Shock!

Ha valaki megkérdezné, kiket tartok a világ legjobb koncertzenekarainak, a Death Angel neve az elsők között ugrana be. Szenvedélyes bulijaik amellett, hogy technikailag kifogástalanok, még iszonyatosan energikusak és agresszívek is, azaz esetükben valóban érezni azt a színpadról hömpölygő energia-folyamot, amely akár a Paksi Atomerőmű négyes blokkját is képes lenne ideig-óráig helyettesíteni. A The Dream Calls For Blood megjelenése előtt napvilágot látott nyilatkozatok alapján pedig az ötös épp ezt az energiát akarta belepréselni aktuális korongjába. Jelentem: sikerült!

A srácok 2001-es visszatérésüket követő első két albumukon még meglehetős merészséggel kísérleteztek, a három évvel ezelőtti Relentless Retribution anyaggal azonban egyértelműen visszaszorították az egyéb hatásokat, és letettek egy olyan anyagot az asztalra, amely egyértelműen visszakanyarodást jelentett a klasszikus Death Angel soundhoz, azaz a The Ultra-Violence / Frolic Through the Park kettőshöz. A hatodik korong pontosan az az anyag volt, amelyet a rajongók többsége évtizedek óta várt tőlük. A sorban hetedik The Dream Calls For Blood ugyanezen az úton halad tovább, azaz tesznek vele még egy lépést a klasszikus hangzás irányába, erre a muzsikára ugyanis totálisan ráillik a „klasszikus Death Angel-thrash 2013-as köntösben" címke. Esetükben tehát nem csak bullshit volt a fentebb idézett promóciós duma, ennél közelebb ugyanis tényleg nem juthattak volna ahhoz a kitűzött célhoz, hogy a nappalinkba varázsolják koncertjeik hangulatát. Ráadásul a lemezt hallgatva az is egyértelmű, milyen komolyan hatott az új dalok karakterére (ilyen sikolyokat huszonöt éve nem hallhattunk Mark Oseguedától), hogy tavaly egy komplett turnét szenteltek debütalbumuknak, a The Ultra-Violence-nek, elejétől végig eljátszva azt a bulikon.

Ennek fényében abszolút nem meglepő, hogy hallgatva a lemezt szinte magam előtt látom Oseguedát, ahogy emblematikus bőrdzsekijében, az elmaradhatatlan gines üveget szorongatva üvölti le a fejemet. A Death Angel esszenciáját foglalták össze ugyanis a dalokban, sallangok, feleslegek és üresjáratok nélkül. Rob Cavestany ugyanúgy tündököl, mint korábban; egyedi, azonnal felismerhető riffjei és szólói magasan kiemelik a technikás thrash-gitárosok tengeréből. Sokszor és sokakkal kapcsolatosan elhangzott már, de rá is maximálisan igaz, hogy sokkal több elismerést érdemelne, mint amennyi kijutott neki. A csapat másik fő fegyvere Cavestany mellett egyértelműen Mark, akinek egyedi hangja és dallamai rengeteget tesznek hozzá a banda értékeihez, ráadásul nála energikusabb frontembert sem tudnék megnevezni.

Egyetlen dologgal kapcsolatban van csak hiányérzetem: a nálam örök top tízes Act III-re jellemző többszólamú vokálok, illetve az olyan rendkívül zenei, ihletett pillanatok, mint az A Room With A View, a Stagnant vagy a Veil Of Deception ezúttal sem térnek vissza, de azt hiszem, végérvényesen el kell fogadnunk, hogy abba az irányba nem kíván továbbhaladni a zenekar. Az 1990-es lemez megismételhetetlen, egyszeri gyöngyszem, és attól függetlenül, hogy hiányoznak azok a furcsa dalszerkezetek és kitörölhetetlen dallamok, aláírom, hogy kár lenne megpróbálkozni a leutánzásával. Ezúttal is meg kell tehát elégednünk annyival, hogy a záró Territorial Instinc (Bloodlust) azért leheletnyit visszahoz ebből a világból is. Ha pedig Act III nem lehet több, akkor viszont a Death Angeltől pont olyan dalokat akarok hallani, mint a nyitó Left For Dead, a címadó vagy a Detonate. Mindegyik dal markáns saját karakterrel bír, mindemellett pedig izgalmasak, lendületesek, energikusak. Ha meghallgatod például a Succubust, rögtön világossá válik, hogy ez a brigád nem csak a megszokott thrash paneleket és tucatriffeket dobálja egymás után. Itt egytől-egyig komolyan megkomponált témákat találni, melyek elsősorban a mára az eredeti ötösből Osegueda mellett egyedüliként megmaradt Rob Cavestany zsenijét dicsérik.

Az is egyértelmű, hogy az anno 100 százalék filippínó tagsággal felálló klasszikus line-uppal szemben a mostani, Will Carroll és Damien Sisson személyében két sápadtarcút is felvonultató gárda egyáltalán nem vall szégyent, még azt figyelembe véve sem, hogy Dennis Pepa egyértelműen színesebb színpadi egyéniség volt, mint Damien, illetve Andy Galeon zsenije is hiányzik kissé. Mindettől függetlenül ez a felállás is egyértelműen ütőképes, amire az olyan dalok szolgáltatnak egyértelmű bizonyosságot, mint az Execution – Don't Save Me, a Caster Of Shame, a visszafojtott feszültségtől lüktető Detonate, vagy a féktelenül dühöngő – vendégként a producer Jason Suecofot is felvonultató – Empty. Thrash metalt így kell játszani 2013-ben. Ez bizony egy nagy kövér tízes.