Shock!

Kacifántos életutat tudhat maga mögött a német death legenda Morgoth. Ugyan a zenekar '85 körül alakult, első nagylemezükre mégis egészen '91-ig kellett várni. A hatévnyi demózás és turnézás azonban meghozta gyümölcsét, és a Cursed nemcsak az egyik legerősebb debütáló lemez lett, hanem a death metal igazi klasszikusa, a korai '90-es évek extrém zenéjének egyik formálója. A csapat azonban második lemezére némileg letért a megkezdett útról, és az Odiumon zeneileg már egy doomosabb irányba lépett, a halál-erőszak-belek témakört pedig felváltotta a posztapokaliptikus világ, s e téren mindmáig ez a lemez az egyik legbámulatosabb teljesítmény. Aztán jött a Feel Sorry For The Fanatic, amelynek már a címe is beszédes, ha a hagyományos death metal-rajongókra vonatkoztatjuk azt. Ez a lemez ugyanis könnyen tekinthető az akkortájt alakot öltő „modern" metal egyik korai produktumának. Indusztriális effektjeit, dallamos megközelítését a régi rajongók rosszul fogadták, és '98-ban a banda szépen földbe is állt.

Tizenkét év kihagyás után tűnt fel ismét a csapat egy-két fesztiválon, ám már ekkor tudni lehetett, hogy lesz itt hivatalos visszatérés is. És lett is, habár azóta a banda nagyobbik része kikopott a fogatból. Legutóbb, épp az új lemez megjelenése előtt nem sokkal jött a hír, hogy a régi vokalista, a jellegzetes orgánumú Marc Grewe is elhagyja az újra útnak induló hajót. Helyére Karsten Jäger került, aki talán a legjobb választás, és nemcsak azért, mert hangja, stílusa nagyon hasonló Grewe-ére, hanem mert másik bandája, a Disbelief is gyakorlatilag egy modernizált, bedurvított Morgoth.

Vártam már az Ungodot, nagyon is, és az előzetesként elcsepegtetett dalok egy hagyományosabb death anyagot sejtettek, ami akár erős is lehet. Most, hogy már pár tucatszor átpörgött a hallójárataimon a friss lemez, csalódott vagyok. Persze, nem számítottam újkori mesterműre, józan fejjel gondolkodó ember aligha remélhet manapság ilyesmit, de azért reménykedtem egy izmos death-anyagban. Minden albumnál a közelgő vihar egyik előjele az, ha az album túl hosszúnak tűnik. Mindenki ismeri az érzést, amikor egy lemez olyan rövidnek tetszik, olyan hamar véget ér, hogy menten el kell indítanunk újra az elejétől kezdve. Az Ungodnál ennek sajnos az ellenkezőjét érzem.

A lemezen található tizenegy dal túl sok. Ennek legfőbb oka egyszerűen az, hogy rengeteg a középszerű szerzemény. A nyitó House Of Blood például nem elég erős, dinamikus ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést. Rendben, elcsorog, két és fél percével nem is hosszú, de voltaképp sablon az egész. Az első valamirevaló tételnek a harmadikként érkező, előzetesen kikerült Snakestate-et tartom. Ebben végre felbukkan az a jellegzetesen morgothos zenei íz, amit eddig annyira hiányoltam. A Black Enemy már majdnem érdekes, a Descent Into Hellt pedig egyedül a második fele menti meg, amelyben egy egészen hangulatos szóló hangzik fel. Az Odium sivár, romokkal teli világa sejlik fel a Nemesisben, viszont a témák itt sajnos közel sem annyira zsigerien őszinték, mint a nagy előd esetében. A Prison In Flesh is inkább csak változatos tempóival emelkedik ki a többi dal közül, a záró The Dark Sleep pedig tökéletesen foglalja össze az egész korongot: elnyújtott, unalmas, erőltetett. Kár érte.

Egy olyan zenekartól, amely annak idején lemezenként tudott valami újat és legfőképp minőségit felmutatni, ez az unalomig ismert panelekből összedobott, összességében középszerű anyag bizony kevés. Sőt, továbbmegyek, ezért felesleges volt befáradniuk a stúdióba. Tucatzene, olyan, amire még véletlenül se fogunk emlékezni, ha minőségi death metalról vagy épp a Morgothról esik majd szó a jövőben.