Shock!

július 25.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dave Lombardo: Rites Of Percussion

davelombardo_cDave Lombardo élő legenda, aki minden túlzás nélkül ikonná lépett elő a Slayerben eltöltött évei során. Ő viszont nem elégedett meg annyival, hogy a thrash metal színtér legjobb dobosainak egyike vagy talán mind közül a legjobb legyen, hanem folyamatosan igyekezett új inspirációkat keresni, mindenfelé kísérletezgetni, vagy hogy ilyen fellengzős kifejezést használjak: tágítani a zenei horizontját. És ahogy országos cimborája, Mike Patton bármit meg tud csinálni a hangjával, úgy Dave is bármire képes a dobcucc mögött, a helyzet viszont az, hogy a végeredmény ennek ellenére sem feltétlenül és minden esetben jó. Volt már közös lemeze hip hop/elektronikus előadóval (DJ Spooky), improvizált már Vivaldira egy olasz klasszikus zenész, Lorenzo Arruga lemezén (Vivaldi – The Meeting) és játszott együtt dühös méhekkel is Matthew Barney filmrendező egyik munkájában (Cresmaster 2). Utóbbit mondjuk nem hallottam, de az első kettőhöz volt szerencsém, és bár tényleg érdekes és tiszteletreméltó kísérletek, nem jön meg éppen gyakran a kedvem a hallgatásukhoz.

megjelenés:
2023
kiadó:
Ipecac Recordings
pontszám:
- /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

És most itt a Rites Of Percussion, Dave első szólóanyaga, amely ugyan már régóta érlelődött hősünk fejében, de a végleges koncepció csak akkor állt össze, amikor Mike Patton (ki más?) közölte Dave-vel, hogy ha már szólólemezt készít, annak „igazi doboslemeznek" kell lennie. A Rites Of Percussion pedig pontosan az is, hiszen nem elég, hogy instrumentális, de szinte csak ütőhangszerek hallhatók rajta, semmi más. Az Interfeariumban mondjuk van egy kis zongora, meg akad szintiszőnyeg itt-ott, de a Maunder In Liminalityben hallható három hangot leszámítva gitárnak például nyoma sincs.

Ha nem hallottad még az anyagot, akkor a Grip Inc. bemutatkozó lemeze, a Power Of Inner Strength intrója, a Toque de Muerto jó iránymutató lehet azzal, hogy a Rites Of Percuccion hangulatilag azért annál jóval sötétebb. A nyitó Initionary Madness például olyan, mintha King Diamond Voodoo-korszakából lenne egy kiadatlan átkötő, de később is a misztikus hangulat van előtérben. Ráadásul a dalok jelentős részében Dave nem is klasszikus dobfelszerelésen és messze nem klasszikus dobszólókat játszik, hanem mindenféle egyéb ütős hangszeren, gongon, szélhárfán, ilyen-olyan eszközökön ad elő. És ha mindezt mondjuk a Győri Nemzetközi Ütős Fesztiválon élőben látnám, tuti, hogy leesne tőle az állam, otthon hallgatva viszont még úgy is inkább csak kuriózum, hogy minimálisan azért magam is konyítok a doboláshoz. Azt viszont nehezen tudom elképzelni, hogy Dave kalimpálásának lenyűgöző látványa nélkül, szimplán csak hallgatva, ez az anyag egy teljesen laikus hallgató számára hosszú távon szórakoztató lehet.

Az Inner Sanctum horrorfilmes kakofóniája után érkező, szinte már fogósnak nevezhetően induló Journey Of The Host mondjuk lehetne kapaszkodó, de egy dzsesszes figura után Dave ebben is elborul. És bár nekem így is maximálisan bejön a dal, az tuti, hogy ebből sem lesz sláger. Másik kvázi kedvencem a misztikus szintiszőnyegre és zongorára épülő Interfearium, ami tényleg olyan, mintha Glenn Danzig egyik horrorfilmjében szólna akkor, amikor a pokol démonai már mindjárt elragadják a leszaggatott fehér ingben, mezítláb botladozó nagymellű szőkét az erdőből. Ebben a doboknak például csak statisztaszerep jut, nem úgy, mint a Blood Letben, amiben Dave végig csörög-zörög, miközben a démonok immár épp kifolyatják az előbb említett szőkeség vérét. Kísérletnek érdekes, dalként kevéssé értékelhető, ellentétben a szinte fogós Warpathszel, ami már csak címéből adódóan is hozza a törzsi/indiános feelinget.

Akadnak tehát olyan tételek, amelyek dalként is megállják a helyüket, de olyanok is, amik – a gitáros terminológiát kölcsönvéve – szimplán csak hokizásként értékelhetők. Így tehát annak ellenére, hogy Dave a kedvenc muzsikusom (nemcsak a dobosok közül, hanem úgy összességében), akinek még az aláírása is a vádlimra van tetoválva, nem tudom azt mondani, hogy a Rites Of Percussion zseniális, hibátlan mestermű lenne. Érdekesnek érdekes, szokatlannak szokatlan és tényleg még izgalmas is, épp csak lemezként nem feltétlenül szórakoztató. Élőben, egy workshopon bármikor és bármennyiszer megnézném, na de hogy itthon hallgassam... Szerintem majd úgy pár évente egyszer.

 

Hozzászólások 

 
#3 Equinox 2023-06-06 16:57
A kiszivárgott előzetes számokat hallgattam, érdekesek voltak, de aktív hallgatáshoz nem elég egyik sem. Ahogy a cikk írja
Idézet
 
 
#2 Oldboy 2023-06-06 16:56
Ütős hangszeres zenébe talán akkor lehetne fogósságot applikálni, ha nem csak ritmus, hanem dallamhangszere ken is játszana az adott előadó. Marimba, vibrafon, xilofon, uram bocsáss harangjáték, stb. Bár simán el tudom képzelni, hogy a derék Dave ezeken nem tud, vagy nem olyan szinten tud játszani, mint a dobszerkón, illetve egyéb ritmushangszere ken. A komplett lemezt nem hallottam, csak az előzetes szösszeneteket, és láttam pár promó fotót, azokon egy dallamhangszert se láttam, szóval gondolom, hogy olyanokat nem is lehet hallani az albumon.
Idézet
 
 
#1 Charlie Firpo 2023-06-06 12:14
Valóban elég "érdekes" lett ez a lemez. A kritika minden szavával egyetértek.

OFF
Tudom, hogy cikk szerzője nagy Voivod fan. Esetleg várható az idén 30 éves The outer limits lemezről egy megemlékezés a Klasszikushock rovatban?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wackor - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.