Shock!

szeptember 19.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sahg: Delusions Of Grandeur

0920sahgcoverMindig jóleső érzéssel tölt el, ha fültanúja lehetek egy csapat kivirágzásának. A saját hang meglelése rendkívül nehéz, embert próbáló feladat, s a legtöbb zenekarnak nem is sikerül kilépnie a nagy példaképek árnyékából. A norvég Sahg is egyfajta rajongói bandaként kezdte még 2004-ben, ahol más, neves zenekarokban edződött tagok (Gorgoroth, Manngard, Audrey Horne) álltak neki olyan fémet önteni, amelyért talán még a lelküket is szívesen eladnák az ördögnek. Első két zseniális lemezük esetében a megfejtést a Black Sabbath neve adta. Ritkán hallani olyan őszinte és lelkes zenélést, mint azon a két korongon, a dalok minőségéről már nem is beszélve.

A három évvel ezelőtti, kreatívan csak III névvel ellátott album is erős anyag volt, ahol belépett a kézzelfogható hatások közé a Led Zeppelin is. Ezzel a csapat elindult a nyers, zsigeri stonertől a pszichedelikusabb irányba, ami sok hasonló stílusú bandánál gyakori jelenség. Csak épp a legtöbb formációnál a dolog ekkor fullad unalomba, mivel az inspiráció képtelen lépést tartani a természetes zenei fejlődéssel. Sok tekintetben vonható párhuzam például a Sahg és a The Sword között, ám míg utóbbi a pszichedelikusabb, epikusabb kalandozás közben elveszíteni látszik a kreativitását, addig a Sahg esetében ilyesmiről egyelőre szó sincs.

megjelenés:
2013
kiadó:
Indie Recordings
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 20 Szavazat )

Ahhoz, hogy a kellő elvárásokkal álljunk neki a banda negyedik albumának, érdemes észben tartani, hogy ezúttal konceptlemezhez van szerencsénk, így ne számítsunk arra, hogy valamiféle stoner-slágergyűjteményt vágnak az arcunkba. A norvégok ezúttal minden eddiginél komplexebb és kidolgozottabb munkával rukkoltak elő, amelyhez garantáltan nem lesz elég két-három felületes hallgatás. A nyolc dal egy olyan ember történetét regéli el, aki az univerzum urává válik, csak hogy azután mérhetetlen önteltsége saját pusztulásához vezessen. Ha ezen a történeten a '70-es évek dohos szagát érezzük, ne csodálkozzunk rajta, a zenekar ugyanis új albuma meséjéhez inspirációul a nem épp könnyed 2001: Űrodüsszeia című filmet választotta. Na, ezek tükrében álljunk neki a Delusions Of Grandeurnek!

Intró ugyan most nincs, ám a Slip Off The Edge Of The Universe kellően nagyívű ahhoz, hogy beindítsa a lemezt és megadja a hangulatot. Bővizű folyóként, méltóságteljesen úszik végig hallójáratainkon e majd' hatperces eposz, amelyen tetten is érhető az a zeneszerzési fejlődés, amelyről már szó volt. A következő Blizzardborne sem vaskosan dohogó stonertémáival hódít: ez is kimértebb darab, megtűzdelve egy remek riffel, ami a korai Sabbathot idézi. A pszichedelia itt már teljes valójában megmutatja magát, amely a Sahg korábbi zenéjére jellemző riffesebb megközelítéssel keveredve gyilkos végeredményt produkál. Space rock? Pszichedelikus stoner? Pszichedelikus space stoner rock? A fene tudja, mindenestre egészen magába szippanthat, ha hagyjuk magunkat.

