Shock!

Olaszországban a prog metal népszerűsége a Dream Theater berobbanása óta mindig is számottevő volt, még a 97-98 körüli nagy metal hullám előtt is. Jómagam például irigykedve hallgattam az Awake turnét Milánóban elcsípett diákcserés arcok beszámolóját egy paviai kocsmában, valamikor 1995 tavaszán.

Ez azért fontos, mert ha nem is konkrétan az ott iszogató fiatalok, de sok-sok kortársuk határozott akkoriban úgy, hogy Petrucciék miatt hangszert ragad, vagy ha már megragadta azt, akkor irányt módosít zenekarával (ha volt). Marco Sandron énekes tuti ebbe a csoportba tartozott és amit az egy generációval fiatalabb társaival együtt (ő maga 77-es) Pathosray néven 2009-ben letett az asztalra, az mindenképp figyelemre méltó. Nekem legalábbis nagyon megtetszett, pedig nem kevés fenntartással rendelkezem az olasz csapatok irányában. De mivel a Sunless Skies legalább akkora elánnal indul, mint pár éve a Circus Maximus debütje, sürgősen félre kellett tennem minden jogos és jogtalan előítéletet.

Persze Marco hangjában felismerhetőek a tipikus olasz metal éneklés vonásai, de a fickó hangjában kellő erő és karc is van, nemcsak a magasakat hozza királyul, de afféle Russell Allen-es szőrösebb dallamokat is ki tud csikarni magából, ha úgy gondolja – a mi Dreyelands-ünk Nikolája ugrott be róla szinte rögtön és ezt mindkét banda nyugodtan veheti akár bóknak is. Nem meglepő módon a zene is emlékeztet Horváth Andrásék világára, de hát ez ennyire közös gyökereknél szinte természetes.

Mindenképpen ki kell emelnem a brutális hangzást (tényleg valami eget rengetően szólal meg az anyag, komolyan megfájdulhat az ember feje a héthúrosoktól), a dalközpontúságra törekvést (a leghosszabb nóta 5:55 és mindben van emlékezetes refrén, fogós énektéma) és azt a célkitűzést, hogy a srácok (megismétlem, az énekesen kívül átlagosan 25 évesek!) mindenképpen szeretnének valami pluszt hozzátenni a dalokhoz.

Persze ez utóbbi egyáltalán nem könnyű egy, ha nem is szűkös, de igen markáns eszköztárral rendelkező stílusnál, de azért egy kis női énekkel, jazzes témázgatással fel-fel lehet dobni. Ezenkívül viszont csak a jó dalok segíthetnek, azokkal viszont egyáltalán nincs gond – a szokásos, semmitmondó „egységesen magas színvonal" közhelyet teljes lelki nyugalommal süthetjük el immáron százezredszer. A promószövegekkel ellentétben én Evergreyt nem nagyon hallok a muzsikában, Fatest, Eldritch-et, Circust (és persze Dreyelandset, yeah!) annál inkább, ettől függetlenül az összes említett csapat híveinek melegen ajánlott – én pedig talán a jövőben kevésbé leszek szkeptikus az olasz bandákat illetően.