Shock!

Az amerikai Spock's Beard felett nem érdemes elhamarkodottan ítélkezni, és ezzel együtt a felületes ismerkedés sem jelenti a legjobb belépőt a csapat világának megismeréséhez. A hozzám hasonló régi motorosoknak persze semmi meglepőt nem mondok ezzel, hiszen mindannyian jól tudjuk, hogy az alapos összeismerkedés, a dalok hetekig tartó érlelése és a jóra hallgatás alapkövetelmény ennél a bandánál. A fiatalabb – és ezáltal talán tudattalanul is pörgősebb – generációnak viszont nagyobb esélye lesz most összeismerkedni a progrock műfaj egyik alapcsapatával, ugyanis a friss album szinte minden előzményhez képest is sokkal befogadhatóbb lett.

A dupla lemezt ezúttal is a legkitartóbb keménymag alkotta meg Alan Morse-szal, Ryo Okumotóval, Dave Merosszal és a legutóbbi anyagokon is szereplő Ted Leonarddal, de most még az ősfelállás legendás ütőse, Nick D'Virgilio is csatlakozott hozzájuk. Igaz, csupán a lemezfelvétel idejére, de mondanom sem kell, hogy Nick feelinges játéka, organikus soundja érezhetően jót tett ezeknek a friss daloknak, bár én azért jobban örültem volna, ha az énekével nem bánik ennyire visszafogottan. Az pedig nyilván ízlés kérdése, hogy kinek melyik leosztású Spock's Beard a kedvence, de vitát nyitni teljesen felesleges, hiszen a jelenlegi felállás is szinte ugyanazt a minőséget képviseli, mint az egykori Neal Morse-féle klasszikusok, bár persze utóbbiak valahol mégiscsak felülmúlhatatlanok. A magam részéről szerencsére külön tudom választani Morse jelenlegi csapatát és a maradék zenekari tagokból álló formációt, és mindkettőt nagyon kedvelem, még annak ellenére is, hogy a különválás után Dave Meroséknak akadtak azért kevésbé állkapocslehullató megnyilvánulásaik is (gondolok itt elsősorban az Octane egy-két kérdőjeles szerzeményére, illetve a csapat nevét viselő korong külsősök által összerakott tételeire, de semmi többre). Persze egy olyan zseni dalszerző távozása/megtérése után, mint Neal Morse, már az is csoda volt, hogy egyáltalán tovább folytatta a csapat.

A Leonarddal készült Brief Nocturnes And Dreamless Sleep, illetve The Oblivion Particle lemezek magas minősége szerencsére megmaradt a Noise Flooron, tökéletesen hozzák a papírformát, ráadásul ez alkalommal minden eddiginél nagyobb teret adtak a dalszerzés területén az Enchantből örökbefogadott énekesnek. Ezzel együtt az eddigi külsős dalkovácsot, John Boegeholdot – két nóta kivételével – száműzték is az anyagról. Már az ős-Yes- és ős-Genesis-felállást rögtön eszembe juttató To Breathe Another Day is eléggé meggyőzően indítja a lemezt, amelyet Ryo gurgulázó Hammondjával jól meg is fejelnek, azonban a következő What Becomes Of Me annyira meglepően Neal Morse-osra sikeredett, hogy ehhez hasonlót szinte az ősidők óta nem követtek el. Egyértelműen hallatszik is, hogy ezt a nótát teljes mértékben Boegehold jegyzi, aki – gondolom én – szinte minden stílusban képes zenét írni. Nem úgy a csapat eredeti magja, akik inkább önmagukat hozzák, és ez jól is érvényesül például a lemez legütősebb refrénjével és parádés többszólamú melódiáival megáldott Somebody's Home-ban, amelybe Leonard is jócskán belerakta magát. Ugyanez jellemző a Have We All Gone Crazy Yetre is, ahol a kimagasló színvonalú dallamok és védjegyszerű motívumok mellett végre hallhatunk egy kis szolid zenélgetést is.

A So This Is Life kiköpött olyan, mintha a hajdani John Lennon egyik szólólemezéről ugrott volna át a Noise Floorra, mind tartalmát, mind zeneiségét tekintve, de rögtön ezután Ryo ismét felébreszti Hammondját a One So Wise-ban, majd az általa jegyzett Box Of Spiders (ilyet is csak egy billentyűs találhat ki) című instru nótában is előkerülnek a vintage hangszínek. Az első lemezt záró Beginnings epikus, Enchant-ízű dallamaival pedig ismét igazi csemege, amelynek kellemes színfoltját jelenti az, ahogyan a frontember korábbi bandájának stílusjegyei összekeverednek Alan Morse-ék egyedi motívumaival. Az anyaghoz hivatalosan tartozik egy Cutting Room Floor elnevezésű kettes cédé is, amely további négy – többnyire Boegehold által írt – szerzeményt tartalmaz, amelyek között akad amcsi rádiós nótának is simán bevállalható tétel (Days We'll Remember – ami azért szerencsére mentes a műanyag trendiségtől), valamint Paul McCartney '70-es évekbeli munkásságát egy az egyben szpokszbiördösítő nóta is (Bulletproof). Utóbbi szintén a külső segítő agyszüleménye, de a prezentáció szerencsére nem hagy semmi kívánnivalót maga után.

Szóval nincs itt gond, idővel ez a lemez is magába fog szippantani. A nyolc és feles átlag is csak többnyire két dolog miatt jött ki: egyrészt önmagukhoz képest ez a dalcsokor semmiképpen sem jelent továbblépést, másrészről pedig az idő múlásával valahol túlságosan is letisztult, kifinomult a banda zenéje, amiből én kicsit hiányolom azt a jól ismert ösztönösséget és katarzisélményt, ami élőben persze valószínűleg sokkal jobban átjön. Sajnos utóbbi egyelőre nem úgy néz ki, hogy mifelénk mostanában megtapasztalható lenne, pedig a hazai koncertek hatalmas zenélése mellett a zenekar showmanje, Ryo egy alkalommal még egy zenész cimborámat is felhívta a színpadra billentyűzni, aki most már azt is elmondhatja magáról, hogy két perc erejéig zenélhetett a legendás Spock's Beardben.