Shock!

A Kreator nagyon jó szériát futott eddig a 21. században, de bevallom: a Gods Of Violence lemezt azzal együtt is túlzásnak éreztem, hogy objektíven nézve nem tudtam belekötni. Miközben az egy körrel korábbi Phantom Antichriston Millééknek sikerült elcsípniük egy roppant kényelmes és tetszetős egyensúlyt az aprító, brutális, de kellően kiművelt thrash meg a dallamosabb megoldások között, öt évvel ezelőtt ugyanúgy átestek a ló túloldalára, mint mondjuk a Machine Head is a Bloodstone & Diamondsszal. Nem tehetek róla, nekem egyszerűen sok volt a legutóbbi lemez izmos szupermetálja (©Kátai Tamás). Annyira grandiózusra akarták venni a figurát, hogy már nem tudtam minden ízében komolyan venni, bár persze bőven akadt rajta, ami tetszett.

A Hate Über Allesről Mille már előzetesen is olyanokat nyilatkozott, hogy thrashesebbre, old schoolabbra vették a figurát, és a spagettiwesternes intró után nyitószámként robbanó címadó alá is támasztja az állítást. Elsőre az agyba ülő, rendkívül jellegzetes Kreator-dara ez, amely ugyanúgy megidézi a Coma Of Souls-érát, mint az utóbbi húsz év legjobb tételeit – szerintem óriási, nálam egyből hangulatot csinált az albumhoz. Ami összességében valóban thrashesebb meg old schoolabb az előzőnél, de azért nem írnám le ennyivel. A lényegi különbséget ugyanis inkább az jelenti érzésem szerint, hogy emellett földközelibben, direktebben fogalmaztak, mint 2017-ben, ez pedig egyáltalán nem tett rosszat a végeredménynek. Mille ugyanakkor mindig is tudatosan törekedett rá, hogy mutasson pár új fogást, és most sincs ez másképp.

Csaknem negyven év után nyilván senkinek sem kell külön bemutatni a Kreatort. A hosszú pályafutás során akadtak néhol kisebb-nagyobb kitérők, de az alapvető stílusjegyeket ma már nem buherálják, így értelemszerűen Frédéric Leclercq basszusgitáros csatasorba állítása vagy az előző két sorlemezt jegyző Jens Bogrent váltó Arthur Rizk produceri tevékenysége sem eredményezett váltást. Ahhoz viszont épp elég markáns a Hate Über Alles hangulata, hogy ne keverhessük össze egyik korábbi anyagukkal sem. Ráadásul Mille ezúttal különösen rágyúrt a dalok fogósságára, amit én a magam részéről sosem szoktam bánni, főleg, hogy a zene jellegzetesen kreatorös, jéghideg durvasága így is megmaradt.

Ennek köszönhető, hogy az ember simán megeszik tőlük 2022-ben egy Killer Of Jesus című dalt, ami alapból talán full nevetségesen hatna, itt azonban odaver. A hejjegős betéttel is tarkított dal durva thrashelése és refrénje elsőre az agyba ragad, melodikus szólóbetétje pedig egyenesen óriási. De ugyanilyen működőképes a Crush The Tyrants is, ahol mintha csak egy Manowar-dalt akartak volna írni a maguk eszközeivel: a menetelős tempót nemhogy archaikusnak, de akár még primitívnek is nevezhetném, mégis úgy kerek az egész, ahogy van. A szintén igen heroikus Become Immortal a hangszeres alapok tekintetében inkább korai Iron Maident ágyaz kreatorös keretek közé – nem mondom, hogy nem húztam fel elsőre a szemöldökömet rá, főleg az együtténeklős betéttel meg a meglepően nosztalgikus szöveggel együtt, de tagadhatatlanul van hangulata. A fenti kettő közé ékelt Strongest Of The Strong azonban, ha lehet, még jobb. Itt az előző két lemez dallamossága kísért még néhány lépéssel megtoldva, de mindenféle dagályosság nélkül, csak húz előre, mint az ökör, a csordavokálos kórus szintén azonnal ragad, és Sami Yli-Sirniö is megint hatalmasat gitározik benne. Tény, hogy nem fért volna fel a Pleasure To Killre ebben a formában, de ettől még száz százalék Kreator, és számként is perfekt tétel.

A folytatásban a fenti elemek forrnak egybe kimondottan jó ízléssel összehegesztve. Ha nagyon akarom, thrash ez, ha nagyon akarom, heavy metal, de leginkább Kreator, és ismétlem, Millének ezúttal elég szépen sikerült topra tennie a nótákat, méghozzá anélkül, hogy a legutóbb túlburjánzó dagályosság csapdájába esett volna. Ugyanakkor tényleg nem ódzkodott a meglepő húzásoktól sem. A kétlábdobos, eszelősen jól elcsípett thrashes verzéket dallamos ikergitárokkal felturbózó Conquer And Destroy például újabb kiváló stílusgyakorlatnak tűnik egészen addig, amíg beérkezik a vendégként meghívott Drangsal sötét, megadallamos középrésze, és padlózol, annyira jó az egész. A melódiák még sokáig ott kísértenek utána a hallgató fejében. A sorban utána érkező Midnight Sunban Sofia Portanet színesíti az összképet, itt leginkább talán dark/gót thrashként tudnám jellemezni a végeredményt. Sofia nem kifejezett hangszálakrobata, de éterien szavalós dallamai érdekesen álomszerű hangulatot kölcsönöznek a dalnak – elsőre talán furcsa, de másodjára-harmadjára már nagyon működik. Az éneklő gitártémákkal, galoppos tempókkal operáló Demonic Future és a dallamosabb, kimértebb Pride Comes Before The Fall után érkező Dying Planet zárás szintén nem tipikus. A csaknem hétperces darab nyomasztó, kísérteties hangulatban, súlyos málházással és törzskönyvezett, néhol hisztérikus felhangokkal színesített petrozzai szövegköpködéssel gördül előre a biblikusan szövegmondós, lidérces fináléig. Két percet simán le lehetne csípni belőle különösebb károsodások nélkül, de összességében azért erre sem lehet okunk panaszkodni.

Lehet persze, hogy a T/1. nem indokolt, hiszen már a viszonylag korai reakciókból is egyértelműen látszik, hogy a törzstábort némiképp megosztja az új Kreator. Nálam viszont gyakorlatilag elejétől végéig kiválóan működik a Hate Über Alles: összekeverhetetlen, bárhol hallgatsz bele, felismerhető, ugyanakkor mégsem a korábbiak fénymásolata, és mint írtam, a dalok gyorsan berágják magukat az agyba. Márpedig mindig, minden a jó dalokon áll vagy bukik. Szóval én Milléékkel tartok, a Phantom Antichrist mellett egyértelműen ez az album tetszik tőlük a legjobban a 2001-es feltámadás óta. Ja, és a már említett Sami Yli-Sirniöt ritkán szokás dicsérni, pedig megérdemelné, mert az egész albumon kiugróan játszik.

A Kreator augusztus 10-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik a Lamb Of God, a Cattle Decapitation, a Blood Incantation és a Vended társaságában. Részletek itt.