Shock!

Bár anno a NWOBHM-mozgalom világsztárok egész sorát adta a metál műfajnak – gondoljunk csak az Iron Maidenre, a Def Leppardra vagy a Saxonra –, ezeket a bandákat leszámítva, mára az anno újhullámosnak nevezett brit heavy metal még az undergroundon belül is totális undergroundba szorult. Akadnak persze most is csapatok, akik ebben a műfajban alkotnak, és az anno másod- harmadvonalas nagy öregek közül is aktívak páran, de többségük messze a radar alatt mozog. Nálunk is ritkán olvashatsz ilyesfajta lemezekről, így talán van értelme 2026 februárjában is megemlékezni erről az anyagról, ami még tavaly áprilisban jött ki.

A Pagan Altar is egyike azoknak a zenekaroknak, akik ott voltak a NWOBHM indulásakor. Igaz ugyan, hogy első lemezük csak másfél évtizeddel később jött ki, viszont anno még 1982-ben vették fel. Mire aztán a Volume 1 végre-valahára megjelent 1998-ban, már túl voltak egy feloszláson – eredetileg 1978 és 1986 között voltak aktívak –, az igazi újraindulásra meg egészen 2004-ig kellett várni. Onnantól viszont aktív volt a banda: énekesük, Terry Jones és fia, a gitáros Alan Jones vezetésével három nagylemezt is piacra dobtak. Érdekesség, hogy anno apa és ekkor mindössze 16 éves fia együtt is alapították a bandát.

Terry Jones aztán 2015-ben elhunyt, majd 2017-ben kijött még egy posztumusz lemez, a The Room Of Shadows, részben újravett dalokkal, utána viszont a zenekar teljesen eltűnt, annak ellenére, hogy még ebben az évben megtalálták új énekesüket, Brendan Radigant. A fickó neve számos kisebb bandából lehet ismerős, de valahogy felbukkant a Kreator Hate Über Alles lemezének Conquer and Destroy dalában is, mint háttérvokalista. A Pagan Altar-beli lemezes bemutatkozását viszont csak 2025 és a Never Quite Dead hozta el.

A zenekar még ezen a lemezen is döntően olyan témákat használt fel, amiket anno Terryvel írtak, így nyilvánvalóan az új anyagot is masszívan belengi a régi idők szellemisége. A dalokat ugyanaz a történetmesélős, utazós, epikus hangzásvilág jellemzi, mint régen, meg az a – jobb kifejezés most nem jut eszembe – szakrális jelleg, amit a háttérben megbúvó, de mégis karakterképző billentyűs témák meg a magasztos énekdallamok adnak az összképhez. Ráadásul, ha őszinték akarunk lenni, Brendan hangja erősebb, mint anno Terry orgánuma volt, így többet is tud nyújtani a dalokban, mint az őskortól kezdve, csaknem negyven évig a banda frontján állt elődje. Persze a maroknyi régi fannak ettől még nyilván mindig Terry marad az etalon, de biztos vagyok benne, hogy Brendant ők is elfogadják majd, hiszen karaktere nem áll messze attól az énekhangtól, ami a régi Pagan Altar-lemezeken hallható, a Never Quite Deaden pedig tényleg remek munkát végzett.

A nyitó Saints and Sinners első inkarnációját még 1984-ben írta a zenekar, de végül Brendan kellett, hogy befejezze, a végeredmény pedig egy azonnal a fülbe ülő, himnikus heavy metal himnusz. A kettes Liston Church egy kísértetjárta templomról szól, hallgatása közben pedig azonnal látom is magam előtt a frontembert, ahogy csuhába bugyolálva prédikál a pogány oltár mögött. Mindemellett zeneileg is kifejezetten érdekes ez az abszolút visszafogottságból szépen építkező dal. Hasonló szellemiségben fogant a kétrészes Madame M'Rachael, aminek egy Temze-parti temetővel kapcsolatos városi legenda az alapja. A hiedelem szerint ide temették el a dalt ihlető hölgyet, illetve mindhárom, disznófejjel született gyermekét is. A madám állítólag még ma is arrafelé kísért, szóval csak óvatosan... A Well Of Despair kifejezetten doomos, olyan, mintha mondjuk az Ancient Dreams-korszakos Candlemasst öntenénk nyakon egy nagy adag NWOBHM-hangulattal. A lemez legmagasabban fekvő vokalizálását felvonultató, illetve egyszerű, de emlékezetes gitártémákkal felvértezett The Dead's Last Marchon és a rövid, instru Westbury Expressen keresztül jutunk el a végül a magnum opuszig, a záró, kilencperces Kismetig. Ennek a címe törökül sorsot jelent és remekül zárja a mindössze 38 perces, viszont üresjáratoktól abszolút mentes korongot.

Semmi manapság divatos sincs a Pagan Altar zenéjében, viszont ha különleges hangulatú zenei ínyencfalatra vágysz, érdemes belefülelned a Never Quite Deadbe. Az ilyesfajta zene 2026-ban abszolút kuriózum, pláne ezen a színvonalon.