Shock!

május 27.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

In Flames: I, The Mask

inflames_cKomolyan napokig gondolkodtam azon, hogyan fogalmazzak meg egy újabb lemezkritikát az aktuális In Flames-kiadványról úgy, hogy közben magamhoz is őszinte maradjak, ugyanakkor a még mindig lelkes, röpke húsz év alatt felnőtté vált rajongókat se sértsem meg, de nem igazán sikerült mindenki által tolerálható gondolatokat összegyűjtögetnem. Úgyhogy kedves és igen tisztelt In Flames-rajongó, ha úgy érzed, nyugodtan olvasd tovább te is e sorokat inkább ökölbe szorított kézzel, mintsem véleménynyilvánítás nélkül, meghunyászkodva, mert itt most nem kifejezetten objektív kinyilatkoztatásról lesz szó.

Mindenekelőtt el kell mondanom, miként álltam hozzájuk korábban, illetve jelenleg hol is tartok a zenekarral. Azzal bizonyára nem árulok el sokat, hogy az első öt, abszolút kedvenc lemezt simán a műfaj alapvetései közé sorolom, amelyek kiemelkednek az életműből, mert ezzel többnyire mindenki egyet is ért. Azonban ami az ezredforduló után folyamatosan történik a csapattal, bennem folyamatosan olyan érzést kelt, mintha a teljes alkotási folyamat megrekedt volna a középszerűségben. Persze a világon semmi baj nincs a Reroute To Remainnel, az A Sense Of Purpose-szal vagy akár az eddigi legjobban sikerült újkori anyaggal, a Sounds Of A Playground Fadinggel, mert amellett, hogy rengeteg friss rajongót is bevonzottak velük, még szerethető nótákat is tartalmaztak. A gyermeki lelkesedés, rácsodálkozás viszont úgy fakult ki az évek során, hogy lelkifurdalás nélkül vagyok képes olyan lemezekről is beszélni, amelyekről egy árva hangot sem lennék képes felidézni, pedig aztán az én agyam zenei fiókját sokszor tényleg képtelenség visszatolni a helyére a benne feltorlódott állománytól. A sokak szerint nagyon jól sikerült 2016-os Battles például annyira semmit nem jelentett már a számomra, hogy úgy éreztem, itt az ideje feladni a reményt.

megjelenés:
2019
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
7 / 10

Szerinted hány pont?
( 41 Szavazat )

A baj csak az, hogy a zenekarral kapcsolatban is hasonlóképpen érzek: az újabb keletű dalokban nincs már meg az a szikra, az a jellemzően egyedi látásmód és motiváció, ami annyira szerethető volt a korai anyagoknál, amelyeket még mindig nagyon szívesen veszek elő, ha melodikus, svéd death metalt van kedvem hallgatni. Utóbbiakban még lángolt a fiatalság és a lelkesedés tüze, de az sem kizárt, hogy nekem talán Jesper Strömblad korai dalszerzői látásmódja az, ami leginkább hiányzik, és az egykori gitáros hervadása utáni, elektronikával, billentyűvel és metalcore-ral fűszerezett műfajváltás igazából már nem is nekem szólt. Távozása után azért korántsem döntött a feladás mellett a csapat, de a felállás persze azóta sem mondható stabilnak. Jelenleg Tanner Wayne-t találjuk a dobok mögött, és az időközben távozó Peter Iwers basszert is Bryce Paul váltotta le.

