Shock!

október 24.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Papa Roach: F.E.A.R.

1105paparoachPárszor leírtam már itt, hogy sikerei csúcsán nem nagyon tudtam komolyan venni a Papa Roachot. Oké, adott volt a Last Resort, egy minden szempontból irgalmatlanul hatásos, profi módon megírt sláger (azzal a bizonyos egyértelmű Maiden-idézettel), viszont egy problémám így is akadt velük: 2000-2001 környékére én már pont kiöregedtem abból a korból, amikor az ember könnyen rákattan az efféle elfojtott tinédzserfeszültséggel teli dalokra. Arra persze így is jó volt a szám, hogy sok-sok sör után hangosan üvöltse az ember mondjuk a Wigwamban egy szombat éjszaka, de az áttörést meghozó Infest lemezt ezzel együtt sem tudtam igazán jóra hallgatni, egyszerűen nem nekem szólt. Mindezt csak azért írom le, mert azóta eltelt tizenöt év, és az annak idején gyakran egynyári fertőzésként leírt Papa Roach még mindig itt van, és aránylag sikeresen is működnek. És az új lemez egyébként egész jól is sikerült, ezt el kell ismerni.

megjelenés:
2015
kiadó:
Eleven Seven
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 18 Szavazat )

Ezt is írtam már: én annak idején a harmadik lemezzel kattantam rá a banda hullámhosszára. Egyrészt Jacoby Shaddixék is a Getting Away With Murder idejére kezdtek el valamennyire beérni, másrészt épp egy olyan ponton álltam magánéletileg, ahol totálisan telibe kaptak az album kamaszkori hormonális problémákat elcseszett kapcsolatokra cserélő szövegei, illetve az a dühödt, elkeseredett energia, ami áradt belőlük. Harmadrészt pedig azt is fontos megjegyezni, hogy a Papa Roach ott kezdett teljes egészében rácsúszni a nu metalról egy modern arénarockos vonalra. Nincs nekem semmi bajom a rappeléssel, régen sem volt, de az az igazság, hogy ezek a refréngazdag, robbanékony témák sokkal jobban álltak nekik a korábbi izgága iránynál. Aztán utána sajnos lemezről lemezre halványulni kezdtek, a legutóbbi The Connectiont pedig már úgy szenvedtem végig, hogy oké, akkor ez itt ennyi volt, megint semmit sem mond nekem a zenekar, csak éppen most már Last Resort-szinten profi slágereket sem képesek írni emellé.

A F.E.A.R. (azaz Face Everything And Rise) összességében kellemes csalódás a túlzásba vitt elektro-effektekkel telezsúfolt, viszont igazán ütős dalokkal nem nagyon szolgáló előző lemezhez képest. Nem mondom, hogy világformáló erejű kinyilatkoztatásról beszélünk, de így, pár hét ismerkedés alapján nyugodtan ki merem jelenteni: a Papa Roach megint egy teljesen okés lemezt tett le az asztalra. Sőt, közben pihentettem is az albumot, és újonnan előszedve sem találtam unalmasnak, szóval hiába beszélünk szimpla, mindenféle túlmagyarázást szükségtelenné tevő zenéről, nem is feltétlenül azonnal eldobható, gyorsan lejáró szavatosságú a cucc.

A 2015-ös Papa Roach mindenképpen közelebb áll a 2004-eshez, mint a 2000-eshez, viszont ezzel együtt is kiegyensúlyozottabb, letisztultabb az összkép, mint akár tizenegy, akár tizenöt évvel ezelőtt. A F.E.A.R. ennek megfelelően tényleg egy mai, modern hard rock-album, se több, se kevesebb. Dallamos, fogós, kommersz és viszonylag ártalmatlan is, de a banda alapvetően kerek dalokat írt hozzá néhány menetrendszerű töltelékkel együtt, és Kevin Churko producer segítségével olyan keretet adtak ezeknek, hogy az ember szívesebben hallgatja ezt a lemezt, mint az utóbbiakat. Ha mindenáron mondanom kell valamit, nálam nagyjából a 2006-os The Paramour Sessions szintjén mozog a F.E.A.R.: nincsenek rajta megkerülhetetlen dalok, egyik szám sem megy majd orrba-szájba a rádiókban meg a még megmaradt zenetévékben, de ezzel együtt is jól el lehet hallgatni oda-vissza.

