Shock!

Bizonyos zenekarokat akarva-akaratlanul beszorítanak egy skatulyába, amelyből aztán nincs kiút, bármit csinálnak is. A Soen számára ez „a legtoolosabb banda" jelzővel ragadható meg leginkább, bár ha valakinek eddig nem sikerült túllendülni ezen, a svédek legújabb, Lotus című lemeze után talán majd másként látja a dolgot. Ugyanakkor talán akadnak olyanok, akiknek nem cseng ismerősen a zenekar neve. A 2004-ben életre hívott svéd progresszív metalcsapat számos tagcserén esett át az elmúlt években, a jelenlegi felállást olyan nevek alkotják, mint Joel Ekelöf énekes (ex-Willowtree), Lars Ahlund billentyűs-gitáros, Stefan Stenberg basszusgitáros, a tavaly csatlakozott Cody Ford gitáros, illetve a zenekar húzóneve, Martin Lopez dobos, aki az Opeth és az Amon Amarth ütőseként vált ismertté.

Aki ismerkedési fázisban van a zenekarral, annak ajánlott felkészülni egy hosszadalmas folyamatra, ugyanis a svédek – a műfajhoz híven – nem könnyen fogyasztható recept alapján szerzik dalaikat. Viszont megéri a dolog az időbefektetést, és az első három album (Cognitive, Tellurian, Lykaia) tanulmányozása kiváló előszoba a februárban megjelent Lotushoz, amely a banda eddigi legjobban sikerült alkotása. Az album egyik erőssége a letisztult, ritmusközpontú hangzásban rejlik, amiben nem vesznek el az egyes hangszerek. Ez a zenekar korábbi lemezeinek ismeretében nem vehető természetesnek, példának okáért a 2017-es Lykaia e tekintetben igencsak gyengére sikerült. (Azonban felismerték az említett problémát, így tavaly megjelentették a Lykaia Revisitedet a dalok újrakevert változatával és néhány élőben rögzített felvétellel.)

A friss korong további erénye a zenészek teljesítményéhez köthető. Ekelöf hangja ezúttal jobban kinyílik, szélesebb spektrumon használja vokális adottságait, a korábban jellemző, néhol monoton gépiesség végre háttérbe szorult. Ahlund billentyűjátéka a teljes lemezen remekül színesíti az összképet, Sendberg egyik legerőteljesebb megnyilvánulása pedig a Lascivious című szerzeményhez köthető, amelyben arcbamászó basszusriffjével uralja a dalt. Martin Lopez pedig „a kevesebb néha több" elvét kiaknázva, mesterien hozza az alapokat. A lemezen megférnek egymás mellett olyan agresszív, technikás darabok, mint a kezdőtételnek választott Opponent, a Covenant vagy a már-már függőséget okozó Martyrs, amelyek után a címadó hangulati váltást hoz: a David Gilmour gitárjátékát idéző Lotusból árad a végtelen melankólia. A hozzá készült videóklip, Costin Chioreanu munkája már-már Dalí szürrealizmusát idézi, ezzel érzékletesen találja el a társadalmi problémákat boncoló dal hangulatát. Az egyetlen, ami ellenérzést keltett bennem a lemezzel kapcsolatosan, a Penance és a River dalpárja, amely számomra nem tartogat túl sok emlékezetes pillanatot. Az album végén szereplő Rival a Lotus elején belengetett agresszív vonalat erősíti, a Lunacy kissé túlnyújtott, dalvégi üresjáratából pedig lecsíphettek volna egy keveset.

Összességében a zenekar kivívta a Lotusszal, hogy ne csak olcsó utánzatként emlegessék őket, a következő Tool-lemez pedig talán sokkal soenesebb lesz, mint várnánk. A svédek augusztus 28-án játszanak első ízben hazánkban az A38 Hajón, a műfaj kedvelőinek minden bizonnyal érdemes lesz vízre szállni aznap este.