Hogy őszinte legyek, a három évvel ezelőtti anyag ismeretében már semmi különösre nem számítottam az I, The Mask meghallgatása előtt, ennek ellenére mégis adtam neki egy esélyt: hátha sikerült ennyi kihagyás után mégis összekapniuk magukat, és egy valóban ütős dalokkal teli lemezt szállítottak le. Az első ismerkedés viszonylag reményteljesen is indult. Tetszett, hogy ezúttal háttérbe szorult Anders Fridén nyafogó önkínzása, valamint az idegesítő, loopokból összeollózott, pluttyogó elektronika, és helyette egy direktebb dalokra fókuszáló megközelítést hallok. Mégis, ahogy többször is lepörgettem a nótákat, valahogy mégsem akart letisztulni a kép. Szinte lépésről lépésre ugyanaz történt most is, mint eddig: a zene jó, sőt, stílusilag egyre inkább szimpatikusabb, de hosszú távon elvész, elszáll a lapos, unalmas és ködös göteborgi síkság felett. Így aztán az új anyag is emlékek nélkül kerül bele az In Flames-sorlemezek egyre gyarapodó könyvtárába.

Pedig a Björn Gelotte / Niclas Engelin gitárduó most is jó dolgokat penget, a hangzás is pöpec, és Anders sem énekelt még talán ennyi és ilyen sok dallamot egyetlen korábbi hangzóanyagon sem. Csak hát utóbbiakkal meg az a baj, hogy nem ülnek bele a fülbe, valamint az „ezeket úgysem tudja élőben elővezetni" típusú szállóige is lassan közhelyszámba megy a frontemberrel kapcsolatban, amellett, hogy igazságtartalommal is bír. A fenti véleményre alapozva dalokat most nem is nagyon vagyok képes kiemelni, egyszerűen mert nem is találtam köztük olyat, ami akár rövid- vagy hosszú távon is kedvencemmé válhat úgy, mint például a Dialogue With The Stars, a Behind Space vagy az Only For The Weak, hogy a Jotun-, Dead God In Me- és Lord Hypnos-féle alapvetéseket már ne is említsem. Esetleg a zúzalék címadó, az I Am Above, a We Will Remember és a Not Alone azok, amiket jóra lehet hallgatni.

A pontszám sem jelent igazából semmit, maximum annyit, hogy a tartalom inkább lefelé kerekítette, a forma viszont felfelé, azonban mindez a lényegen nem sokat változtat: a csomagolás egyre jobb, de a dalok önmagukhoz képest ismét „csak" középszerűek.

 

Hozzászólások 

 
#15 Szathmári Zoltán 2019-04-14 14:48
Vártam ezt a lemezt. Talán pontosan azért is, mert már a Battles-t is negatív kritikák illették. Az én értékrendem szerint, melyet az In Flames hosszú évekkel ezelőtt írt és jelölt ki nekem, teljes mértékben megfelelt, pedig nem ma kezdtem el hallgatni őket az is biztos. Ahogyan ez az új remekmű is pontosan egy felfokozott, várakozással teli időszaknak vetett véget megjelenésével, berobbanásával. Nem csalódtam. Egy cseppet sem. Már az ELSŐ maghallgatásako r maradtak bennem verzék, dalfoszlányok, ütemek, ritmusok, fülbemászó refréndarabok, gitárszóló szikrák, amelyek csak az újra és újra meghallgatására sarkalltak. Annyira jó ezeket az igényesen megmunkált dalokat elővenni! Semmi baj ezzel a vonallal. Nálam egyébként máig a Reroute To Remain lemezük az alapvetés + a Clayman. Soha rosszabb In Flames lemezt! Jó úton járnak. Nálam biztosan.
Idézet
 
 
#14 Gál József kutyája 2019-04-12 17:26
Idézet - Szőrös Ördög:
Egy metalzenében is legyen dallam. Vagy az ének vagy a gitárok, billentyű. Az In Flames utolsó két lemezében valósult meg ez a kitétel, ezért nálam 9/10 mindkettő.A korábbi lemezeik egyszerűen dallamtalanok voltak, pár kivételtől eltekintve.


