A szinte csontra két évvel ezelőtti pesti Gotthard koncert ugyan zseniálisra sikeredett, de többször újrahallgatva a Domino Effect lemezt, meg kellett állapítanom, hogy bizony nem az a svájciak legjobb munkája (hiába is adtam rá 9-est). Néhány remek tétel akadt persze rajta (Master Of Illusion, Gone Too Far, címadó vagy a különleges hangulatú Come Alive, netán a Falling), de összességében mégsem bizonyult annyira ütősnek.
megjelenés:
2009 |
kiadó:
Nuclear Blast / Warner |
pontszám:
8 /10 Szerinted hány pont?
|
Jó lemez ugyan, de úgy tűnik, nem állta ki úgy az idő próbáját, mint elődje és főleg mint az első két album. Persze ebben semmi meglepő nincs: a dallamos hard rock nem az a műfaj, amelynek jót tesz a 15 nótás, 60 percet súroló játékidő. Ezért is féltem picit a menetrendszerinti (miért kapott rá egyszerre minden zenekar a kétéves ciklusra?!) új anyagtól, késleltettem is meghallgatását, de aztán felettébb kellemes meglepetés ért: nemcsak hogy rövidebben fogalmaztak a fiúk (48 perc), de a Need To Believe bizony erősebb is lett elődjénél! Nekem legalábbis sokkal jobban tetszik jelen pillanatban, mint a Domino, amelyről éppen a koncert után írtam, és még bennem volt a lelkesedés. Most viszont semmiféle koncert nem volt (nálunk sajnos nem is lesz, pedig a Europe-pal is turnéznak ősszel a srácok), mégis lelkesedem.
Nagy megfejtések, megdöbbentő újítások persze nincsenek, egyszerűen csak sokkal jobban működnek a nóták és talán a hangzás lett szellősebb, lazább, emiatt pedig a hangulat is felhőtlenebb. Steve Lee persze még mindig a jelenlegi európai mezőny egyik legjobb énekese, ehhez kétség nem férhet – számomra a tavalyi Ayreon lemez legkellemesebb meglepetését is ő okozta, nem véletlen, hogy hangjával, dallamaival kilóra megvett ezúttal is. Emellett pedig annyira faszántosan össze van rakva az egész a klasszikus hard rock recept szerint, hogy azon nem is nagyon kell mit magyarázni. Amerikai (Ain't Enough például), brit (az I Don't Mind egy full Saxon riffel rendelkezik például) és a jó értelemben vett németes ízek (Scorpions, Bonfire) keverednek itt és állnak össze egy olyan eleggyé, amitől mégiscsak gotthardos a végeredmény. Az előző lemezhez képest most sokkal jobban húznak a dalok, időnként már-már a korai anyagokat eszembe juttatva – ez az, amiért mostanában baromi sokat hallgatom ezt az albumot. Csak sajnálni tudom, hogy ezzel a turnéval elkerül minket a Gotthard.