Shock!

december 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nine Inch Nails: Hesitation Marks

nin_cTrent Reznor azon ritka zenészek egyike, akiktől soha nem tudhatja az ember, mit is várjon. Ha összevetjük a Nine Inch Nails lemezeket, nem igazán találunk két egyformát, a kontraszt azonban akkor válik még élesebbé, ha hozzácsapjuk Reznor egyéb zenei kirándulásait is. A pennsylvaniai kukoricaföldek mellett felcseperedett Trent a '90-es évek elejére már az indusztriális rock trónján csücsült, aztán a 2000-es évekre e krómszürke trónt lecserélte egy Oscar-díjra, ami valljuk be, egy rockzenésztől nem kis eredmény (még ha kétséges is egy efféle elismerés valódi jelentősége). Mindenesetre a kétszemélyes formációvá fogyott Nine Inch Nailsnél az előző évtized végén néhány éves hiátus állt be, amit Reznor kreatív kiégéssel magyarázott. Húsz évnyi muzsikálás után ez talán nem is csoda.

megjelenés:
2013
kiadó:
Columbia / The Null Corporation
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 24 Szavazat )

A NIN-történet ideiglenes lezárásával új korszak kezdődött a multiinstrumentalista karrierjében: még elektronikusabbra és ösztönösebbre vette az irányt, s megszületett először a feleségével és régi kollaboránsával, Atticus Rossszal közösen elindított How To Destroy Angels, majd Ross társaságában belevágott a filmzeneszerzésbe, ahol első nagyfilmes munkájával elérte, amit csak el lehet érni. Mindezek után engem igencsak meglepett, amikor az online zenei sajtó dzsungelén viharként dübörgött végig a hír, hogy a NIN visszatér. Mifene, gondolhatta bárki, de azért az általános hangulatot mégis a reményteljes várakozás jellemezte. Hamar beindult aztán a marketing-gépezet, csordogáltak az infók, majd jött az első single, a Came Back Haunted, ami csak további olaj volt a tűzre. Aztán a második, Copy Of A szerzemény is gyorsan betalált, habár a két dal gyakorlatilag ikertestvér. Most pedig itt a Nine Inch Nails visszatérő lemeze, s mint azt már megszokhattuk Reznortól, a Hesitation Marks képében ezúttal sem gyorsfagyasztott hamburgert kapunk.

A The Eater Of Dreams rövid intrója után a már fentebb említett két single-dalt sorakoztatták fel az albumon, amit több szempotból sem értek. Egyrészt: miért kellett az album két húzónótáját mindjárt az elején elsütni, méghozzá egymás után? Másrészt, mint már írtam, a két dal gyakorlatilag ugyanolyan, vagyis kissé furcsa választás volt beharangozóként felhasználni őket, arról már nem is beszélve, hogy aki hozzám hasonlóan ezek alapján próbált előre képet alkotni a lemezről, igen erősen pofára esett. A meglepetéseket persze én is szeretem, ha kellemesek, a Hesitation Marks esetében azonban még kissé bizonytalan vagyok, tetszik-e az ajándék. A két nyitódal nekem egyébként bejön: egyszerre idézik a Pretty Hate Machine sötét, zaklatott világát csakúgy, mint a későbbi anyagok, főleg a remek With Teeth letisztultabb irányát. A hűséges bajtárs, Atticus Ross most is ott sertepertélt a stúdióban, s jellegzetes effektjeivel, hátborzongató és melankolikus dallamtöredékeivel gazdagította az összképet.

A két fogósabb darab után kezdi el felfedni a lemez az igazi arcát. Mondhatjuk, megvolt a beetetés, jöhet a lényeg. A Find My Way jelentősen visszavesz mindenből, amit dinamikusnak szokás nevezni. Lassú, elmélázó dal ez a kései NIN-t idéző önreflexív csordogálással. Nagyobb meglepetést okoz az All Time Low, amelyben van minden: kis The Downward Spiral, sok The Fragile, enyhe Year Zero, a refrén pedig visszarepít a '90-es évek eleji elektro-pop időkbe, sőt, még korábbra, ami mondjuk cseppet sem meglepő, tudva, honnan érkezett Reznor zeneileg. Furcsa dal, a NIN egyik legbizarabb tétele, szóval próbáljuk meg levetni minden előítéletünket és elvárásunkat.

