Shock!

december 06.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Stevie D. featuring Corey Glover: Torn From The Pages

steviedcoreyglover_cCorey Glover nagyon felpörgette a motort az utóbbi években. Egyrészt aktív ugye a Living Colourrel, ott a zseniális Ultraphonix, készülőben van egy közös lemeze Mike Orlandóval, beindított egy súlyos, modern metalban utazó csapatot Disciples Of Verity néven, és megjelent ez az album is. Emellett pedig alkamasint színpadi szerepeket vállal, stúdiós melókban is érdekelt, meg ki tudja még, mivel foglalkozik. Mindez papíron nagyon szépen hangzik, csak a gyakorlatban elég kevesen tudnak hosszabb távon ennyi vasat tartani a tűzben anélkül, hogy csökkenésnek indulna a minőség. A Torn From The Pages hallatán ugyanakkor azt kell mondanom: az 55 éves énekes egyelőre még nem billent át a határon.

Persze ez a lemez hivatalosan nem is Corey-é, hanem Stevie D.-é, azaz Stephen DeAcutisé, aki az egyező becenév ellenére nem azonos a Buckcherry gitárosával, hanem elsősorban stúdiós szakemberként dolgozik a szakmában évtizedek óta. Emellett számos különböző hangszer avatott kezelője (mindent ő játszott fel itt is), és – mint a lemez alapján megállapíthatjuk – kiváló dalszerző. Én legalábbis nem szoktam hozzá ahhoz, hogy valaki csak úgy felbukkan, és mintegy mellesleg kihoz egy olyan bivalyerős albumot, mint ez... Jó, talán nem lenne ennyire különleges a végeredmény, ha más állna a mikrofonnál, de a dalszerkesztés, a hangszerelés, a hangszeres játék fölényes volta így is ordító.

megjelenés:
2019
kiadó:
Mighty Music
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 10 Szavazat )

Ami a zenét illeti, itt nem annyira jellemző a Living Colour vagy pláne az Ultraphonix elszabadult zenei kísérletezgetése. Corey összekeverhetetlen hangja, stílusa, netán az itt-ott színesítésként felbukkanó, finom funkos-soulos-gospeles elemek miatt itt-ott természetesen akadnak áthallások a Living Colour irányába, de Stevie barátunk jóval hagyományosabb játékos, mint Vernon Reid, és a ritmusok sem árasztják azt a boszorkányos, forróvérű tüzet, mint az ottaniak. Én azt mondom, jól is van ez így: kimondottan kedves a fülemnek, hogy ezúttal egy ilyen hagyományosabb, sallangmentesebb lemezen hallhatom egyik kedvenc énekesemet, ráadásul végig kiegyensúlyozott színvonalú, rutinos zenészaggyal megfogalmazott dalokban. Ha valamihez mindenáron hasonlítanom kell a cuccot, Doug Pinnick, Eric Gales és Thomas Pridgen projektjének két lemezén például akadtak ezekhez egészen hasonló megközelítésű tételek pár évvel ezelőtt. Vagy ugyanígy Glenn Hughes rockosabb irányultságú szólóalbumait is említhetném. De ezek is csak viszonyítási alapok, mintsem konkrét párhuzamok.

Ha van lemez, amelyről nem érdemes regényeket írni, hát ez az. Semmiféle világmegváltást nem visznek végbe a tizenhárom számban, de minden hang a helyén van, és bizonyos dalok már pár hallgatás után szépen beköltöznek a fülbe. A zorkó Your Time Has Run Out nyitás, a groove-osan szenvedélyes Wake-Up Call, a szép hammondos futamokkal alázengetett Final Resting Place vagy a legkísérletezősebb, sötétebbre vett Soul To Stone mindenképpen ilyenek, azt meg nyilván mondanom sem kell, mekkorákat énekel Corey barátunk az olyan lassabb, érzelmesebb nótákban, mint a Haunted vagy a This Is The Time. De a záró Face Plant jammelős instrumentalizmusa is nagyon ott van a szeren.

Szeretem a váratlanul érkező, de gyakorlatilag hiba nélküli albumokat, amelyeken semmi nem történik azt leszámítva, hogy kiváló zenészek kiváló dalokat játszanak rajtuk. Ez egy projektlemez, szóval garantáltan nem lesz különösebb utóélete, de nálam bizonyosan sokáig szól majd itthon és a kocsiban, és biztos befutó az évvégi húszas listámon is.

 

Hozzászólások 

 
#1 kamikaze 2019-10-11 12:50
Kíváncsiságból még csak belefüleltem, de már az első dalnál lejött a minőség! Mindenképpen érdemes rászánni több időt és figyelmesen végighallgatni. Ez nem egy Frontiers kiadós tucat projekt. Egyenlőre a hangszerelés az, ami elsőre is átlagon felüli, és szerencsére jól is szól az anyag. Lehet, hogy tényleg nem túlzás rá a 9 pont, ez ugyanis nem alibizés, hanem jó zene.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.