Shock!

március 29.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Meshuggah: Immutable

meshuggah_cA stílusalapítók, akik saját korlátaik csapdájába estek, míg a követők izgalmas, új utakat járnak be. A Meshuggah hosszú évek óta belemerevedett saját magába, ám ők is pontosan tudják ezt. És cseppet sem bánják. A zenekar a második lemez óta rátért egy nyílegyenes ösvényre, amin önmagukat fejlesztették tökélyre, mindeközben létrehoztak egy saját, külön zenei stílust, aminek tengernyi ága nőtt. A Meshuggah a gyökér, a törzs, az erő, az életadó. Már messziről nézik a saját maguk által növesztett fán a leveleket, gyanítom, nem is nagyon érdekli őket, mi történik a távolban. Egy monolit a zenekar metálszcéna zordabb, ámde kiemelkedő nyúlványában, és előzetes belehallgatás nélkül is kilencven százalékosan körül lehet írni, milyen az új lemez. Komor, nyomasztó, energiadús, kimerítő, monoton és mégis sokszínű. És mivel ötvenes arcok lettek, feltehetően kicsit belassultabb, nyugodtabb, a saját meshuggahisztikus értelmükben.

megjelenés:
2022
kiadó:
Atomic Fire
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 43 Szavazat )

Amikor realizáltam, hogy az utolsó, számomra maradandóbb lemezük, a Koloss 2012-ben jelent meg, pár percre totálisan lezsibbadtam: igaz, azóta egy album kijött tőlük, de tíz év akkor is rengeteg. Mennyi minden történt ezalatt, mi minden lett gyökeresen más, és hányszor NEM vettem elő a Kolosst, hogy meghallgassam... Pedig ha valami, ez a lemezcím tökéletesen kifejezi a zenekar lényegét, és maga az album is nagyszerűen sikerült annak idején. Csak hát most már 2022-t írunk, és az eltelt idő ellenére ők is belátták szép lassan: nem csak a közönség ébredt rá, hogy megváltoztathatlanok. Az Immutable olyan, mint egy régi kedvenc ruhadarabod, amit húsz éve féltve őrzöl, és még mindig pont kényelmes, nem szakadt, tökéletesen illik a testedre.

A mostani bő egy órás Meshuggah-masszából számomra rögtön kiemelkedik a sejtelmes, szinte hipnotikusan nyugis Broken Cog (mikor volt ilyen Jens Kidman bármikor is?), e meglepő kezdés után akár Meshuggah-standardoknak is mondhatnánk a következő dalokat: a tempó gyorsabb, Kidman újra üvölt. A lemez másik különleges pontja a kilenc és fél perces, pusztán instrumentális Hagström-szerzemény, a They Move Below, amelyben bő két percig nincs is torz gitár és dob, ez a kicsit letisztultabbnak tűnő, hömpölygős zenei utazás üdítő élményként fog hatni rád is. A másik két instrumentális szösszenetet, a kétperces Black Cathedralt és a záró akusztikus Paste Tense-t nem tudom értelmezni, illetve azt a részét nem, hogy miért kerültek fel ezek is az egyébként is túlnyújtott lemezre. A többi dal igazából olyan, mintha egy Meshuggah-generátor köpte volna ki őket, a lemez hangulata számomra komor, többnyire szürke színeket, és egy kopár, utópisztikus, világégés utáni tájat mutat.

A hangzást szokni kell, elsőre furcsa volt ez a túlságosan is a mélyekre épülő hangkép, de ha rááll a füled, érthetővé válik a plusz domináns erő, ami miatt ezt a megoldást választhatták, de nem állítom, hogy meg fogod szeretni, ahogy most megszólalnak. Egy órán keresztül borzasztóan sok és fárasztó tud lenni ilyesfajta szónikus nyomasztás, számomra ez pont húsz perccel több, mint amit per pillanat szívesen elviselek. De némi töprengés után arra jutottam, hogy nem kizárólag a hangzás miatt idegenkedem az új dalok többségétől.

