, idióta csatározásokból, lenyúlásokból, ezért választotta ezt az utat, kérdés persze, mennyire működhet a dolog a gyakorlatban (mondjuk meggazdagodni nyilván eddig sem lehetett ebből a bandából, szóval sokat aligha veszíthetnek vele).

Mindenképpen érdemes tudni, hogy a Mojo megint új felállásban vág neki a turnézásnak: a rapper Bonznak drogproblémái miatt kellett távoznia a csapatból, posztjára a tagbaszakadt Lord Nelson került, de a doboszseni Bud Fontsere sincs már Ward mellett, az ő helyén Rodney Beaubouef csépeli a cuccot hasonlóan kiváló színvonalon. Különösebb változás a stílusban ennek ellenére hála a jó égnek nincs. Ebből adódóan aki ismeri a Stuck Mojót, annak aligha kell magyarázni, mitől is annyira kitűnő ez a lemez. Félreértés ne essék: nem überelték legsúlyosabb és szerintem legjobb lemezüket, a Risingot, és annyira nem is izgalmas a Southern Born Killers, mint a meglepő ötletekkel teli hattyúdal, a Declaration Of A Headhunter volt, de ha valaha is szeretted őket, tulajdonképpen kizárt a csalódás, orrvérzésig fogod oda-vissza hallgatni ezeket az új nótákat is.

Rich Wardot személy szerint mióta csak ismerem, az egyik legjobb metal gitárosnak tartom, körülbelül a Dimebag-, Zakk Wylde-féle ligába sorolom a fickót és ez nem túlzás: játéka nemcsak falrengetően erőteljes, de baromi jellegzetes és ötletes is. Mondanom sem kell, Rich megint sziporkázik: hiába játszik közben a pankrátor Chris Jericho bandájában, a Fozzyban is, azért mégiscsak ez a szigorúbb vonal az igazi terepe. Olyan gyilkosan masszív, kreatívan megfogalmazott riffeket, ízes szólókat ereget, hogy aki csak fogékony az ilyesmire, az egyből lepetézik majd tőle. Mivel az aranytorkú basszerek – előbb Corey Lowery, majd Dan Dryden – időközben mind otthagyták a csapatot, itt most a dallamos témák egy részéért is Ward felel, és kimondottan jól nyomja, de Lord Nelson is kiveszi a részét az éneklésből. Neki szintén akad némi hangja, szemernyi hiányérzet sem támad az emberben, rappelése pedig talán még jobban be is jön, mint annak idején Bonzé: nem olyan ugatós, izgága orgánum, inkább mélyebb, karakteresebb (nekem kicsit 2Pac-et idézi, de mivel rap vonalon igen tájékozatlan vagyok, ezt kéretik fenntartásokkal figyelembe venni).

Ami a dalokat illeti, azok klasszikus Mojo témák leginkább az utolsó lemez stílusában, vagyis sok-sok dallammal, szolid, de mindig érdekes és jól elhelyezett sampleres megoldásokkal és persze a banda védjegyének számító kíméletlen úthenger riffekkel, vadállat gitárszőnyeggel. Mindenképpen kiemelkedő az ultrafogós refrénű Home a maga gitárgyilkos szólójával, a Headhunter lemezt talán leginkább megidéző himnikus The Sky Is Falling vagy a címe ellenére nagyon is metal, old school gyors témán alapuló Metal Is Dead.

A Mojónak mindig is erős oldalát jelentették a belazult, ám nagyon groove-os, riffes nóták: a full súlyos metalba oltott utcasarki blues gitárokon alapuló, Hammonddal alábúgatott, gyilkos refrénű That's When I Burn ennek megfelelően irgalmatlanul gyalul, nem is beszélve a délies ízekkel kábító címadó nótáról, ami páratlanul hangulatosra sikeredett. Az I'm American régi emlékeket idéz rétestésztaként nyújtott, zsíros riffelésével és pattogós rappelésével, de érdekes a 7 perc feletti Open Season is, amiben nem is annyira az ének a hangsúlyos, mint inkább a ritmusok és az effektek. Ward itt is olyan betonozást mutat be, hogy az csak na... A hangzásért ezúttal is a banda állandó kollaboránsa, Andy Sneap felelt, itt tehát a szokásos szintet hozzák, bár a Rising ezen a téren is nehezen überelhető.

A Stuck Mojo igazából a világon semmi újat nem tett hozzá a Southern Born Killersszel ahhoz, amit már eddig is tudtunk róluk, de az a maroknyi ember, aki a '90-es évek második felében meglátta náluk azt a hatalmas pluszt, ami bennük volt, szerintem 2007-ben is örül majd ezeknek a daloknak. A többieknek szintén nem tudok mást mondani, minthogy látogassanak el a www.stuckmojomedia.com oldalra és rántsák le onnan ezt a lemezt, mert a Mojo még mindig nagyon tudja, mitől döglik a légy!

 

Hozzászólások 

 
+6 #4 GTJV82 2012-09-27 11:01
Szuper, várjuk nagyon! :)
Nálam a Rising és a Declaration fej-fej mellett, egyikben sem találok hibát! :)
A Pigwalk-ot is imádom (ott mutatkozott be Corey Lowery és Frank Fontsere), az is óriási album lett, bár kétségtelen, hogy bizonyos előzmények miatt is az egy fokkal szigorúbb, és talán barátságtalanab b(nak tűnő) lemez, de nem véletlen, hogy onnan 5-6 számot állandóan játszanak élőben is.
Idézet
 
 
+6 #3 Draveczki-Ury Ádám 2012-09-27 10:48
Rising mindenképp lesz tavasszal. Nálam amúgy is az az etalon.
Idézet
 
 
+7 #2 GTJV82 2012-09-26 21:54
Ádám, jut eszembe, a Rising album megérne egy klasszikuschock ismertetőt! :)
(Meg a Declaration.. is) :)
Idézet
 
 
+7 #1 GTJV82 2012-09-26 21:52
A Mojo nagy favorit nálam, minden lemezüket ismerem, és szvsz 3 klasszikus albumot adtak a világnak (Pigwalk, Rising, Declaration Of A Headhunter).
De ezt nem tudom hova tenni.. megvannak persze a védjegyek, Nelson hangja is rendben van, de valami mégsem olyan mint előtte.. valahogy kevesebb a riff, több a lötyögés, prünytögés és lazulás és a hangzás sem olyan szakító. Lehet hogy Rich már öregszik? :) Viccet félretéve,
nálam hangulattól (és számoktól) függően olyan 6-9 pont között lehet bármi..
UI: sajnos a Great Revival még ennyit sem ér.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.