Shock!

november 22.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Riverside: Shrine Of New Generation Slaves

riverside_shrineSokszor, sok helyen elmondtam már, hogy a lengyel zenei színtér mennyire egészséges – legalábbis innen nézve bizonyos műfajokon belül sokkal izgalmasabb, nyugatibb (még ha ez a kifejezés lassan el is veszti létjogosultságát) zenekarokat termelnek ki. A Riverside-ról is ejtettünk szót már néhány alkalommal, a koncertjeiket meglátogattuk, és eddig csupa pozitívumról tudunk beszámolni. Persze, rá lehetne fogni, hogy a csapat a szegény ember Porcupine Tree-je, de amennyire Steven Wilsonék ösvényén is indultak el annak idején, annyira el is távolodtak már róla.

Szűk négy év telt el az Anno Domini High Definition óta, épp ideje volt, hogy újra életjelet küldjenek a világba. Nagyjából borítékolni lehetett azt is, hogy rokonszenves dalokat kapunk majd, és ugyan a progresszív jelzőt lehet többnyire melléjük tenni, azért ebbe elég sok minden belefér. Az új lemez kapcsán például kimondottan erősek a hard rock hatások, ami ugyan pár évtizeddel visszadobja az embert az időben, mégis üdítően hat ebben a zenei közegben. A legfontosabb mégis az, hogy Mariusz Dudáék újfent olyan albumot tettek le az asztalra, ami könnyen szerethető, és még magával ragadó, emlékezetes is. Pont ezt szeretem a Riverside-ban: soha nem estek bele az elborult proggerek óriási hibájába, akik elhasználnak hatezer hangot, őrületesen virtuóz mindenki a hangszerén, csak éppen elfelejtenek dalt írni, és nem a szívhez szól a zene, csupán az agyhoz. Rossznak mondani persze az ilyesmit is dőreség volna, ám gyorsan meg lehet unni, és valami mindig égetően hiányozni fog az összképből.

megjelenés:
2013
kiadó:
InsdieOut
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 22 Szavazat )

Ami a Shrine Of New Generation Slavest illeti, ötven percet kaptunk nyolc dallal, vagyis most sem mondhatjuk, hogy túlfogalmazták volna magukat, de ez korántsem hátrány. Az első két tételt szervesen összetartozónak fogod érezni: lágy vizeken kezdik az evezést, itt még az érzelmekre hatnak inkább. A harmadik dalnál (Celebrity Touch) jön be a hard rock és a Hammond, ahol már inkább az ösztönöket, a nyersebb, zsigeribb rockot állítják előtérbe. Jól is áll nekik, ráadásul most sem felejtették el a fülbemászó dallamokat. Mariusz is karcosabban énekel, és mivel határozottan a '70-es évek világát lehet kitapintani a dalokban, nem lehet nem megemlíteni az utóbbi évek Pain Of Salvationjét sem. Az útvonal hasonló, a burkolat és a járdaszegély más, ha lehet így fogalmazni, és nem lesz belőle túlzott képzavar. A We Got Used To Us bárzenés, melankóliába hajló, a zongorát előtérbe toló pár percét sem lehet nem szeretni, a Feel Like Fallingban meg egy Queen-meets-Muse-meets-Riverside egyveleget kapunk, de az első két zenekar csak épphogy át fog suhanni a gondolataidban, és ha kicsit is érdekeltek az utóbbi évek érdekesebb prog zenéi, azonnal beugrik majd a jobb sorsra érdemes Pure Reason Revolution. (Nekem is csak akkor esett le, hogy mitől érzem rögtön barátomnak a számot, amikor végre kipihenten ültem le meghallgatni a lemezt.) Egyébként pedig teljesen mindegy, milyen hatásokat említek vagy mik fognak neked eszedbe jutni, mert amint megszólalnak, a zene vegytiszta, saját jogán felismerhető Riverside-dá válik.

Természetesen prog lemez azért nem létezhet tíz perc fölé nyúló szám nélkül, itt a majd' 13 perces Escalator Shrine tartozik ebbe a kategóriába, de a hard rockos, pszichedelikus elemeket egyaránt felvillantó dal végén azt fogod érezni, hogy az egész utazás maximum hat percig tartott. A záró, akusztikus 1:39 hosszú Codát ezzel szemben garantáltan hosszabbnak gondolod majd, az énekdallam pedig sokáig visszatérő útitársad lehet.

A deluxe kiadás második CD-jén még két szerzeményt hallhatunk, összesen 22 percben, instrumentális formában. Egy ideje ugyan a hideg ráz az ilyen legyünk atmoszférikus-művészi-megfejtő-önkifejező-überprogresszív, de nagy eséllyel hallgathatatlan zenéktől, ám ebben a kétszer tíz perc feletti szerzeményben tényleg van valami plusz, amitől nem fogod kikapcsolni gyorsan a lejátszót, hanem észrevétlenül elmerülsz a pulzáló, utaztató hangokban. És hogy a munkahelyi végtelenített túlóráknak is legyen értelmük, egy kedves kollégám mesélte, hogy ez a két dal Mariusz Duda szólólemezeihez áll inkább közel, semmint a Riverside világához, amiket ezek után természetesen meg kell ismernem.

Szép, kellemes, könnyen szerethető, „igényes progrock" lemez a Shrine of New Generation Slaves, a maga műfajában akár fényes gyöngyszemnek is mondható. Mivel kifejezetten közel állnak hozzám a zenekar lemezei, így szépen behelyeztem a sorba, ahol már eddig is megvolt az átlagnál magasabb színvonal. A pontozással nem óhajtok túlzásokba esni, a műfaj rajongóinak természetesen kötelező beszerezni az albumot, ha meg most ismerkedsz a zenekarral, kiindulópontnak is tökéletes. Mint ahogy a május 23-i A38-as koncert is az lehet.

 

Hozzászólások 

 
#2 iLane 2013-06-04 23:37
Talán érdemes lett volna megemliteni a Pink Floyd nevét. Nincs egy az egyben nyúlás de olyan szinten idézik olykor a PF legjobb pillanatait, hogy Watersék is büszkék lennének ha ők irták volna...
Idézet
 
 
+3 #1 The_Sentinel 2013-05-21 13:49
Jó lemez - sőt, nagyon jó -, de nálam az Anno Domini High Definition az, ami mindent visz.

A koncert erősen sanszos.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.