Eddig mindig azon a véleményen voltam, vezetés közben tilos Meshuggah-t hallgatni, mert könnyen életveszélyessé válhat, ahogy rátapad a lábad a gázpedálra. Ezeket a dalokat már bátrabban hallgathatod vezetés közben is a többnyire visszafogott tempó és másféle hangulati elemek miatt. Nehéz bármiféle pontszámmal értékelni a lemezt, mert TÉNYLEG pontosan tudod, mit kapsz, mielőtt belehallgatsz, az pedig, hogy aktuálisan miképp hat rád ez a lemez, egyéni ízlés, élethelyzet kérdése. Ismerős érzés hallgatni, de objektíven nézve nem érzek AKKORA revelációt. Zeneileg perfekt, mégis nehéz, sőt, olykor kimondottan kellemetlen érzés hallgatni, túl tömény és nyomasztó ahhoz, hogy kedvem legyen rendszeresen barátkozni vele, az élményhallgatás része ezúttal elmaradt. Hozzáteszem: legközelebb kizárólag hathúros gitárt engednék Tomas Haake és Mårten Hagström kezébe. Korábban nagyrészt Tomas Haake volt a zenei agytröszt, most Hagström nagyobb teret kapott, és Dick Lövgren is több helyen otthagyta a zenei gondolatait. (Fredrik Thordendal nevét csupán négy dalnál jegyzik, és csak a gitárszólók miatt, hosszú évek óta eltűnni látszik el a zenekar mindennapjaiból.)

Kellenek állandó dolgok az életünkbe. Tárgyak, filmek, zenék, útvonalak, amelyek egyfajta útjelzőként világítanak előtted. Azok a biztos pontok, amihez visszamenekülhetsz, ha baj van, ami otthonos és megnyugtató. Nem mindenkinek való a Meshuggah zenéje, de ha egyszer valamiért ráéreztél, ez is egyfajta biztos pont lesz. És teljesen mindegy, hány év múlva hallgatod meg újra bármelyik lemezüket. Az érzés ugyanaz marad. Megváltoztathatatlan. Még akkor is, ha ezúttal távolabbi és óvatosabb a barátkozás.

 

Hozzászólások 

 
#8 Draveczki-Ury Ádám 2023-01-03 06:49
Idézet - Montsegur:
Idézet - kiss gabor:
Nehez lehetett Szilvia szamara megirni ezt a kritikat. Fajdalmas erzes lehetett megfogalmazni, hogy a kedvencei felett kezd eljarni az ido, hovatovabb a kovetoik is reg elhuztak mar mellettuk. Nagyra becsulom az oszinteseget, es hogy nem dicserte szet a lemezt, csak mert nem illik rosszat irni errol a zenekarrol.


Mindig izgalmas ez a "mire gondolt a költő" kérdés :) Én olyan nagy szomorúságot nem éreztem kicsendülni a cikkből, de lehet, hogy ez csak afféle szubjektív torzítás, mert nálam azóta is naponta lemegy a lemez és továbbra is bejön... Ha nekik nagyon nem jön be egy lemez, nem is írnának róla, lásd St. Anger...

Az egy másik éra volt még. Ma természetesen szóba sem jöhetne, hogy ne írjunk a St. Angerről, ha frissen jönne ki.
Idézet
 
 
#7 Montsegur 2022-05-07 18:19
Idézet - kiss gabor:
Nehez lehetett Szilvia szamara megirni ezt a kritikat. Fajdalmas erzes lehetett megfogalmazni, hogy a kedvencei felett kezd eljarni az ido, hovatovabb a kovetoik is reg elhuztak mar mellettuk. Nagyra becsulom az oszinteseget, es hogy nem dicserte szet a lemezt, csak mert nem illik rosszat irni errol a zenekarrol.