HA HA HA HA
Idézet
 
 
#13 Szőrös Ördög 2019-04-12 16:52
Idézet - Montsegur:
Volt az életemben olyan időszak, amikor Colony-val keltem, Clayman-nel feküdtem, és a kettő között Jestert és Whoracle-t hallgattam, szóval van némi kötődésem a régi szép időkhöz. Nekem az In Flames rúgta be az ajtót a melodeath zenékre, de úgy, hogy azóta is az az egyik műfajom, még ha a göteborgi mesterek eléggé el is távolodtak már tőle.
Ettől függetlenül a lemez jó. Nem kell jóra hallgatni (mondjuk szerintem ennek a kifejezésnek amúgy sincs semmi értelme), egyszerűen jó. A dallamok azonnal fülbe ülnek és igenis megmaradnak, a gitártémák jók és simán hozzák az In Flames-es hangulatot, és ez a zene autópályán hallgatva, nos, nem segíti a sebességhatárok megtartását...
És még valami, ami a letöltős világban sokat vesztett jelentőségéből, pedig nagyot tud ütni: a borító. Nekem ez a borító első látásra beakadt. Szerintem zseniális, a régi Maiden-es borítók tudtak ilyen fantasztikus hangulatot köríteni Eddie-hez, mint amit most a Jester (vagy nem tudom, minek nevezik) kapott.Egyszer kíváncsi lennék egy "a szerkesztőség kedvenc lemezborítói" cikkre is (a szerkesztőség kedvenc énekesei,gitáro sa stb. cikkek mintájára)... :)
Szóval nekem ez a lemez 9/10, ebből fél pont a borító. A melodeath 10/10-et látatlanban megelőlegezem az idei Carcass-nak...

Ez az In flames már nem Melodeath. Nekem is kedvenc stílusom a deathmetal(Dark Tranquillity, Amon Amarth, Mors Principium), ezek a lemezek messze vannak attól.
Idézet
 
 
#12 Szőrös Ördög 2019-04-12 16:46
Egy metalzenében is legyen dallam. Vagy az ének vagy a gitárok, billentyű. Az In Flames utolsó két lemezében valósult meg ez a kitétel, ezért nálam 9/10 mindkettő.A korábbi lemezeik egyszerűen dallamtalanok voltak, pár kivételtől eltekintve.
Idézet
 
 
#11 Szőrös Ördög 2019-04-12 16:43
Nekem mostanra vált befogadhatóvá a zenéjük. A korábbiakban eddig nem volt dallam. Meghallgattam a korábbi lemezeiket is, de korábban csak nyekergő üvöltés volt dallam nélkül. A kedvencem a Dark Tranquillity, abban is üvölt az énekes, de a gitárok és a billentyű kellően melodikussá teszik. Az In Flames meg mostanra lett hallgatható, az ének dallamos, a gitárok pedig ütemesek.
Idézet
 
 
#10 metanor 2019-03-22 17:30
Szerintem fölösleges az In Flames nevet használniuk.Ennak a zenének már semmi köze ahhoz...
Idézet
 
 
#9 SquatEye 2019-03-20 21:18
Az album első fele (az első 5 szám inkább) teljesen szerethető, bár nekem fix meggyőződésem hogy visszaástak, maradt-e valami elfekvőben - a címadó pl. garantáltan a Sense of Purpose albumról maradt le valami ostoba döntés folytán.
Viszont amíg én szeretem az utolsó két albumukat is, most úgy érzem, még a saját útjukban is elbizonytalanod tak, nagy a toporgás, kevés az izgalom. Elhiszem, hogy ez már leginkább Anders és Co., de talán legalább Engelin kéne engedni, hadd dobjon be pár ötletet, hátha benne még maradt lendület.
Idézet
 
 
#8 Józsika 2019-03-20 11:43
Ez nagyon gyenge eresztés, olyan langyos fos. Ez már nem metal, hanem túlélés, megélhetési zenélés.
Idézet
 
