Shock!

Nem is emlékszem már, mikor volt ennyire erős évünk keményzenei fronton. Eddig legalábbis csak kapkodom a fejemet, annyi fiatal, értsd: zömében már a kétezres években startolt banda lökött ki magából idén valami finomat. Végre úgy tűnik, van friss vér. Nem tudom, mi történt, miért most, látszólag egyszerre érkeznek ezek a jobbnál is jobb lemezek, mindenesetre én örülök, hogy végre kicsit úgy lehet érezni, 2025-ben vagyunk, és nem mondjuk 1985-ben. Persze nem minden arany, ami, de még az idei félremenések is legalább érdekesek tudtak lenni, hallani rajtuk, hogy kirobbanó lendület hajtja őket, és nem a megfáradt rutin.

A francia Landmvrks tagjai hírből sem ismerik a fáradtságot, a rutinnak pedig soha nem voltak a barátai. Tizenegy éve építgetik hardcore alapú, dallamokkal feldúsított, vagyis alapvetően metalcore-os jellegű zenéjüket, azonban albumról albumra változtatnak a vegyületen, hol némi djentet, hol meg kis death metalt injekcióznak muzsikájukba, de előfordul itt rap is, máskor pedig visszakacsintanak egészen a nu metalig, de amiben mégis igazán erősek, karakteresek, a meglepő és sűrű zenei fordulatok mellett, az a dallamérzék. Magyarán egy Landmvrks-lemez soha nem unalmas vagy könnyedén felejthető.

A The Darkest Place I've Ever Been már a negyedik hangkazettájuk, és ez egyben az eddigi legváltozatosabb és legdallamosabb rittyentésük is. A nyitó címadó úgy indít, akár valami post/noise rock-szerzemény, Florent Salfati is olyasféle földízű ősiséggel a hangjában regél, ami mondjuk a Primordialra vagy épp a Neurosisra jellemző... hogy aztán berobbanjon a dara. Blastbeat, blackes-deathes riffelés satöbbi, amiből átmegyünk szépen, szelíden szóköpködős és persze csordavokálozós hardcore-ba. És a stílusváltások olyan folyékony természetességgel mennek végbe, hogy arra még Bruce Lee is dobna egy like-ot.

A Creature-t indító, francia nyelvű rappelés felért számomra egy jó adag nosztalgiával, anno a kéttannyelvű francia-magyar gimiben ugyanis ilyesmiket is megforgattunk/megforgattak a fülünkben. Manau, valaki? Szóval az európai ízű hadarás után a dal fémesebb hardcore-rá lényegül át, majd kapunk egyet Salfati egyedi melódiáiból is. A hangja egyébként szintén érdekes. Sokszínű, néhol a refrénekben kissé még nőiesnek is mondható, máshol, egy kis extrémkedés kedvéért sem restell lemenni a pincébe, viszont süvöltözéskor meg nem kevés Chester Bennington rezonál a hangszálaiban, de mondjuk ebben a Linkin Park-megidézésben a társai is partnerek, az A Line In The Dust akár még LP-nek is elmenne, ha végig tartaná azt a vonalat. De itt is annyi minden történik, a nagyon nem benningtonos dallamoktól kezdve a megintcsak hardcore-os utcahangulaton keresztül a szinte deathcore-os megoldásokon át, hogy a Linkin Park itt tényleg inkább csak egy hatásként üti fel a fejét, mondjuk ki, mert mára bizony ez is a dolgok állásához tartozik, stílusirányzatként, nem pedig egy csapatként.

Az albumon voltaképp nem találni olyan dalt, ami ne tartogatna meglepetést, ami ne fejlődne, forgolódna erre-arra. Príma a pimasz Sulfur azzal az annyira európaias (ha van ilyen) refrénjével, meg a másik linkines irányt itt-ott felkapó The Great Unknown, de a lemez csúcspontja egyértelműen a La Valse Du Temps. Az a csapat, amelyik ilyen dalt képes írni, annak aligha kell már bármit is bizonyítania. A dallamok valóban keringőszerűen forognak és hajlanak, mély érzelmi síkon mozognak, közben a dal hol besúlyosodik, hol elcsendesül, megered a lábdob, mélyen robajlanak a gitárok, egymást váltogatják a tempók, de az egésznek van egy roppant erős katarzis jellege is, amitől ténylegesen berágja magát az ember agyába. A lemez egyébként egy konceptanyag, szóval az érzelmi hullámzást ez is indokolja.

Az album a végére sem laposodik el. A Deep Inferno, egy komor, fenyegető darab játékos ritmizálással, a Requiemben meg a banda kicsit tovább szélesíti az extrém palettáját. Salfati úgy hörög, ahogy azt az old school nagykönyvben megírták, a riffek fáradhatatlanul passzírozzák az agyat, és mindez alá végig egy nagyon dinamikus, rugalmas dobolás gördít szőnyeget. A Funeral zárása pedig, mit is lehetne rá mondani? Ott van benne Patrick Bruel érzelmessége és Francis Cabrel melankóliája. Szóval hogy is van ez? Madballtól Cabrelig? Putain.