Shock!

A korábban szegedi illetőségű, azonban egy ideje már budapesti székhellyel bíró Salvus az iskolapéldája lehetne annak, hogyan kell ésszel és kitartással, fokról-fokra felépíteni egy zenekart. Ősszel lesz tíz éve, hogy megalakult egy lelkes, de azért még elég amatőr csapat hobbiból zenélgető szegedi egyetemistákból, és a banda első demói (Álomvágy és Rezdülések) igazából még semmi extra teljesítményt nem mutattak fel, csak egyértelművé tették, mi is a srácok célja. Ez pedig mind a mai napig nem változott: modern stílusjegyekkel rendelkező, azonban a klasszikus értékeket is megőrző metalzenét kell játszani, igencsak sokatmondó, főleg morális témákat boncolgató szöveggel.

A játék a 2005-ös Imago EP-n fordult komolyabbra, emellett ugyanis már nem lehetett elmenni szó nélkül. A mind kiállításában, mind pedig tartalmában egyaránt megkapóan igényes kiadvány bizony sok többlemezes bandának is a becsületére vált volna, az pedig mindenkinek fel kellett, hogy tűnjön, hogy a vezér Pötörke Zoli énekes/basszusgitáros mekkora fejlődésen ment keresztül mind énektechnikailag, mind pedig dalírási téren.

Zenéjük mindeközben egyre progosabbá vált, nem a szó Dream Theater-i értelmében, mind inkább a rétegzettségre, összetettségre gondolva, és a tendencia a 2008-ban debütáló Minden kezdeten is szerencsésen folytatódott. A korong számomra az év egyik legtöbbet hallgatott magyar lemezét jelentette, reménykedve vártam hát a folytatást.

Ami februárban meg is érkezett, Önharckép címmel, ismét tetszetős csomagolásba rejtve, ezúttal viszont már szerzői kiadásban, a csapat honlapján letölthetővé téve (valamennyi korábbi anyagukhoz hasonlóan). Én pedig ezúttal valahogy úgy érzem, hogy a csapat lépett ugyan egy jelentőset előre, azonban mindeközben hátrafelé is tettek pár apró lépést. Az igényességre való törekvés és a koncepció szerencsére maradt, Pöte szövegei tán komolyabbak, mint eddig bármikor, szóljanak bár a történelem viharai által kisemmizett, erkölcsileg megdicsőülő elődökről (Nem volt hiába), kiüresedett, ám helyrehozható emberi kapcsolatokról (Ketten egyedül, A hídépítő), piedesztálra emelt senkikről (Koszorút fejekre), vagy épp gyermekkorban tönkretett, önmagával meghasonló, tébolyult bosszúállókról (Szörny a tükörben) mindig van mit mondania, és tudja is, hogyan tegye. Viszont valahol ugyanez a probléma is: néha egyszerűen túl sokat akar mondani, a dalszövegek kisregényekké válnak, helyenként elég szájbarágóssá téve a végeredményt, a kevesebb néhol ezúttal is több lett volna. Mindezzel együtt is azt kell mondanom, hogy kiemelkedően tehetséges szövegíróval van dolgunk, aki egészen sajátos világlátással rendelkezik.

A változás nem is annyira ezen a téren, mint inkább zeneileg jelentkezik: ami egyértelműen finomodott a korábbiakhoz képest, és némileg lazább, rockosabb is az összkép. A nyitó Amikor elfordulsz például meglepően dallamos és vokáldús lett, minden jel szerint a Depresszióval közös egykori túra nem múlt el nyomtalanul. A váltásokkal telepakolt, színesítő jelleggel szintetizátort és Mácsai Milán (MegaMag) durva énekét is csatasorba állító Noé ébredése aztán eléggé kavalkádra sikerült, nem is sorolnám az ütős tételek közé, nem úgy, mint a következő, lírai húrokat megpendítő Nem volt hiába című dalt, amiben Pöte ellenállhatatlan énektémákat hoz, emellett Kokavecz András és Varga Krisztián gitárja is nagyon szépen szól (ami amúgy az ismételten Vári Gáborral készült egész lemezről elmondható). A négyes Üzenet viszont mind túlzottan játékosra vett muzsikáját, mind pattogó ritmusú szövegét nézve a lemez mélypontja, kimondottan irritáló, jó is, hogy a klipesített Ketten egyedül jön utána, okos szövegével és finom hangszerelési megoldásaival.

A lemez második felében már nem is nagyon hibáznak a srácok, a remek felépítésű, lassú-finom bevezetője után szinte berobbanó Szörny a tükörben például toronymagasan a lemez legjobbja, de nem sokban marad el tőle a rock and rollos Festékre vászon, vagy a záró A hídépítő lírája sem. Mindent összevetve ezúttal is abszolút pozitív hát az összkép, a Salvus továbbra is a hazai rockmezőny üde színfoltja, mindössze én vártam tán tőlük kicsit többet. Bár az is igaz, hogy a lemez hallgatásról-hallgatásra egyre jobban bejön.