Shock!

Az Ausztráliából elszármazott, de régóta Hollandiában működő Deströyer 666 nem egy szarakodós-megfejtős csapat: sörösdobozzal a kézben nyomják padlóig a gázt, ahogy a csövön kifér, akinek tetszik, annak tetszik, akinek meg nem, azt meglehetősen alávaló stílusban küldik melegebb égtájakra. Tulajdonképpen semmi sem fejezhetné ki olyan szépen a zenéjük lényegét, mint a lemezt nyitó kutyaacsarkodás: erőszakos, bunkó, udvariatlan, jéghidegen agresszív, részeg muzsika ez, ugyanakkor bőven van benne rendszer.

Bár menet közben volt egy EP-jük Call Of The Wild címmel, teljes albummal utoljára 2016-ban jelentkezett a K.K. Warslut vezette formáció. A lényeg nem nagyon változott azóta sem, bár mintha ezúttal határozottan több lenne a tradicionálisabb irányba mutató, nyíltan heavy metalos riff, mint eddig bármikor. Persze eddig sem volt tőlük idegen ez a vonal, de most arányaiban is megnövekedett az efféle témák aránya az amúgy alapvetően thrashes és black metalos jegyeket tükröző dalokban. Ahhoz viszont továbbra is túl szennyes, koszos és vérmocskos ez a zene, hogy a Powerwolf- meg Beast In Black-fanok rákattanjanak.

A Deströyer 666 tehát ezúttal is megveszekedett energiával, láncait leszaggatva rongyol végig a kilenc új dalon ebben a negyven percben. Amikor elcsípik a fonalat, a zenekar minden túlzás nélkül óriási tud lenni: amit például a Pitch Black Night black/thrash/heavy-őrjöngésében mutatnak a kellemesen patinásan ható, jellegzetesen sikálós riffeléssel, a csordavokálokkal meg az old school metal szólóbetéttel, a maga nemében briliáns, még ha túlzásnak is hathatnak ezek a jelzők egy ilyen törvényen kívüli alakulatnál. De ugyanígy nagyot üt a kutyahergelésből kibontakozó Never Surrender nyitása is a maga felszteroidozott ősmetáljával, a '80-as évek első felébe visszarepítő Grave Raiders zakatolása vagy a Savage Rights kimérten riffelő, gonoszan felbugyborgó vérzuhataga. A csapathoz képest eposzi hosszúságú, csaknem hatperces Batavia's Graveyard fináléban pedig még az is meghallhatja a rációt meg a dalszerzési rafinériát, akit olyan általános rosszindulat fűt a világgal szemben, mint a zenekart.

Szerintem megvan az efféle alakulatok szépsége: nem akarnak másnak látszani, mint amik, nincs bennük semmi megjátszás, ugyanakkor a Deströyer 666-ban is rejlik annyi képregényesség meg kikacsintás, hogy még épp nem tűnnek karót nyelt bohócoknak. Akad egy-két kevésbé karakteres téma ebben az eresztésben, ezért nem is adok több pontot, de összességében kifejezetten rokonszenves ez a lemezük is. Ha valami tüskésre, kellemetlenre és romlottra vágysz, nyugodt szívvel ajánlom.