Shock!

április 23.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Grand Mexican Warlock: III

grandmexicanwarlock_cNem volt szerelem első hallásra, de nagyon nem. Mármint találkozásom a Nagy Mexikói Boszorkánymester cím nélküli, harmadik nagylemezével. Konkrétan a nyitó Main Stage hallatán elsőre le is kapcsoltam az egészet, „hát akkor ezt most hagyjuk is, nem az én idegzetemnek való az ilyesmi" felkiáltással. (Ez az egyetlen tétel amúgy, amit mind a mai napig nem vesz be a gyomrom, mert hiába ebben a leghangsúlyosabb a gitár kábé az egész lemezen, ha acid jazzt idéző megoldásaitól és nem kicsit geil refrénjétől rendre a falnak megyek.) Később is tudtam-éreztem, hogy ez a dalcsokor itt és most nem száz százalékosan nekem szól, mégis, újra és újra nekiveselkedtem, mert... mert szimpatizálok a csapattal, becsülöm a kitartásukat, meg azt, hogy mindig próbálnak kötöttségektől mentesen alkotni. Nem mellékesen pedig a korábbi anyagaik is rendre magukkal ragadtak, nem is kicsit. Egyszerűen meg akartam adni az esélyt ennek a lemeznek is, és végülis valóban sikerült összemelegednünk, még ha amellett továbbra is kitartok, hogy az első két anyag sokkal jobb volt.

megjelenés:
2016
kiadó:
Pongo Pongo Collective
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 23 Szavazat )

Pedig nem is történt olyan egetverően nagy változás, csak éppen ami eddig bonyolult volt, az egyszerűbbé vált, a zaklatott ellazult lett, a búskomor életvidámmá változott, a szögletes pedig kerekké. Közben pedig a rock helyenként átalakult popzenévé, amit – félreértés ne essék - nem köpködve írtam ide, hanem puszta ténymegállapításként. Mert ez a zene objektíven nézve azért még mindig nagyon jó.

A Horváth Attila által a SuperSize-ban kreált hangzás például túlzás nélkül fenomenális. De talán még pontosabb, ha azt mondom, hogy álomszerű, hiszen a lemez nyolc dalának hangulata is általánosságban olyan, mintha egy lila (helyenként rózsaszín) ködbe burkolózott, pihentető-ellazító álomban töltenénk az időt, amiből csak helyenként, percekre rázna fel valami torzabb gitártéma, tördeltebb ritmus, vagy épp erőteljesebb basszusfutam. A hangzás aztán azt is jól kiemeli, amit amúgy már eddig is tudtunk, mármint, hogy milyen elsőligás zenészek is sorakoznak a Boszorkánymester seregében. A korábban (illetve hát a Trillionban szerencsére újfent) dobosként megismert, ám a Grandben gitárosként működő Szabó Lac ugye az egész projekt agya-szíve-lelke, mégis, ezúttal olyan készségesen enged maga elé kivétel nélkül minden hangszerest, hogy az már szinte meglepőnek tűnik. Játéka így leginkább színező-hangulatfestővé lényegül át, hogy eközben Hegyi Áron billentyűs egy lépéssel előrébb léphessen, az igazi főszereplő azonban így sem ő, hanem Mohácsi Matyi alsóhangon is zseniális basszusjátéka, amit minden egyes dalban igazi élmény hallgatni, cserébe frankón előre is keverték, mint ahogy az Óriásból importált Nagy Dávid ravasz ritmizálása is elismerésre méltó, szerintem ő a GMW eddigi legjobb ütőse, remélem, sokáig marad majd a stábban. A szövegekért is felelős Bodóczy „Undos" Zoli pedig simán eddigi legjobb énekteljesítményét nyújtja, még ha számomra néhol már túlzottan is negédes dallamvilága az egyik fő oka annak, hogy nem kerültem igazán nagy barátságba a banda hármas lemezével.

A Warlock ugyanis ezúttal még a lemez viszonylag karcosabb, dinamikus darabjaiban is jóval lineárisabban és befogadhatóbban fogalmaz, mint korábban: a Queens Of The Stone Age-et idézően recsegő gitárokkal, lendületesen induló, később lenyugodó, ám belülről mindvégig szinte fortyogó It Kills Me, a John Frusciante-t idéző gitárjátákkal és elszállt középrésszel bódító, a végére pedig szinte toolosan robbanó 0,00%, valamint az energikus és játékos, ám kicsit töltelék-ízű The Cycle is szinte azonnal hat, és ezek tényleg vitán felül nagyszerű darabok. A játék azonban igazán zaklatottá mindösszesen egyszer, a ritmusváltásokkal súlyosbított, leginkább a The Mars Volta (nagyon messziről nézve esetleg az At The Drive-In) hatását mutató, lemezzáró Disillusioningben válik, nem csoda, hogy ez a tétel az abszolút kedvencem a másnaposan dülöngélő, rendre nekiinduló, de újra és újra visszadöccenő, a végén aztán káoszba fulladó Vexed mellett.

Aztán van két olyan tétel is, ami a csapattól még az eddigi kavalkád fényében is mindenképpen meglepetésnek hat: a Hummingbird igazi napsütéses-feelgood lazulás (emellett sajnos elég üres is), a Mohácsi Matyi által szerzett Babou pedig egy hamisítatlan bár-jazz, szinte látom magam előtt, ahogy egy bárszéken ülve kissé már spiccesen mutatom a pincérnek, hogy küldetnék egy italt az öltöny-nyakkendőben játszó, füstbe burkolózó zenekarnak. És ez a hangulat tényleg eléggé magával ragadó ahhoz, hogy a dalt kétszer-háromszor is gond nélkül lepörgessük egymás után.

Megharcoltunk tehát egymással, a birkás lemez, meg én, de most már azt mondom, megérte. Ugyan biztos vagyok benne, hogy elejétől a végéig soha többet nem szándékozom meghallgatni, de azt a cirka öt-hat dalt, ami fenntartások nélkül tetszik róla, bármikor vígan helyezem rá a képzeletbeli GMW-válogatásomra. Nyolc pontnál többet azonban semmiképpen nem szándékozom adni rá, mert annyit kapott legutóbb a zenekar felét tömörítő Trillion is, és hát a Dreaming Black azért vitán felül jobb lemez ennél. (Ja igen, el ne feledjem: a lemezfelvételek óta a tagság kibővült azzal az Áron „Apey" Andrással, aki azon túl, hogy ezer éve országos cimborája a bandának, még együtt is muszikál a fent említett Trillionban Szabóval és Mohácsival. Hogy aztán ő mi módon fog belesimulni ebbe a tőle megszokottól azért eléggé elütő zenei miliőbe, az egy érdekes kérdés.)

 

Hozzászólások 

 
+11 #2 iLane 2016-10-12 11:36
Nem akarok semmi rosszat mondani, érzem a belefektetett energiát, de nem én vagyok a célközönség. Sokan dícsérik, sokszor próbáltam meghallgatni, de soha nem értem egyik lemez végére se. Totál nem jön be.
Idézet
 
 
#1 valarmorgulisz 2016-10-12 10:15
Szerintem lazán a legjobb lemezük. Egyben a legjobb hazai kiadvány, csupa szuper, 100%os (vagy 0,00% hibával ellátott) dallal. Nem sajnálnám rá a 10pontot.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.