Mint írtam, a Papa Roach régen sem igényelt mélyelemzést, és most sem, így nem térek ki minden egyes dalra külön. A pofás refrénnel ellátott címadó nyitás, a hasonlóan meggyőző Broken As Me, a talán legütősebb Falling Apart vagy a záró Warriors pont azt hozza, ami a legjobban megy a bandának: groove-os, szimpla riffeket, rá jellegzetes dallamokat a továbbra is kiválóan éneklő Jacobytól, meg olyan kórusokat, amiket simán lehet majd együtt üvölteni a bandával a koncerteken. És ezek mellett persze akadnak lassabb, líraibb, szenvedősebb témák is (Love Me Till It Hurts, Never Have To Say Goodbye), amik szintén nem rosszak, sőt, a Gravityben még a hiphopos korai éra is visszaköszön, bár utóbbi azért nem tartozik a legerősebb momentumok közé. Churko szétdigitalizált hangzásképe nem a kedvencem (ráadásul megszólalás tekintetében baromira egyformává is teszi a zenekarokat, akikkel dolgozik), az időnkénti vocoderezést meg simán elhagyhatnák, mert semmi szükség nem lenne rá, de hát istenem, ezektől még abszolút hallgatható marad az album. Nem 2015 csúcsalkotása a F.E.A.R., de csont nélkül vállalható produkció.

A Papa Roach június 14-én Budapesten, a Barba Negra Trackben koncertezik. További részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
+1 #5 Szűcs István 2015-05-02 18:51
A The Connection című albumot mindenképp a Papa Roach legjobb 3 albuma közé sorolnám. Változatos és hihetetlenül eltalált dalok sorakoznak ezen a lemezen. Az egyik telitalálat: Where did the angels go címre hallgat. És még minimum 4-5 hasonló kaliberű fantasztikus nóta hallható ezen a lemezen, úgy, hogy a többi dal is igen értékes ezek mellett. Érdekes, hogy ennél az albumnál az elektronikus részeket inkább természetesnek érzem, mint az új lemez esetében, ahol érezni lehet, hogy már túl sok a jóból. A Warrior című dalt ragadnám meg, ami giccses, technós zajokkal megterhelt dal, mely dalba mégis sikerült emlékezetes részt pakolni, bár szerencsére az előző albumon nem hallható ilyen szerzemény. A The Connection a Papa Roach-hoz mérten egy kísérletező lemez, az új album viszont egy többnyire erőteljes dalcsokor igazi újítások nélkül. Hozzáteszem, hogy nagyrészt a refrének ütnek igazán, a meghívott vendégek inkább rontanak az összképen. Még valami... A Paramour Sessions albumhoz semmiképpen sem hasonlítanám a F.E.A.R. lemezt, mivel Jacoby máshogyan használja a hangját, s a dalok igencsak lendületesek, energikusak voltak akkoriban, mostanság pedig főként az emóció lehetett a mozgatórúgó. Szép lemezt tettek le az asztalra, de a Paramour nálam az igazi Papa Roach lemez, s az új kiadvány kb. a 4-5. helyen áll, ha már az együttes lemezeit górcső alá veszem.
Idézet
 
 
+4 #4 revdav11 2015-04-28 15:58
Nekem nincs bajom az elektros vonallal, de ezt az albumot gyengébbnek találom a The Connectionnél. Nálam az egy abszolút 10/10es lemez, bármikor elő tudom venni.
Idézet
 
 
+4 #3 Martin 2015-04-28 13:56
Nekem ez az új annyira nem jön be egyenlőre. Én a Last Resort-tal ismertem meg őket, de igazán a későbbi cuccaik jöttek be (természetesen az olyan "slágereik" miatt mint a ..To Be Loved vagy a Scars) viszont a múltkorit képtelen voltam jóra hallgatni. Ezektől az effectektől meg dub-stepektől simán a falra tudnék mászni. Nem értem miért kell ez a rock zenébe, de egyre több előadó használja ami szerintem szívás mert ezek inkább elvesznek a produkciókból mint hozzááadnak. Az új lemezzel is ez az egy bajom van. Zavar ez a sok electro effect. De amúgy a dalok magukban tényleg nem rettenetesek, sőt, egész tűrhetőek, de én azért hiányolom belőlük azt az erőt ami 2005-ben jellemezte őket.
(Ui.:Ha Churko helyett mondjuk James Michael-lel csinálják meg ezt a lemezt szerintem jobb lett volna. Ő tudott volna igazán menő és karakteres hangzást kreálni a bandának ami már nekik is jól áll, mert ez a jelenlegi tényleg nem túl egyedi.)
Idézet
 
 
+6 #2 robidog1984 2015-04-28 13:00
Nagyon jó lett szerintem nálam simán 8-8,5!
Kicsit elfogult vagyok a bandával, én tényleg frusztrált tiniként ismertem meg őket. Mai napig pörgetem a legtöbb lemezüket!
Idézet
 
 
+3 #1 valarmorgulisz 2015-04-28 11:56
Abszolút egyetértek!
Ez nem egy kiváó vagy nagyon jó lemez, pusztán csak egy jó. Van rajta középtájt 1-2 fölösleg. Azt gondolom nem okozott csalódást. Én az Infest-tel ismertem meg őket, tízen x éves takonyként még. Kicsit minden lemezük más, van amiben túlkísérletezté k magukat (itt pl. a nekem nem túl tetsző elektronikában) , de emiatt dőreség lenne megszólni, hiszen a műfaji váltás több, mint indokolt volt a 2000-es évek közepén. Azóta általában jól végzik el a házi feladatot.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.