Ugyan azt írtam korábban, hogy a lemez nem tobzódik a slágerekben, mégis, talán a Firechild a banda történetének legslágeresebb dala, persze jó értelemben. Szinte már-már tökéletes az egész: a témák valahol a stoner és a hagyományosabb heavy metal határvonalán egyensúlyoznak, ami egyszerűen kivédhetetlen, ha metalrajongó az ember. A szóló gyönyörű tisztelgés a gitárhősködős idők előtt, az utána beékelt kántálós, kalapálós bridge-nél pedig képtelenség megállni, hogy ne tekerjük fel azt a fránya hangerőt a maximumig, és még azon is túl. Amikor meghallottam a Walls Of Delusion überdoom nyitányát, majd a vészjósló folytatást, az jutott először eszembe, hogy na tessék, a norvégok megírták azt a zenét, amit Tony Iommiék képtelenek voltak az új albumukra. Ez nálam egyébként elmondható erre az egész korongra. Persze, bele lehet itt is kötni, hogy ez a darab nem jöhetett volna létre a Dio-korszakos Sabbath nélkül, de az igazság az, hogy ez annyira Sabbath, mint Sahg. Figyeljünk csak a dal közepén elhangzó rövid, ám annál megkapóbb, akusztikus gitárral is megtámogatott részletre, az ikergitáros szólóról vagy az alattomos ének-dob kettősről már nem is beszélve. Parádés, amit a négy norvég művel ezen a lemezen. A másik slágergyanús tétel az Ether, habár ez ahhoz talán túlságosan tördelt. Ám főriffje két kézzel ragadja meg a fejünket, és rázza olyan erővel, hogy majd leszakad. Pedig a dal alapját egy doomos súlyossággal lépdelő szörnyeteg adja, amely néha elordítja magát és meglódul, elpusztítva mindent, ami csak az útjába kerül. Hiába megszokott fogás ez a doom-stoner világában, ezredszerre is kiválóan működik.

Ha a doom újkori definícióját keressük, meg is találtuk a Then Wakens The Beast formájában. Pörölycsapás, ólomsúly és dinamizmus. Itt kezdődik el aztán igazán a Led Zeppelin, és úgy általában véve a '70-es évek megidézése. Az instrumentális, egyébként érdekes módon az Iron Maident idéző Odium Delirium után a Sahg eddigi legmonumentálisabb alkotása következik: a Sleeper's Gate To The Galaxy akusztikus kezdésében, majd a bedörrenő, óriási teret varázsoló dobtémában rengeteg Led Zep lüktet, ami piszkosul jól áll a norvégoknak. Persze ehhez is hozzáadják a saját ötleteiket, amitől még nyilvánvaló hatásaik dacára is olyannyira maivá válik ez a muzsika. Ez az utolsó tizenegy perc pedig maga a tömény zsenialitás, egy megkomolyodott, beérett csapat lenyomata.

A banda első lemezénél – talán mert őket is afféle szupergruppnak állították be – még nem gondoltam volna, hogy négy albumot is meg fog élni ez a formáció. Mindenestre most itt a Delusions Of Grandeur, amellyel ez a négy kiváló zenész alkotta formáció végleg igazi zenekarrá vált. Ez többé már nem csak egy mellékprojekt, vagy egy cover band. Ilyen átgondoltan megírt, letisztult zenét csak igazi zenekar képes írni, a Sahg pedig ezzel végérvényesen bebizonyította, hogy a nemzetközi metal porondon igenis számolni kell velük.

 

Hozzászólások 

 
+5 #3 NOLA 2013-12-11 15:50
Fúúú, occséém...!!!
Kibaszott nagy album.
Teljesen elrepített, majdnem úgy, mint a Crack the Sky, annak idején...:-)
Idézet
 
 
+5 #2 Oldboy 2013-11-09 12:28
Idézet - grand magus:
Azt hiszem megcsinálták a saját Crack the Skye -t.Hatalmas lemez,zene stb.Ebben az évben tényleg záporoznak a jobbnál-jobb lemezek.Köszönet az írásért,várom az In solitude írásotokat.Alakul a Top 20.


Szerintem is zeneiségében és szellemiségében ez a lemez leginkább az utolsó két Mastodon-ra hajaz. Persze ők is sokat merítettek a '70-es évek muzsikáiból, szóval Zoli jogosan emlegeti fel a Sabbath és a Zep nevét. De én mégis "Masztisnak" mondanám, mint bármi máshoz hasonlatosnak.
Idézet
 
 
+5 #1 grand magus 2013-11-08 18:37
Azt hiszem megcsinálták a saját Crack the Skye -t.Hatalmas lemez,zene stb.Ebben az évben tényleg záporoznak a jobbnál-jobb lemezek.Köszönet az írásért,várom az In solitude írásotokat.Alakul a Top 20.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.