Shock!

Nézzük ezt a svájci támadóalakulatot. Afféle bohókás, vicceskedő-grimaszoló fejek, mint a Helloween fiúk. Zenéjükre sem a búskomor, meditatív zöngék jellemzőek. A szójátékon alapuló Hellvetia című album pont egy tucat nótát sorakoztat elénk.

Madárcsicser, kakaskukorék, tiroli joholalió bevezetésként. Aztán beindul a dúdolható nóták sora, tüstént a Hellvetia érkezik elsőként. Majd tova is robog, anélkül, hogy tartós, lábadozással járó sebet ejtene rajtunk. De ugyanez elmondható valamennyi szerzeményről. A C. Ball társulat pihekönnyen emészthető, néhol majdhogynem mainstream dalokkal dolgozik. Az ember elhallgatja háttérzeneként, mert kiválóan lehet rá porszívózni, felmosni, netezni, esemesezni. Ezzel persze nem szándékom ledegradálni a társulat munkáját, csupán annyit akarok éreztetni, hogy bennem többedik hallgatásra sem hagy mély nyomokat ez a zene. De még felületeseket se nagyon... Pedig nincs itt komoly baj. Délceg dallamok, nagyon is pofás vokálok, okés hangzás. De nekem valahogy túl lájtos az egész. Szeretem, ha a gityók megdörrennek, a hangfalak szaltót hánynak a polcon ijedtükben, a hajam pedig égnek mered... És ha lájtosra vágyom, akkor hallgatok Damn Yankeest. Tőlük legalább égnek ugrik a frizurám! Még egy igazán szívhez szóló, könnyzacsi-duzzasztó balladát sem tudtak összebütykölni.

Nem tudom, mivel méltathatnám őket. Lehúzni sem akarom az anyagot, mert nem érdemli. Maradjunk abban, hogy nekem túlontúl pehelysúlyú. Sokaknak valószínűleg épp ezért tetszik. Ilyen a világ. Most megyek Balance Of Powert hallgatni...