Mindig izgalmas ez a "mire gondolt a költő" kérdés :) Én olyan nagy szomorúságot nem éreztem kicsendülni a cikkből, de lehet, hogy ez csak afféle szubjektív torzítás, mert nálam azóta is naponta lemegy a lemez és továbbra is bejön... Ha nekik nagyon nem jön be egy lemez, nem is írnának róla, lásd St. Anger...
Idézet
 
 
#6 miso 2022-05-07 04:41
A Destroy és a Chaosphere odavág, sokat hallgattam őket, de utána lemaradtam, egyre távolabb kerültek tőlem, egyszerűen nem tetszettek a lemezeik.
Egyszerűen nem tudom végighallgatni őket, maradok ennél a két lemeznék, ha mesüga igényem van.
Idézet
 
 
#5 kiss gabor 2022-05-04 14:47
Nehez lehetett Szilvia szamara megirni ezt a kritikat. Fajdalmas erzes lehetett megfogalmazni, hogy a kedvencei felett kezd eljarni az ido, hovatovabb a kovetoik is reg elhuztak mar mellettuk. Nagyra becsulom az oszinteseget, es hogy nem dicserte szet a lemezt, csak mert nem illik rosszat irni errol a zenekarrol.
Idézet
 
 
#4 torta 2022-05-03 10:20
Az instruk es az elso szam nagyon jo, a tobbi kozul viszont az abysmal eye es az army of... kivetelevel mind baromi unalmas, egykaptafas, rossz ertelemben faraszto (szemben pl. a Koloss lemezzel, ahol a jatekossag, dalkozpontusag, lemezen beluli dinamika miatt jol esett a dongoles). Illetve egy 15-20 percet huzni kellett volna a jatekidon. Nyilvan egy ilyen szintu zenekar nagyon rossz lemezt nem fog kiadni, de magukhoz kepest ez alulrol surolja a kozepest.
Idézet
 
 
#3 blackmagic 2022-05-02 11:42
Nem vagyok egy nagy Meshuggah fan, talán a Nothing forog néha...de ez most más. Van valami olyan hangulata ami eddig, -szerintem- nem volt. Sok benne a matek, de dobtak hozzá egy jó adag Dosztojevszkijt is.:) Jó album.
Idézet
 
 
#2 Chris92 2022-05-02 08:30
Furcsa, hogy ez az anyag jobban és gyorsabban hatott, mint bármi amit az elmúlt 10-15 évben írtak, vagy annyira hozzászoktam a Meshuggah-hangzáshoz vagy tényleg van valami őserei ritmikusság, jobban variált riffek és megközelítések, egyfajta sötét dimenzió-feeling ami a leghatásosabb lemezeik közé emelik. Én legalábbis a Nothing óta nem éreztem ilyen erősen ezt a feelinget, persze ettől még kőkemény, tüskés, monolitszerű, egyszóval na Meshuggah. :)
Idézet
 
 
#1 Montsegur 2022-05-02 06:35
Érdekes, két tavaszi lemezt vártam nagyon, a Ghost és a Meshuggah újdonságait. Számomra teljesen meglepő módon a Ghost pár hallgatás után kikerült a lejátszóból (az a sok sláger megfekszi a gyomrot), de a Meshuggah stabilan benne maradt, sőt.

"Komor, nyomasztó, energiadús, kimerítő, monoton és mégis sokszínű." Tökéletes megfogalmazás. Pont ilyen. Mint az élet :) Szerintem most ért össze a világ és a Meshuggah. Ez korunk zenéje...

Még két gondolat a Black Cathedral és a Past Tense védelmében. Szerintem mindkettő telitalálat. A Black Cathedral olyan, mint egy főhajtás a black metal előtt, az első hangok után nekem azonnal a Mayhem-lemezborítós Niðarós katedrális jelent meg a lelki szemeim előtt.

A Past Tense pedig egy jóleső akusztikus balzsam a végére -mert ha valaki egyben végighallgatja a lemezt, a fülei a végén kegyelemért fognak sikoltozni :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wackor - Budapest, Kultiplex, 2005. október 8.