 
#7 Dead again 2019-03-19 09:03
Chris92 tökéletesen leírta a véleményemet. Annyiban változtatnék rajta, hogy én 7 pontot adnék a lemezre, és én az In this life-ot venném le a lemezről. Az a refrén gáz, de az egész dal szörnyűséges.
Ha az I, the mask és az előző Battles jó dalait összeszednénk, születne egy teljesen okés, változatos In Flames lemez.
Idézet
 
 
#6 shmonsta 2019-03-18 22:50
Megvannak benne a tipikus In Flames jegyek, de megint egy kicsit más. Nekem nagyon tetszik, szerintem ez egy hangulatos, remek lemez.
Idézet
 
 
#5 Chris92 2019-03-18 09:04
Az a furcsa, hogy mintha már maga az In Flames is érezné, hogy mivel tudnák az alaposan megtépázott hírnevüket megmenteni, de amikor igazán el kéne köteleződni akkor visszaszállnak a golyóik a hasukba és tovább barangolnak a rossz ösvényen. Az első négy-öt szám zeneileg simán a legjobb dolog amit a Come Clarity-The Mirror's Truth óta írtak, jó gitártémák, okosan vegyített melodeath és egyéb hatások, tetszik. Aztán a másik felére bezuhan az egész és jönnek az olyan csapnivaló förmedvények mint a (This Is Our) House. Jószívvel kap tőlem egy 6/10-et, de látszólag ez a csapat már nem fog tudni kikecmeregni a lassan évtizedes indentitáskrízi sből.
Idézet
 
 
#4 Shift333 2019-03-17 13:06
Én imádom ezt az új lemezt,nálam 10/9
Idézet
 
 
#3 geplovagx 2019-03-17 12:00
Nekem a lemez eleje tetszik, a klipes dalok szerintem jók. A második felére kicsit leül az anyag. Mondjuk én Clayman-Reroute-Soundtrack triós vagyok, ezek a lemezek mindig mindenhova elkísérnek és ha az újabb műveik nem is ragadtak úgy meg, de akkor is maradnak Fridénék az egyik kedvenceim.
Idézet
 
 
#2 Montsegur 2019-03-17 10:50
Volt az életemben olyan időszak, amikor Colony-val keltem, Clayman-nel feküdtem, és a kettő között Jestert és Whoracle-t hallgattam, szóval van némi kötődésem a régi szép időkhöz. Nekem az In Flames rúgta be az ajtót a melodeath zenékre, de úgy, hogy azóta is az az egyik műfajom, még ha a göteborgi mesterek eléggé el is távolodtak már tőle.
Ettől függetlenül a lemez jó. Nem kell jóra hallgatni (mondjuk szerintem ennek a kifejezésnek amúgy sincs semmi értelme), egyszerűen jó. A dallamok azonnal fülbe ülnek és igenis megmaradnak, a gitártémák jók és simán hozzák az In Flames-es hangulatot, és ez a zene autópályán hallgatva, nos, nem segíti a sebességhatárok megtartását...
És még valami, ami a letöltős világban sokat vesztett jelentőségéből, pedig nagyot tud ütni: a borító. Nekem ez a borító első látásra beakadt. Szerintem zseniális, a régi Maiden-es borítók tudtak ilyen fantasztikus hangulatot köríteni Eddie-hez, mint amit most a Jester (vagy nem tudom, minek nevezik) kapott.Egyszer kíváncsi lennék egy "a szerkesztőség kedvenc lemezborítói" cikkre is (a szerkesztőség kedvenc énekesei,gitáro sa stb. cikkek mintájára)... :)
Szóval nekem ez a lemez 9/10, ebből fél pont a borító. A melodeath 10/10-et látatlanban megelőlegezem az idei Carcass-nak...
Idézet
 
 
#1 Burkus 2019-03-17 09:34
Hát, rámrört az inflamezéz és feltoltam spotifyről ezt meg a Claymant és sajnos üvöltött, hogy ez az új már nagyon halvány dolog.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.