Shock!

szeptember 24.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

God Dethroned: Illuminati

goddethroned_cA hollandok 2010-ben szépen letették a lantot az Under The Sign Of The Iron Cross után (soha ne mondd, hogy soha), hogy aztán 2017-ig kelljen várni egy új lemezig. Az újjászületés utáni háborús album, a The World Ablaze kellemes meglepetés volt, jómagam a mai napig hallgatom, mert éppen az, ami: hallgatható, kedvelhető. Ezen túlmenően semmi több, de becsüljük meg azt, ami megérdemli.

A tizenegyedik albummal sem változott a helyzet, sőt: az előző anyag talán érettebb, egységesebb volt ennél, de az Illuminati így is gyönyörűen illeszkedik a sorba. A God Dethroned soha nem a virtuóz megoldásokról vagy az agyzsibbasztó riffjeiről volt híres. Valljuk be, elég egysíkú, amit csinálnak, ennek ellenére minden tiszteletet megérdemelnek. Elsősorban azért, mert nem kívánják eljátszani sem a meg nem értett zsenit, sem pedig a death (black/death) metal újradefiniálásáért felelős világmegváltót. Soha nem voltak és soha nem lesznek sztárzenekar, hiányoznak az igazán nagy ötletek, a fantázia valahogy mindig megtorpan egy adott ponton, az allűrökre pedig már régen tojnak. Ellenben iszonyú precízen tudnak összeállítani egy olyan anyagot, amiben az égvilágon semmi plusz nincs, mégis szerethető és szimpatikus.

megjelenés:
2020
kiadó:
Metal Blade
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

Az Illuminati esszenciaként is megállja a helyét, nagyjából felvonultat minden olyan témát, amit kategóriáján belül a zenekar fel tud. Nyolc dal, plusz a kötelező kis instrumentális. Mindegyik beilleszthető a jól ismert sémába, de saját határokon belül kiválóan megállja a helyét, nincs is semmi hiányérzetünk. A címadó nóta nyitja az albumot, gyakorlatilag bele is raktak mindent, amitől a God Dethroned annyira szerethető: populáris death, thrashes betétek, faék riffek, megfejelve a jellegzetes, dallamos kanyarokkal, tiszta hangzás, némi tempócsapongás, plusz Henri Sattler torka, aki abszolút könnyedén és értelmezhetően csavarog saját hangjának galaxisában.

Felesleges lenne szétcincálni az album tartalmát, a középmezőny felső szegmense éppen azért a középmezőny felső szegmenese, mert még mindig elég nagy biztonsági ráhagyással operál. Ennek megfelelően – és az eddig megszokotthoz hasonlóan – az Illuminati sem tartogat csodákat, „csupán" hallgatható, bólogatásra késztető dalokat, amelyek a legjobb kombinációval simulnak bele az életműbe. Akadnak persze apró meglepetések (a blackes Broken Halo vagy a göteborgi szép napokat idéző Book Of Lies), amelyek mintha kitörni vágynának az addig megszokottból, de egy-egy mérges kezdés után a dolgok szépen a helyükre kerülnek, s tovább hömpölyög a jól ismert, megnyugtató biztonsági zene. Az anyag talán két legkiugróbb tétele (ha lehet ezt a kifejezést használni) a Spirit Of Beelzebub, a maga tankkönyvbe illő, sebészi pontossággal kidolgozott old school témájával, és az Eye Of Horus, a szikár, semerre kibillenni nem hajlandó, blackes eleganciával. És ott van a zárókő, a hatperces Blood Moon Eclipse, amely egyrészt tökéletes, bár feketébb ikre a kezdő dalnak, másrészt pazar összegzése mindazon stílusjegyeknek, amit a zenekar saját jól behatárolt keretein belül imádnivalóan szállít.

Amikor néhány éve egységesedett a pontozási rendszerünk, a hetes a következő definíciót kapta: becsületes iparosmunka. Az Illuminati esetében ehhez képzeljük hozzá az elismerés vastag betűs kiemelését. (Külön fél pont a borítóért.) Nem is dúskálunk annyira a kiugró anyagokban az elmúlt időszakban, megbecsülendő tehát az a hozzáállás, amit a God Dethroned tanúsít: alázattal, hihetetlenül pozitív mentalitással dolgoznak, mentesen minden cafrangtól és humbugtól, csupán a zenére koncentrálva. Az Illuminati talán csak egy a sokból, de a helyzet ugyanaz, mint elődjével. Jó hallgatni. Nem a meglepetések miatt, hanem éppen azért, mert tudjuk: nem érhetnek meglepetések. A kötelezőt hozza, azt az akolmeleget, ami hiányozna, ha nem éreznénk.

 

Hozzászólások 

 
#2 Equinox 2020-04-10 15:00
Én is ezt szoktam érezni a God Dethroned kapcsán. Egy ilyen extrém metalos Running Wild. ŐK se voltak soha egy W.A.S.P. vagy Accept (hogy MaidenPriestSab bathot ne is mondjak), de jól elvoltak, csináltak egy fasza karriert, és néhány nagyobb klasszikust is.

Ismerek több God Dethroned lemezt is, ha ez a jobbak közé tartozik, akkor megnézzük. Pontosan tudom, mit fogok kapni. Ami nem is baj éppen
Idézet
 
 
#1 Szabó Péter 2020-04-10 09:39
A God Dethroned a körítést tekintve mindig baromi szimpatikus volt. A zene meg sokadszorra is kiábrándítóan középszerű. Szerencsére bőséggel van opció.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.