Shock!

szeptember 15.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Stuck Mojo: The Great Revival

Boldogan írnám azt, hogy az új Stuck Mojo az atlantai rap metal bandától megszokott módon vág a falhoz, de sajnos nem tudom, a The Great Revival ugyanis az év talán legkomolyabb csalódása számomra lemezfronton. A csapat visszatérését jelentő két évvel ezelőtti Southern Born Killers némi reszlit leszámítva abszolút méltó volt a korábbi teljesítményekhez, és a márciusi budapesti buli is félelmetesen gyalult, vagyis minden jel arra utalt, hogy a sorait rendező alakulat egy definitív Mojo lemezzel rukkol majd elő.

megjelenés:
2008
kiadó:
Napalm / HMP
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 4 Szavazat )

Hát ez sajnos baromira nem jött össze... Rich Ward gitáros/énekes/zenei agy nyilatkozatai szerint a csapat kicsúszott a határidőkből, így legalább hat-hét friss súlyosabb dalt el kellett tenniük talonba a következő anyagra, a már teljesen elkészült témákból állt össze a The Great Revival. Vagyis a sürgető kényszernek is jelentős szerepe lett abban, hogy ez sült ki a dologból. Most mit mondjak erre? Kábé ilyen színvonalú is a végeredmény...

A lemezzel alapvetően két probléma van. Az egyik, hogy összességében egy jelentősen fellazult Stuck Mojót mutat, ami önmagában még nem lenne olyan nagy gond vagy újdonság, hiszen Rich az istrángszaggató metal és a kőkemény gengszterrap mellett mindig vonzódott a könnyedebb dolgokhoz is. Csakhogy erre ott van neki másik csapata, a Fozzy, vagy a szólóprojektje... Az album még kellemesen is indul a 15 Minutes Of Fame-mel, jellegzetes húzós-nyújtós-szaggatós riffjével és fogós refrénjével ez az egyik nóta, amit teljes egészében dicsérni tudok innen – bár nem kiugró –, a másodikként érkező Friends refrénjénél azonban fejtetőig szalad az ember szemöldöke. Itt ugyanis a kellemesen betunyult, délies-rappelős verzéket egy tipikusan vernyákoló, nyögdöső r'n'b-s női hang által elővezetett takony bridge követi, és a refrén sem sokkal jobb... Még ha valami különlegesen erős nótáról lenne szó, azt mondanám, üsse kő, de a helyzet sajnos nem ez, és itt elérkeztünk a második problémához: kissé sok a közepes dal, a töltelék, az alibitéma, a funkciótlan kluttyogó-effektező-pofázó átkötés az igazán húzós, átütő szerzemények rovására. Ezúttal is akadnak állati jól eltalált riffek, szólók, gitárdíszítések, de sokszor leírtam már, mekkora zenésznek tartom Wardot, így most nem fogom magamat ötezredszerre is megismételni.

Nem meglepő, hogy az egyik legerősebb téma egyben a legmorózusabb is, ez a gonoszul riffelő, kétlábdobos The Flood, amit viszont a kelleténél jobban elhúznak. A másik kiugróan ütős nóta, a The Fear ezzel szemben túl rövid, még két perces sincs, pedig a lemez közepén nagyon jól esik a csalódott fülnek ez a tempósan repesztő gitárzúzós súlyosság. Ebben érdekes módon még az énekesnő dallamai sem hatnak furán. A lemez igazán metalos oldala viszont ezzel ki is fújt, ami nagy kár. A Now That You're All Gone profin felépített, de elég középutas, rappelős rádiórockját szívesebben hallanám viszont egy másik Rich projektben, de kis szódával itt is elmegy, a Country Road viszont megint olyasmi, amit egyszerűen nem lett volna szabad Stuck Mojo néven kiadni. A szolid riffeléssel megtámogatott, hangulatukban kissé Kid Rockot idéző verzék még rendben is vannak, Rich minden túlzás nélkül nagyon jól énekel, Lord Nelson lendületes szövegköpködése pedig kiválóan ellensúlyozza a tiszta dallamokat, a tábortüzes, dajdajozós, rózsaszín cukormázba forgatott country refrén viszont egyenesen rettenetes. Ezt még hallgatni is kínos, és nem mentség a gyalázatra az, hogy a dallam eredetileg egy John Denver nótából származik.

Habár a könnyed Invincible-ben is akadnak remek ötletek, a végén ebből is csak egy semmilyen rádiós majdnem-slágerecskét sikerül faragniuk, ám még ezt is visszasírod a következő kétrészes Superstar első fele hallatán. Ne szépítsük a helyzetet: ez a dal sem stílusában, sem színvonalában nem különbözik az MTV-n vagy a Viván egymást követő feka beütésű popzenéktől, és még az sem menti meg, hogy itt maga Lord Nelson is tiszta dallamokra ragadtatja magát az énekescsaj mellett. Mit keres ez a borzalom egy Stuck Mojo lemezen?! Mintha Rich tényleg elveszítette volna a józan eszét... A dal második felében legalább némi kakaó akad, bár ezekből a témákból is sokkal-sokkal bivalyabb végeredményt lehetett volna kihozni.

Nem tudom, mire számított a zenekar, amikor leadta a kész lemezt a Napalm Recordsnak, de lehet, hogy értelmesebb lett volna akár még a félkész dalok közül is feltenni ide párat, hátha valamit javítanak az összképen... Sokat aligha kockáztattak volna ezzel, mert így most az intrókat, zajozásokat leszámítva itt van 38 percnyi anyag, amiből Stuck Mojo mércével mérve összesen körülbelül a fele értékelhető. Ha ebbe belegondolok, és hozzáveszem azt, hogy nemcsak a Risingon vagy a Declaration Of A Headhunteren, de még a Southern Born Killersen is mekkora nóták voltak, ezt a nyomorult 6 pontot is soknak tartom a The Great Revivalra. Rich barátunk ezt bizony alaposan elcseszte!

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.