Reznori mércével mérve aranyos kis darab a Disappointed. Trent tőle szoktalanul felszabadultan énekel, de Ross posztapokaliptikus effektjei bizarr módon ellenpontozzák mindezt, amitől a lemez egyik legérdekesebb tételévé válik. Ha már viszont felszabadultságról esett szó, ebben az Everything a nyerő. Ez a dal annyira NIN, mint amennyire Reznor Axl Rose. Talán még nem is volt ilyen napfényes szerzeménye a bandának, tényleg furcsa ez a lazaság. A Hesitation Markson összességében nagyon kidomborított az elektronikus oldal, természetesen a rockos-metalos rész kárára, így a Satellite-tól se várjunk horzsoló gitárokat, inkább készüljünk fel egy tapsolós, NIN-esen sötét hangulatú eletropop-témára, amely kissé túl hosszúra sikeredett, és nem is okoz maradandó élményt. Hasonló a probléma a Various Methods Of Escape-pel is. Jellegében rockosabb a Satellite-nál, mondhatni, hagyományosabb, bár az első három NIN korongot istenítők ezt a dalt is unalmasnak és nyálasnak fogják érezni. És sajnos unalmas is. Pedig a refrén rendben van, ott megcsillan Reznor írói zsenije, csak épp a dal többi része sikkad el valahol félúton a jellegtelenség és az unalmasság között.

A Running a Ghosts lemez kísérletezős, sajátságos világát eleveníti fel, kiemeli az eletronikus élt és megpakolja azt némi popos fogóssággal, de egyébként sajnos ez a darab sem elég erős. És a lemez hallgatásánál rendre itt jövök rá, mi a gond: a figyelmem nagyjából ennél a pontnál szokott végleg elvándorolni, ami nemigen történt még meg velem NIN lemeznél. Egyben hallgatva a Hesitaion Marks úgy a feléig működik, aztán – kerek dalok híján – elveszünk. Külön-külön működhetnek ezek a szerzemények, még érdekesek is, de valahogy félkész hatást keltenek, és emiatt összességében a lemez inkább ötletek többé-kevésbé kidolgozott halmaza, mintsem koherens, egyformán erős, kész dalok gyűjteménye. Talán Reznor utóbbi zenei kalandozásai okolhatók mindezért, hiszen a How To Destroy Angelsben is az experimentalizmusé a főszerep, nem pedig a daloké, és a filmzenealbumain is értelemszerűen inkább benyomásokat hallhatunk egy témára, mintsem hagyományosan kerek számokat.

Megfordult az is a fejemben, hogy talán velem van a gond, illetve azzal, ahogy hozzáállok ehhez a lemezhez. Talán nyitottabbnak kéne lennem. De aztán eszembe jut, hogy szívesen hallgatom Reznor egyéb, fentebb említett projektjeit is, sőt, a Ghostsot különleges anyagnak tartom, tehát ennél nyitottabb aligha lehetnék. Itt sajnos pusztán annyiról van szó, hogy kevés a stílustól függetlenül jól sikerült dal. Mert minden újítása ellenére Reznornak most is csak az lehetett a célja, hogy művével érzelmeket váltson ki belőlünk, és a Hesitation Marksszal ez csak félig sikerült neki.

 

Hozzászólások 

 
-1 #5 cápaidomár 2016-05-09 00:09
Végig se bírtam hallgatni.
Idézet
 
 
+2 #4 Venomádi 2013-09-11 11:24
Kíváncsi leszek az új Ministry mit produkál nálatok :D bár sejtésem szerint 7 pont az álomhatár. Pedig jó lett szerintem, legalábbis amit eddig hallottam.
Idézet
 
 
-1 #3 iLane 2013-09-09 12:04
Depeche Mode
Idézet
 
 
+8 #2 CFI 2013-09-08 10:12
talán egy hatos, ha jó napom van.

mindenesetre jövő áprilisban ismét európában lesznek, aki teheti, kezdjen el félrerakni valamelyik bulira - a milánói koncert az év egyik legjobbja volt, elsöprő formában vannak.
Idézet
 
 
+9 #1 Abracadabra 2013-09-08 09:49
Nekem is hasonló volt a problémám a figyelem elkalandozásáva l... De azért jó lemez lett, remélem jönnek majd közelebb is felénk fellépni. Nem mondhatjuk, hogy kár volt visszatérni.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.