Shock!

Azt hiszem, sokan egyetértenek velem, ha azt mondom: a Melvins a világegyetem egyik legkülönösebb zenekara (a másik meg legyen mondjuk a Primus). Már ránézésre sem egyszerű arcok: rusnyák, mint az ördög valaga, ráadásul ott van a főnök King Buzzo, minden fodrász rémálma, akinek a fején valami egészen elképesztő madárfészek csücsül már hosszú évtizedek óta.

Aztán eléggé furcsán alakult náluk a lemezkiadás is: amikor a Houdini/Stoner Witch lemezek idején a leginkább elérhető közelségbe került a siker (magasról szartak rá, de ez tiszta sor, ugye?), leszerződtek az Atlantic Recordshoz, de nem igazán érezték jól magukat, így aztán a nagykiadós, „rendes" sorlemezek között el-elhullajtottak kiadványokat az Amphetamine Reptile Records kötelékében is. Mondanom sem kell, ezek aztán nem nagyon illeszkedtek az anyakiadó által róluk kialakítani kívánt képbe, így nem nagyon akarták engedni azt sem, hogy Melvins név alapján jöjjenek ki. King Buzzóék azonban tudták, mit kell tenni, így aztán tükörírással vésték rá az elnevezést. Na, ilyen ez a kompánia.

Amikor az Atlantic végül '97-ben kivágta őket, rögtön tárt karokkal fogadta a bandát egy nem kevésbé excentrikus figura, a jó öreg Mike Patton az Ipecacnál. Azóta ott is vannak, és adogatják ki legújabb muzikális fricskáikat, 2000 óta feszesen tartva a kétévenkénti lemezkiadási ritmust. Ami még fontos, az az, hogy a kezdetek óta itt játszik a világ egyik legfaszább dobosa, Dale Crover (akiről ezt egy ideje már a doom/sludge rajongók is vágják - remélem, ismerős a Shrinebuilder név), sőt, négy éve, az (A) Senile Animal óta van itt még egy ütős, Coady Willis. (2006-ban történt ugyanis, hogy a Melvins magába szipantotta a Big Business két tagját, az említett Willis mellett Jared Warren basszert.) A kooperáció sikeresnek mondható, olyannyira, hogy a felállás – hőseinktől teljesen szokatlan módon – már a harmadik lemezen állandó, és amit ez a két dobolóember összejátszik, az egyszerűen tényleg hihetetlen!

A csapat huszadik (!!!) stúdiólemeze pontosan megmutatja, hogy miért lehet nagyon szeretni a Melvinst, ugyanakkor azt is, hogy miért legalább ugyanannyira nehéz kedvelni őket. Jobbnál jobb sludge metal riffek váltakoznak experimentálisabb, de azért kellően ütős témákkal a lemez első felében (kábé az Evil New War Godtól a Hospital Up-ig terjedő tartományban), a hangzás füleket gyönyörködtetően mocskos, ahogy kábé csak ők tudják igazán, a ritmusszekció pedig túlzás nélkül minden pillanatban kínál nekünk valami finomságot. Itt még King Buzzo éneke is teljesen hallgatóbarát (magához képest meg pláne), ugyanakkor már a nyitó The Water Glass figyelmeztet: nagyon kemény pofonba szaladhat bele az egyszeri hallgató, ha akár csak egy pillanatra is elfelejti: ez itt a Melvins! A nyitó dalban ugyanis alig egy percig bírják nyugton ezek az őrültek, majd gyorsan torz kakofóniába váltanak, aztán hirtelenjében jön egy jobb híján törzsinek nevezhető dobtéma, rajta egymásnak válaszolgatós mondóka/induló-szerű énekkel. Olyasmi hatást kelt, mintha csatába vonulnának a hallgatók ellen, és a menetelő bakák válaszolnának a szakaszvezető szavára. Enyhén szólva is meglepő nyitány.

De a pokol igazából majd a hatos Hospital Up végén kezd elszabadulni, a lemez egyik legjobb, kiábrándultan súlyos tétele négy perc után átvált valami megmagyarázhatatlanba: a legelvadultabb avantgarde freejazzt idéző zongoraalapra valami vinnyogást tettek, ami valószínűleg torz szaxofonszóló, de ugyanúgy lehetne luficsikorgatás is. A következő Inhumanity And Death egy gyorsabb dobjátékra épülő tétel, de ennek a végén is van egy kis meglepetés, valami olyan, mintha egy lovat próbálnának megállásra bírni. Azon már meg sem lepődök, hogy a The Who My Generationjét a végletekig lelassították, és széttorzították, de annyira, hogy az a minimum, hogy rá sem lehet ismerni az eredetire.

De ez még mind elmegy, ami azonban a záró P. G. x 3-ban halható, azt már igazából érzékeltetni sem tudom megfelelően: valami népdal kifacsarásáról van szó, majd hat és fél percben, és a kezdő – amúgy igencsak éles – szájharmonika bevezető még csak vihar előtti csendet jelent. Mert jön ám szoros rendben férfikórus, aztán némi gitárszóló, ami olyan mintha a halálán lévő Hendrix játszaná, végezetül pedig jó hosszú sípolás-gerjedést követően gyerekek számolnak el nekünk hatig, ultralassan. Az utolsó srác kicsit mintha még szellemi fogyatékos is lenne, ami külön ajándék, és ezt az egész katyvaszt már tényleg én sem tudom tolerálni, de igazából hova tenni sem. Biztos vagyok benne, hogy Buzzóék gúnyosan röhögtek a markukba a záró tétel felvétele alatt.

Na, mindez szépen egybegyúrva, és aztán még visszafelé is a Melvins, és döntse el mindenki maga, hogy ez most akkor neki való-e, vagy sokkal inkább a szemétdomb tetejére. Ez a muzsika tényleg csak saját felelősségre fogyasztható, és bizony elég sok időt kell szánni rá, hogy a sok idegesítő baromság közepette megleljük az igazi értékeit. Mert azok bizony ott vannak, csak elrejtve.