Shock!

július 09.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Impellitteri: Pedal To The Metal

Nem értem, miért jó az, ha valaki szemenköpi a saját közönségét. Nem vagyok ugyan híve annak, hogy egy előadó ész nélkül mindig csak ugyanolyan produktummal szolgálja ki a rajongókat, amolyan "hozhatom a szokásosat?" módon, de azért a ló túloldalára sem jó átesni. Márpedig a főként a konzervatív japán piacból élő Impellitteri mester ezt tette már egy jó félévvel ezelőtt is, amikor napvilágot láttak az első hírek a 2002-es, rendkívül gyilkos System X lemez készülő utódjáról.

megjelenés:
2004
kiadó:
Victor Entertainment
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 2 Szavazat )

Azon a tényleg félelmetesen zseniális korongon ugye hosszú idő után újra a hihetetlen torkú Graham Bonnettel dolgozott hősünk, és egyrészt az énekescsere sem nyerte el a hívek tetszését, de a legszörnyűbb az volt, hogy modern metalos hatásokról meg Slipknot/Fear Factory témákról csiripeltek a verebek. Nagyon úgy tűnt, hogy Impellitteri napszúrást kapott és az ismeretlen vokalista Curtis Skelton végighörgi-rekeszti-üvölti majd a mélyre hangolt szóló- és dallammentes új anyagot. Szerencsére nem egészen így történt, de kissé felemás érzésekkel tudok csak nyilatkozni a vicces című és még viccesebb borítójú Pedal To The Metal anyagról.

Leszögezem: a lemez jó. Sőt, összességében egészen kiváló. Nem vesztek el az ismert Impellitteri-ízek. Aki nem ismeri a fószer muzsikáját, csak annyit tud róla, hogy gitármágus, annak nem kell semmiféle Yngwie-utánérzéstől tartania: bár hasonlóan furcsa a név és ugyanolyan villámkezű keresztény maffiózó barátunk is, az Impellitteri-féle muzsika sokkal riffesebb, power metalosabb, mint a svéd maestro neoklasszikus metalja. Markáns, ízes és sokkal könnyebben befogadhatóbb Impellitteri játéka, bár a szólóknál neki is el-elborul az agya. Mindezek a stílusjegyek ennél a lemeznél is felismerhetőek az első másodpercben, noha tényleg vannak olyan súlyos, lehangolt riffek, amilyeneket eddig sosem lehetett hallani a jó Christől. Érdemes még tudni azt is (ha már ismeretterjesztő kiselőadásba és tudományos összehasonlításba kezdtem az előbb), hogy Impellitterinél szinte soha nincsen 10 perces öncélú maszturbálás a gitáron, hanem általában zsigeri, ösztönös power metal van csuklóból kirázva és lemezei ritkán lépik túl a 45 perces álomhatárt, a hangzás pedig általában nagyon állat, tehát átmegy a fejünkön, mint a gőzmozdony (most ne firtassuk, hogy a hajmetal korszak alkonyán, 1992-ben készült egy kommerszebb, LA-metalos Impellitteri lemez is).

Így van ez most is, noha a kettes Crushing Daze-nél a tradicionális ízlésű hallgató (és ugyan ki más hallgatna Impelliteri lemezt???) kénytelen felhúzni a szemöldökét: ez a nóta talán kissé túl durvára sikeredett: itt bukkan fel az a fajta rekesztős-brummogós-mittomén énekstílus is, amitől annyira félt az ember a más említett előzetes hírek hallatán (és amely miatt a negyedénél abbahagytam az új Annihilator lemez hallgatását is - azt hiszem, örökre). Nem baj, ennek aztán vége, leszámítva a Punk c. tételt, amelyet sajnos mindig ugratni kell, annyira rossz. Mondjuk, ha meghallgatja az ember (egyszer bőven elég volt!), sejthető, hogy ez a "dal" nem komolyan veendő, valakinek-valaminek a humoros hangvételű kifigurázása akar lenni, már amennyire a "heavy metal punk" refrén és az aláfestő cirkuszi zene alapján következtethetünk. Egyébiránt (beszéljünk már végre erről is) nagyon jó hangja van az új énekes srácnak: kellően öblös, igazi power metal hang, mindent el tud énekelni és el is énekel bármilyen énektémát, amit Impellitteri eléje tesz és - noha teljesen más karakterű, hangszínű az orgánuma -, nem hiszem, hogy bármilyen gondja lenne élőben akár Bonnett, akár Rob Rock dallamaival. Mivel Impellitteri koncertre Európában úgysem lehet számítani, szívesen meghallgatnék egy koncertlemezt vagy megnéznék egy DVD-t ezzel a sráccal. Több stúdiólemezen úgysem fog énekelni, mert a japánok tutira vissza fogják követelni Rockot vagy Bonnett-tet - de ne legyen igazam...

Amúgy azzal semmi baj, hogy esetleg keményebbre sikeredett ez a lemez, mert a súlyosságok mellett azért kellemesebb meglepetések is belefértek az aktuális 40 percbe: két zúzda között hirtelen be-bejön egy-egy zongorafutam (rögtön a nyitó The Writings On The Wallban vagy a Judgment Dayben a lemez közepén) és mi tagadás, Chris testvér írt egy pár tőle teljesen szokatlan énektémát is. A kedvenc számom sem feltétlenül nevezhető tipikus Impellitteri szerzeménynek: a Propaganda Mind (metal = társadalomkritika, nem igaz?) egy kimondottan modern riffre és húzós, málházós és pittyegős szintire épül, kicsit pszichedelikus az énekdallam, majd a szintén modernesen merengős középrész óriási szólóba torkollik - zseniális!

Sosem könnyű a megszokottat, a hagyományosat ötvözni az újjal és a mással, de véleményem szerint Impellitteri remekül megoldotta a saját maga által kitűzött feladatot. Mivel azonban a régi rajongók nagy részének ez az anyag túlságosan kísérletezős (és nem fogják rászánni a drága időt a sok hallgatásra, amelyet a lemez kíván), a durvább zenék kedvelőinek pedig még mindig túl tradicionális (mit kezd egy Slipknot-fan ennyi szólóval???), nem jósolok túl nagy sikert. De ha engem kértek volna fel, hogy meghatározzam, milyen legyen a "nu" meg a "modern" metal, biztos, hogy ilyen zenét álmodok meg...

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.