Shock!

június 27.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Riot V: Unleash The Fire

0731riotc„Adj egy ötöst – de rómait!" – invitálta a szimpatizánsokat a Riot Mark Reale halála után megmaradt tagsága a zenekar reaktiválásakor. A három év után is kiváló Immortal Soul után, amelynek munkálataiban még a zenekarvezető is részt vett, adta magát a kérdés, hogy van-e létjogosultsága egy új lemeznek, még ha kissé módosított néven is. Mert ugyan szép dolog elturnézgatni a terjedelmes repeortoárral, mindez még jól is veszi ki magát, hiszen életben tartják Mark emlékét és nem hagyják elsikkadni a páratlan életmű dalait. Egy új anyag azonban az alapító és meghatározó egyéniség nélkül mindig necces. Na nem mintha a Riot V elnevezéssel zsákbamacskát árultak volna, ugyanakkor egy olyan bandát ilyesmi miatt piszkálni, amelyet harminc év alatt folyamatosan került vagy éppen csak megérintett a komoly siker, teljesen felesleges és igazságtalan.

Persze magam is kissé meglepődve vettem tudomásul, hogy végül is a lemez megjelenésére a csapat nem használja mindenütt az ötös számot, de ebből is látszik, hogy a marketing még true underground szinten is legalább olyan fontos, mint a sokszor megköpködött mainstreamben. Az is lehet, hogy a Reale család mégis áldását adta a névhasználatra, de tulajdonképpen ennek sincs jelentősége: megjött az új anyag, mi pedig eldönthetjük, érdemes-e bármelyik korábbi anyaghoz hasonlítani úgy, hogy nemcsak Mark, de az utolsó huszonpár év másik meghatározó alakja, Bobby Jarzombek dobos sem szerepel rajta. (Na jó, a Thundersteelnél csatlakozó Mike Flyntz itt van, sőt, ő most a fő gitáros).

megjelenés:
2014
kiadó:
Steamhammer / SPV
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

A válasz: igen és nem. Kétségtelenül Riot a zene, amit hallunk, de elsőre őszintén szólva csak a fejemet fogtam a klisék, kikacsintások és a nem túl erőteljes megszólalás hallatán. Különösen a Metal Warrior esett rosszul, ahol nem átallanak a „shine on" szófordulatot sem elővenni (nem utoljára). Aztán mire eljutottunk a lemez közepére, a rendkívül slágeres és ezáltal fejből kitörölhetetlen Land Of The Rising Suntól kezdődően elkezdett működni a dolog és visszamenőleg az első öt számmal is megbarátkoztam a további hallgatások során (a Bring The Hammer Downnal és a címadóval nem volt gond már elsőre sem). A kulcsszó: szerethető. Mindig is a Riot zenéjének fontos jellemzője volt ez, és még véletlenül sem a lesajnáló, „Pistike, nincs is neked kockafejed"-értelemben, hanem olyan módon, hogy sose lehetett anélkül hallgatni, hogy ne legyen tőle pozitív érzése az embernek. Valahogy itt sem érezhette soha senki, hogy a zenekar véresen komolyan venné magát, ugyanakkor mégis mindig átjött az, hogy ők maguk mennyire szeretik ezt a zenét.

Nagyon fontos még, hogy amennyire lehetett, mindig is igyekeztek változatosak lenni, és ez a törekvés természetesen itt is tetten érhető. Ettől az újra- és újrahallgatás is könnyebben jön, mert amúgy be kell valljam, a teljes életművet tekintve ez a dalcsokor minden jellegzetessége ellenére is a kevésbé erősek közé tartozik. Majd egy esetleges következő lemez döntheti el, hogy ez Mark hiányának tudható-e be, mert itt még biztos felhasználták fél- vagy egészen kész témáit (az albumot ízlésesen, de azért kissé hatásvadászan záró Until We Meet Again végén ez ki is derül), de Bobby és Tony Moore nélkülözése bizony érezhető. A kifacsart, elmebeteg dobtémák helyett még rendben is lennének az alapok, hiszen Bobby előtt is volt élet, Todd Michael Hall viszont egyértelműen a Riot eddigi legkevésbé karizmatikus hangú énekese. Nem mondom, hogy „a leggyengébb", mert legfeljebb elődeihez képest tűnhet annak, de tény, hogy (még) nincs egy ligában a többiekkel. Mivel kissé „olyan, mintha, de mégsem"-módon a Moore-iskolát képviseli, el tudom képzelni, hogy kimondottan Tonyhoz hasonló hangot kerestek. Bizakodásra ad ugyanakkor okot a Thundersteel bónusz koncertfelvétele, amelyet ha a jelenlegi felállás játszik, akkor bizony még mindig érdemes lehet akár messze is elutazni egy Riot-buliért, ha egyszer Európába tévednének.

Ha az Immortal Soult nem számítjuk emléklemeznek (bár az események tükrében annak is tökéletes), az Unleash The Fire betöltheti ezt a funkciót. Jó hallgatni, akárcsak az idei Judas Priestet, de az Accept-féle húvazze-élményt nem fogja hozni.

 

Hozzászólások 

 
+5 #1 saszi 2014-10-10 15:56
Ez az a zene, amire nem tudom megmondani, hogy miért tetszik. De minden pillanatát évezem. A Riot mindig egy különleges kincs lesz a zenei palettán.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.