Shock!

március 20.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Porcupine Tree: Deadwing

Újfent fejet kell hajtanom az Opeth hangmérnökeként is hírnevet szervett Steven Wilson zenei munkássága előtt. A Rush-os Geddy Lee öccsének kinéző bölcsészfejű zseni főbandája a Porcupine Tree. A Deadwing immár sokadik lemezük (próbáltam számolgatni, de követhetetlen), ami méltó utódja a legutóbbi mesterműnek (In Absentia, 2002). Ami itt hatvan percben hallható, az röviden a szállós pszichedelika, a gitárközpontú rock és a szomorkásan bontakozó énekdallamok tökéletes keveréke, az érett zeneiség esszenciája.

megjelenés:
2005
kiadó:
Lava
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )

A lemez a 10 perces címadó dallal indul, ha nem ismernéd a zenekar munkásságát, ezt ajánlanám háromszori meghallgatásra a képbe kerüléshez. Minden itt van, amiért szeretni lehet ezt a bandát: kis elektronika, fátyolos ének, csuklóból elreszelt, feszes riffek, középen hatalmas borulással. Pár újítást már itt felvonultat a brigád, a lábdobtémák pl. meglepően besűrűsödnek néha (csaknem duplázó?), míg a sokszor disszonanciába hajló szólóra használt szintiszerű gitárhangzás nagyon modern megoldás, de mégis ott bujkál benne valami ős-prog analóg-hangulat. De ez természetes, hiszen elkövetője a King Crimsonos Adrian Belew!

A második és a negyedik track (Shallow és Halo - előbbi szólt Dream koncert előtt a Pecsában!) indusztriálisabb vizekre evez, szimpla, mocskos rock and roll riffekkel, pulzáló bőgővel, széteffektezett énekkel és az év pergőhangzásával - pedig ilyenekre végképp nem szoktam felfigyelni! Közöttük bújik meg az a dal, amit a lemez slágerének nevezhetnénk, a zongorás-melankolikus Lazarus - "moonlight is bleeding from out of your soul" - amilyen sziruposnak tűnik leírva, annyira gyönyörű a refrén közepén. A szerzemény egészét átható ködös-sejtelmes hangulatra rásegít a többszólamú vokál és a szépen bújtatott slide-os gitár hangzása. Wilson bácsi annyira érzi az ilyen apróságokat, hogy azonnal megszavaznék neki egy helyet a hollywoodi Walk of Fame-en, de tenyér helyett füllel!

A staccato riffre épülő Open Car idilli bridge-refrén része Steven barátunk Blackfield projektjénél is elférne, a Melloton Scratch-et záró sokszólamú, a capellába váltó énekdallam pedig szintén élményszámba megy. Hihetetlen, de a lemez zenei része szinte kizárólag Wilson agyából pattant ki (aki a gitár-ének mellett még szintizik és bőgőzik is a dalok jó részében), és lenyűgöző az a sokszínűség, amit hangszerelés és hangzások terén felmutat az anyag. Vendégként itt van a már említett Adrian Belew, két szólót is elkövetve és a tanítvány és barát, Mikael Akerfeldt az Opeth-ből. Ő sok helyütt háttérvokálozik és gitározik is egyet. Ideje is volt, hogy "visszaadja" Wilsonnak a Blackwater Parkos vendégeskedést. Nem bánnám, ha lenne egyszer valami közös projektjük, ami pl. az Opeth akusztikus lemezének világát és a Blackfield lemez hangulatát egyesítené!

Bár a külsőre őszies színű és hangulatú, egyszerű borítóban belül dalszövegek helyett idétlen pop-art jellegű krikszkraksz-montázsok rejtőznek, Wilson szép brit kiejtéssel adja át fajsúlyos gondolatait, így azok kis energiaráfordítással és angoltudással mindenki számára érthetők lesznek. Ha szereted az Anathema egyszerűnek tűnő, de mégis mélységes szövegeit, akkor itt kincsesbányára lelsz! A Porcupine Tree már dalcímeivel is képes hangulatokat átadni, két kedvencem erről a lemezről: Arriving Somewhere (but not here) és The Start of Something Beautiful. Mindkettő zseniális dalóriás, a lemez két tartóoszlopa. Ötvenedik alkalommal is lélegzetvisszafojtva hallgatom az Arriving... kezdő akkordbontogatását, a kellő helyen megvisszhangozott sorokat, majd a későbbi zenei kalandozásokat, amik során Opeth-es riffekig merészkednek, majd egy Gilmouros, csodálatosan síró gitár nyugtatja a felborzolt kedélyeket (Akerfeldt vendégszóló!), hogy kb. 10 perc magasságában újra a kezdeti hangulatra találjanak vissza. A megtekert alapritmusú Start... pedig maga a varázslat. Sötétben üldögélve kell hallgatni, figyelni az ablakon kopogó esőt, és arra koncentrálni, hogy mostantól valami szép kezdődik. Nekem bejött...

Zárásként a Glass Arm Shattering lebegő akkordjai kényeztetik a hallójáratokat, és aki eddig eljut, az nem szabadul többet a Deadwing vonzásköréből. Időtlen zene ez, nem is tudok mást kívánni, csak hogy soha ne apadjon el Steven dalszerzői vénája, és hogy kanyarodjanak erre is végreegyszermár!

 

Hozzászólások 

 
+2 #1 123 2011-08-07 13:58
Mágikus album,zseniális ,már annak aki imádja az igényességet. 100 pont
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.