Shock!

Elég bánatos intróval kezd az új Fates Warning remek, az effektezett elnyújtott gitárhang tökéletes zenei megjelenítője a borítónak, melyet először látva igencsak elfogott a berzenkedés. Most már értem, hogy miért a gázálarcos pár, és még rokonszenves is, nem egy klisés darab.

Azt viszont nagyon nem tudtam elképzelni, hogy a tősgyökeres rajongóknak hogy fog tetszeni ez az ezredvégi elektronikával kiegészített Fates Warning, úgy tippeltem nem arat nagy sikereket, ám tévedni emberi dolog, a rajongás mindent legyőz, még a progresszív fanok utálatát is a húzós, szinte táncra perdítő EBM-re hajazó dallal szemben is (Pieces Of Me), sőt, legnagyobb meglepetésemre pont ez lett a legnagyobb kedvenc, mondjuk nálam is, de ez errefelé már csak így megy. Bár lehet, ha Ray Alder hangja szól, megbocsátható bármi, arra is nagy tétet mernék tenni, hogy neki még egy dáridós szereplést is elnézne bárki. És azon, hogy Jim Matheosra nem hatottak a modern zenék (állítólag), kacagnom kell, nyilván, biztos én írtam azokat a riffeket és producerkedtem is a lemeznél, és nem ő.

A lendület sodor tovább, még a pillanatnyi csendes merengés sem bír kizökkenteni a magasan pörgő kábulatból - van ilyen? Persze, most minden lehetséges, még az is, hogy este látom őket az E-klub színpadán, legyen rózsaszín az álmom, ennyi belefér. Az a bizonyos 16 perces Still Remains sem tűnik olyan soknak, hiába, szívből jön itt minden hang, még ha egy lélektelen korongra préselték is. A végén a lemez elejéről ismerős fájdalmas gitárhang finom keretbe foglalja az egészet, Kevin Moore hozzátold egy keveset, érezzük még nyomorultabbul magunkat. Tökéletes album, tökéletes zenéket kedvelőknek.