Shock!

augusztus 10.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

House Of Lords: World Upside Down

Épp a legutóbbi Dio ismertetőmben (Holy Diver Live, talán pont ebben a frissítésben) emlegettem Craig Goldy kapcsán a Giuffria zenekart. Nos, sokan tudják, sokan nem, hogy a House Of Lords nem volt más, mint a Giuffria tulajdonképpeni folytatása, hiszen a névadó billentyűs-császár Greg Giuffria és basszere, Chuck Wright alapították a bandát Ken Mary dobossal (a sokak által kultikusan szeretett, bár nekem picit középszerűnek tűnő Fifth Angelből is ismerős) és Larry Cordola gitárossal, valamint a különleges hangú James Christian énekessel.

megjelenés:
2006
kiadó:
Frontiers / HMP
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 4 Szavazat )

Mivel a hajmetal-korszak fénykorát éljük ekkoriban, a szerződés sem késett sokat, 1988-ban megjelent a debütalbum, amelyet nem más, mint Gene Simmons adott ki saját kiadójával. (Nem is értem, manapság nem szerződtet "ozzfesztes" bandákat a jó Gene, hehe.). Mivel Cordola nem sokkal később kivált, a második lemezt (Sahara) session-gitárosokkal vették fel (Doug Aldrich, Impellitteri például), király is lett.

Valószínűleg a grunge-korszak tette be a HOL-nak is a kaput a harmadik album, a Demons Down megjelenése után, '92 táján. Persze lehet, hogy Giuffria mester pont ebből tudott új egzisztenciát teremteni magának, hiszen a zeneiparba vonult vissza civilként, és amilyen jól megvolt az öltönyösök között, sok esély nem mutatkozott arra, hogy a HOL valaha is visszatérjen - még a dallamos muzsikák reneszánsza idején sem. Nagy kár, mert bár a csapat aktív időszakában már igencsak túlkínálat volt briliánsan zenélő hajbandákból (is), a HOL zenéje igazi különlegességnek számított a nagy dömpingben is, sőt, mai füllel is az. A szokásos dallamos hard rock eszköztárat persze ők is maradéktalanul kihasználták (fogós refrének, férfias rock torok, villogó szólók, finom billentyűszőnyegek stb.), de jelen volt a muzsikában egy csakis rájuk jellemző elegancia, monumentalitás, misztika, és bizony egy leheletnyi progresszió is be-befigyelt azért - ahogy erre a patinás név kötelezte is a zenészeket.

A Frontiers kiadó viszont végül csak kiugrasztotta a nyulat a bokorból, és 2004-ben készült el a The Power And The Myth korong, ami bár címében és borítójában abszolút idézte a fénykort, tartalmilag "csupán" kellemes, érett rockmuzsikának felelt meg. Sokan csalódtak is a lemezben és eleve szentségtörésnek vették (valamint csalódásuk fő kiváltó okának tartották), hogy Giuffria nem vett részt a munkában - tegyük hozzá, a többi eredeti tag ott volt, sőt, a reunion elején még maga Giuffria is.

Igaz, ami igaz, bármilyen jó is a lemez, inkább elmenne egy James Christian szólóanyagnak, mintsem HOL műnek, de a szóban forgó új anyag már sokkal inkább megszólíthat mindenkit, aki legutóbb csalódott. Ezúttal ugyanis ismét felbukkant Giuffria, noha nem rendes tagként, hanem afféle félkülsősként (lásd még: Jon Oliva szerepe kiválása után a Savatage-ban), de úgy látszik, már ez is elég ahhoz, hogy egy csapásra közelebb kerüljön a csapat a klasszikus HOL-hangzáshoz.

Első pillanattól fogva meggyőző a lemez: aki szereti a régi lemezeket, az már az intrótól garantáltan lehidal, pedig ez tényleg még csak a bevezető! Viszont olyan libabőrös HOL-bomba bontakozik ki belőle (These Are The Times), hogy, bár éppen leparkoltunk, amikor először hallgattuk, nem bírtam kiszállni a kocsiból, míg vége nem lett. Ez a szám abszolút megadja a lemez alaphangulatát, minden benne van, amitől a HOL és ez az egész műfaj zseniális: olyan refrén, hogy egész nap veled marad; ízlésesen tekerős gitárszóló; húzós tempó és egy hagyományosan HOL-os, de a mai követelményekhez igazított sound. Királyság! Izé, lordság!

A folytatás sem akármilyen: 11 további, hasonlóan fogós, változatos, igényesen meghangszerelt dal következik, a végén csakis az újrakezdés jár az ember fejében. All The Way To Heaven, I Am Free, Rock Bottom, S.O.S. - mind-mind egy-egy HOL-gyöngyszem. Lírai pillanatokban sincs hiány (sőt, néha kicsit talán soknak is érzem a balladisztikus hangulatú dalok számát, de mit tegyünk, ha egyszer olyan jók?): Field Of Shattered Dreams, All The Pieces Falling, Million Miles, Your Eyes... - gyakorlatilag minden második szám lassú, legalábbis annak indul. Kiugró nóta egyébként a My Generation is a vége felé, de nem tudom, hogy ez a hasoncímű The Who-dal feldolgozása-e, kicsit elüt a HOL stílusától, tehát akár az is lehet. A dalokkal tehát minden a legnagyobb rendben, hiába van belőlük sok.

Mindenképpen ki kell külön emelnem a gitárszólókat, valamiért nagyon beléjük zúgtam, nem is tudom, miért, pedig nem nagyon lehet rám fogni, hogy nem hallgatok elég gitárbűvölős zenét. Az általam eddig teljesen ismeretlen új HOL gitáros Jimi Bell tulajdonképpen nem tesz mást, mint remek érzékkel alkalmazza a jól ismert 80-as évekbeli szólózás trükkjeit, de játéka nagymértékben járul hozzá ahhoz, hogy ennyire tetszik a lemez. Nemkülönben James Christian: a fickó hangja ma már egy fokkal mélyebb, mint a régi lemezeken, afféle Jeff Scott Soto / Joe Elliott keveréket hallok ki belőle, de fikarcnyit sem kevésbé érzelmes, mint annak idején. Az előbb már említett telt, mai hangzásnak köszönhetően amúgy néha meglepően súlyosan szólnak a riffek, míg a billentyű végig diszkréten háttérben marad (hivatalosan az új basszer, Jeff Kent kezeli amúgy a "nyálhangszert").

Nem mondom, hogy nem viselném el, ha kicsit jobban rátelepedne a szinti a zenére, de a fentiek alapján semmi okom nem lehet panaszra: a Lordok Házában helyreállt a rend, most már csak egy jó kis turnéra kellene felterjeszteni egy javaslatot a Frontiers-párti házelnöknek.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.