Kifejezetten kedvelem a Dawn Of Wintert, a német doom metal színtér kiválóságát, és ennek nyomán a 2000-es évek elejétől alkotó honfitárs Mirror Of Deceptiont is illett volna ismernem, mégis jó ideig elkerült a baden-württembergi csapat. Már a 2004-es Forgone album is igen szívet melengető, persze gyermekbetegségektől sem mentes tradicionális doom metalt kínált (rajta a Bleak azzal a korai Lake Of Tears-szerű hangulattal egyenesen imádni való), a Shards pedig már igazán nagyszerű lett. Az 1990-es alapítás óta mindössze az ötödik albumnál tartanak, tehát nem kapkodnak – nyilvánvalóan nem ez a tagság megélhetési forrása, és ennyi év alatt volt itt némi jövés-menés is –, de léteznek, és ez a lényeg.
Míg a Dawn Of Winter által teremtett atmoszféra néha már éteri-magasztos-romantikus költőiséget hordoz (a The Peaceful Dead album erősen ajánlott az arra fogékonyaknak!), addig a Mirror Of Deception egy ugyancsak riffcentrikus, de színességtől és teatralitástól mentes, lecsupaszított, földközelibb megközelítést alkalmaz. Ehhez passzol Michael Siffermann alapító-énekes-gitáros tiszta hangszíne is, amellyel nyersebb, morózusabb, sokszor kántálós éneklést ad elő. Dallamai nem ragadnak azonnal, de a korai lemezeken hallható megoldásai mára sokat finomodtak, előadása hajlékonyabbá vált. Lemezeiket egyedi, piszkosszürke színekkel festett, kesernyés hangulat hatja át. Olyasmi ez, mintha hangjegyekbe foglalnák a hétköznapi ember küzdelmét, aki az elszenvedett veszteséget egyszerűen csak tudomásul veszi, és ökölbe szorított kézzel, feltoluló szenvedély vagy búsongás nélkül, makacsul, leszegett fejjel dagasztja tovább élete sarát. Nem a halál misztériuma ez, csupán a létezés súlya. Ez a fajta ólmot lelégző aura teszi vonzóvá, egyszersmind nehezebben emészthetővé a Mirror Of Deception zenéjét, nem lehet a nap bármely pillanatában elindítani.
Említettem, hogy finomodott az ének, ezt a dallamformáláson túl magára a zenére, hangszeresekre, dalszerzésre is igaznak érzem. A változás szerintem az eposzi hosszúságú, általam annyira nem kedvelt (bar nyers volta ellenére szép témákat rejtő) The Smouldering Fire album után kezdődött, és a soron következő The Estuary dalaiban már kézzel fogható volt. Az átalakulás útján a friss album a következő lépés. A zene szövete az alapvető jegyek megtartása mellett több ködös, utaztató-elrévedő hangulattal gazdagodott, amelyet Siffermann (és a vokálban kisegítő, 2024-ben érkezett basszer Pascal Schrade) dallamai, szép kórusai egészítenek ki.
Egyszerű, de jól eltalált gitárdallamra fűzött, andalgó középtempóban indul útjára a lemez. A zene fentebb vázolt ismérvei alapján azonnal nyilvánvaló, hogy ezúttal szellősebbre vették a dalszerkezeteket, a lemez is csupán szűk háromnegyed órás. Kevesebb az egybefonódó riffhalmaz, ellenben több a kitartott hang vagy akkord és leállós hangulattéma. Siffermann is hallhatóan rágyúrt a dallamokra, hangjával szélesebb tartományt jár be. A refrének tekintetében továbbra sem beszelhetünk azonnal tapadó slágertémákról, de nem lehet nem hallani a változatosságra törekvést. A második Currents hasonló szellemben cammog tova, kesernyés verzékre vastag gitárokkal berobbanó refrén után akkordbontásos leállós rész, majd fura dallamfolyam adja a nóta javát. Egyszerű, de működik.
Sokszor eszembe jutott az új szerzemények hallatán az Alternative 4-korszakos Anathema, annak ellenére, hogy a britek jóval érzékenyebben („törékenyebben") fogalmaztak, mégis rokonnak érzem a két zenei miliőt. A Slow Windsben is egyszerű gitármotívum viszi a prímet, ami a dalnak furcsán folkos jelleget ad. Persze a doomos súly sem veszett el – a Havenben még némi hörgés es duplázó is felbukkan –, inkább átalakult, markáns riffgörgeteg helyett a sokszor masszás gitárhangokkal a döngölés helyett a lélekölő atmoszféra megteremtése a cél. Jól is esik a Consumed mázsás témája, vagy a The Sands maga alá temető súlya, amiben Siffermann is átlép az árnyékán, és milyen jól teszi. A záró Meander pedig mindent összegez, amiről eddig regéltem.
Kicsit más arcát (is) mutatja most a Mirror Of Deception, mint a nekem kedves Forgone idején tette. De elismerem, hogy utóbbi lemez szárazabb, kiszámíthatóbb világ volt annál, mint amit itt hallunk. Az pedig, hogy a csapat erényei javát és a minőséget megtartva törekszik a változásra, nem lehet más, csak tiszteletre méltó.
