Shock!

szeptember 22.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Spock's Beard: Feel Euphoria

Nem kicsit voltam kíváncsi, mire képes Spock és az ő Szakálla egy bizonyos Neal Morse nélkül, aki amellett, hogy a csapat énekese és gitárosa is volt, majdhogynem a teljes eddigi zenei és szövegvilág az ő zsenijéhez fűződött. Most, hogy Neal nem tudta összeegyeztetni a megtérését a zenekarral, Nick D'Virgilio dobos lépett a mikrofonhoz (is, mert dobol is tovább azért), a' la Phil Collins.

megjelenés:
2003
kiadó:
InsideOut / Record Express
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 0 Szavazat )

Bár nincs letaglózóan egyedi hangja, szépen teljesít, ráadásul a Spock's zenéje sosem a virtuóz énektechnikáról szólt, mint inkább az összetett és mégis érzelmes dalszerkezetekről, ügyes és néhol lebegős megoldásokról. Ezekkel pedig, megnyugtathatok mindenkit, semmi gond nincs ezúttal sem. Bár a nyitó Onomatopoeia kissé szikárabban, direktebben indul, mint ahogy megszoktuk, nincs ok ijedtségre, szépen kinyílik a nóta, mint ahogy maga a lemez is. Most nincs egész lemezen végigvonuló történet mint például a csodálatos Snow esetében, de ez nem is követelmény. Önálló dalok ezek, emberi érzésekről, örömről és bánatról, reményről, szeretetről és hasonló "közhelyekről".

Van persze változás az előző korongok hangulatához képest, a címadó dal lassú elektronikus-zaklatott hangulata vagy a Shining Star szinte popzenei könnyedsége eddig ilyen formában nem bukkant fel Spock's műveken. Viszont a The Bottom Line progresszív rockba oltott Beatles utánérzései vagy a kiváló című East of Eden, West Of Memphis gyors-lassú-szép-virtuóz váltásai a jól megszokott formulát képviselik. A Ghosts Of Autumn számomra maga az ősz, a lassú hanyatlás, a tompa barna színek, a melankólia... Persze, hogy azért ne maradjunk történetmesélős blokk nélkül, egy húsz perces szvitben elmesélik a fiúk egy Sid nevű fickó történetét (A Guy Named Sid). Ebben a hat tételben benne van, mi is ennek a zenekarnak az igazi lényege, mindenből egy pici: prog rock dalok, szólók, vokálok, érzések... Olyan, mint egy kis referencia-anyag a lemez egészén belül, "ilyenek vagyunk, tessék megjegyezni a nevünket, ezt mind tudjuk"...

Az album "hivatalos" záró dala a Carry On, egy szép, régisulis prog rock ballada, melyet a szerencsésebbeknél két bónusz felvétel követ. A Moth Of Many Flames-ben Alan Morse énekelget - nos, megértem, miért lett ez az akusztikus szösszenet bónusz, meg azt is, hogy miért Nick lett a szólóénekes, és nem Alan, hehehe... De azért így bónuszként aranyos ez a kis danolászgatás, olyan tábortüzes, kedves kis izé. A From The Messenger pedig egy Ryo Okumoto-féle billentyűmaszturbáció, a kísérletezősebbik, de élvezetesebbik fajtából. Mint egy modern Kitaro, lebegős, érdekes... szép.

Az összkép megnyugtató: a zenekar maradt, aki volt, nem rázta meg őket se hangulatilag, se zeneileg a fő zenei agy távozása. Persze kíváncsi leszek Neal szólóanyagára is (főleg, hogy Mike Portnoy-szintű arcokkal dolgozott), de a lényeg, hogy megmaradt nekünk a jól megszokott kis szpoxbördünk, lehet továbbra is szeretni. (Kár, hogy a kiadó újabb kiváló ötlettel rukkolt elő a promo-cédék másolásvédelmét illetően és csupán három nótát préselt a korongra. Mi azért nem nyughattunk...)

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.