Shock!

Ez bizony szupergroup a javából! Négy, prog körökben igen jól ismert muzsikus dugta össze a fejét egy kis közös projektezésre: John Mitchell, az Arena gitárosa (itt énekel is); a Marillionből és a Transatlantic-ből ismert Pete Trewavas bőgős; John Beck billentyűs az It Bites oszlopos tagja (na, róluk még sose hallottam, pedig honlapjuk tanúsága szerint az első IB lemez 1986-ban jelent meg). Végül, de nem utolsósorban itt van Chris Maitland dobos, aki a Porcupine Tree "akkor még jók voltak" felállásában vett részt, ma pedig keresett session-zenész.

Ilyen veterán arcok, ha összejönnek, nem nagyon tudnak gyenge zenét összehozni, ezúttal sem alakult másként. Természetesen prog rock a játék neve, igényesen, ízesen, érzéssel prezentálva - itt riffesen, ott merengősen, amott emelkedett hangulatban, sőt, modernebb felhangoktól sem mentesen. A Kino név is kellően művészi ahhoz, hogy senki nem vádolhassa a kvartettet a műfaj elárulásával - alapvetően tehát minden stimmel, jó kis muzsika ez.

Sajnos azonban John hangjából hiányzik az átütő erő. Elénekelgeti ugyan, amit kell, kellemes is meg minden, de amikor kevésbé markánsak a zenei témák (mondjuk a leállósabb részeknél), akkor sajnos kissé szürke, jellegtelen. Emiatt az énekstílus miatt a lemez pedig sajnos időnként átmegy alternatív rockba, ami miatt nem külösebben tudom szívembe zárni. Kicsit olyan Pink Floyd-light íze van így helyenként a muzsikának, ez persze nem baj, de ami a Floydnál nem feltétlenül fullad unalomba, az lehet, hogy egy általuk inspirált csapatnál talán egy picit igen. Persze azért tegyük hozzá, hogy alternatív rocknak csúfolni a Kino-t nem helyes, hiszen a srácok egyetlen lefogott hangjában több a zeneiség és profizmus, mint egy alter csapat teljes életművében. És ez az, ami számomra megmenti a lemezt: ami itt jó, az kurva jó! Ezenkívül igazából sok okosságot nem tudok mondani: megy a lemez, néha tetszik, néha kimondottan unom, néha pedig elkalandozik a figyelmem, de lehet, hogy ez csak azért van, mert ez a fajta nyugisabb prog rock kicsit háttérbe szorult nálam a közelmúltban. Ha azonban megint jönne egy fellángolás, akkor pedig inkább a régi Yes, Floyd, ELP kazikat vinném le a kocsiba, míg ez az album lehet, hogy szép csendben porosodik majd itthon. Kár lenne, ha így történne, ebben az esetben lehet, hogy bennem van a hiba.

A másik, ami eszembe jut az ilyen lemezek kapcsán: minek? Akármennyire is top-zenészekről van szó ebben a műfajban, miért fontos, hogy minden egyes ötlet, téma, közös örömzenélés kiadásra kerüljön? Állítom, hogy olyan prog rajongó nemigen létezik, aki az összes "mindenki mindenkivel" típusú projektet le tudja követni, meg tudja hallgatni, ki tudja elemezni. Még abban sem vagyok biztos, hogy maguk a zenészek emlékeznek-e a saját dalaikra, hiszen évente biztosan újra (meg újra) stúdióba mennek, újabb (és újabb) neveken projektezgetve. Pénz? Nyilván valamit az is számít ilyenkor. Zeneszeretet? Bizonyára. Munkamánia? Mindkettő elég valószínű, hiszen aki ízig-vérig zenész, még a klotyóra sem szívesen jár hangszere nélkül. Unaloműzés, kikapcsolódás, feltöltődés? Ez is benne lehet. Nekünk viszont annál nehezebb szelektálni. Egy elborult progger véleményére mindenesetre kíváncsi lennék...