Shock!

augusztus 19.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Biohazard: Reborn In Defiance

Furcsa csillagzat alatt született meg ez a lemez, hiszen a Reborn In Defiance a brooklyni hardcore/metal hősök eredeti felállásának visszatérését lett volna hivatott megünnepelni, időközben azonban Evan Seinfeld kilépésével épp egy nem várt ponton állt be változás a bandában. A helyzet oklevelesen skizofrén: először nagy hanggal beharangozzák a klasszikus négyes újjáalakulását, komoly sikerrel körbeturnézzák az egész világot (így Budapestet is), a felvételek közben mindannyian agyondicsérik az új dalokat, aztán miután elkészül az anyag, az egyik főarc még a megjelenés előtt szépen kiszáll... Amolyan igazi coitus interruptus ez az egész a kellemetlenül elsült fajtából, hogy Mr. Spyder Jonze-hoz passzoló kifejezéssel éljek, és még akkor is megkeseríti az ember szájízét, ha Scott Roberts – aki a legutolsó Means To An End anyag idején még szólógitárosként feszített a Bióban – jó megfejtésnek tűnik Evan helyére, hiszen még a fazonja is stimmel.

megjelenés:
2012
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 26 Szavazat )

Tinédzserkoromban óriási kedvencem volt a Biohazard, és aki hozzám hasonlóan a '90-es évek első felében-közepén szocializálódott rockzeneileg, annak aligha kell elmagyarázni, mennyire elkapták a brooklyni nehézfiúk a korszak hangulatát az 1992-es Urban Discipline-nel és az 1994-es State Of The World Addresszel. Később, Bobby Hambel szólógitáros kilépése után már nem tudtak ennyire kompakt anyagokat letenni az asztalra, de gyászos dolgokat sosem csináltak, élőben pedig továbbra is egészen félelmetes energiákat szabadítottak fel. Az azonban elmondható, hogy az említett két anyag mindig is überelhetetlen etalonként magaslott ki a diszkográfiából. Elég nyilvánvaló, hogy a banda elsősorban azért tud manapság is komoly nézőszámokkal turnézni, mert az emberek 2012-ben is hallani akarják a Shades Of Greyt, a Punishmentet, a Tales From The Hard Side-ot és társaikat. A Reborn In Defiance kapcsán felmerülő fő kérdés – Evan bizarr dobbantásától függetlenül – mindenképpen az, hogy képes volt-e a Seinfeld – Graziadei – Hambel – Schuler kvartett a két etalonhoz mérhető teljesítményre lassan húsz évvel később.

Nos, a válasz szerintem elég egyértelmű nem. Már az előzetesen kikerült dalok sem tűntek sokkal többnek korrekt Biohazard ujjgyakorlatoknál, és a véleményem a teljes album ismeretében sem módosult jelentősen, noha újdonságok tényleg akadnak. A jellegzetes koffeintúladagolt, ugrabugra Bio-groove-ok mellé nemcsak arcbamászó, kiabálós acsargásokat adagoltak ezúttal, hanem több dalban is határozott énekdallamok ütik fel a fejüket. Az ilyesmi persze nem igazán forradalmi vívmány a csapattól, hiszen e megközelítés gyökerei a New World Disorder és Uncivilization lemezeken keresendők náluk, ilyen mennyiségben azonban még sosem vezettek elő hagyományos értelemben vett dallamokat, és ezek többnyire jól is állnak nekik. A dalok színvonala tekintetében azonban nem győztek meg száz százalékosan. Billy Graziadeiék persze sosem csináltak gyenge albumot, és most sincs szó ilyesmiről: egyszerűen csak nincs meg az anyagban az a plusz, amit az ember egy hasonszőrű visszatérésnél elvárna. E téren inkább a Bobby távozása után született Biohazard cuccok erősebbjeivel játszik egy ligában a Reborn In Defiance, nem pedig a klasszikusokkal.

Persze ha a felállás támasztotta elvárásokon és a fentieken túllép az ember, az anyag kellemes hallgatnivaló. A megközelítés határozottan súlyos, inkább a banda metalos oldalát domborították ki ezúttal, amire a Toby Wright kreálta brutál hangzás is csak ráerősít. A tiszta dallamok szinte végig határozottabbak, mint bármikor korábban, és akadnak nagyon jól eltalált dalok is ebben az eresztésben. A másodikként érkező Decay például helyből a lemez talán legpofásabb nótája. Ha van itt olyan téma, ami hosszabb távon is feliratkozhat a banda klasszikusai közé, az minden bizonnyal ez lesz málházós tempójával és azonnal ható, bika refrénjével. A fülbemászó melódia itt sem szokványos, de meglepőnek azért nem mondanám – még az is határeset, amikor a Waste Awayben Billy és Evan egymással vállvetve dalolnak. Két olyan téma viszont született, amik ebben a formában tényleg újszerűek a bandától: már a zongorás intróból kibontakozó, enyhén ős-sabbathos témázgatással folytatódó Vows Of Redemption melodikus refrénje is olyan, amihez hasonlót soha korábban nem hallhattunk tőlük, a You Were Wrong azonban még messzebb merészkedik ezen az ösvényen. Utóbbit csak néhány extrazorall riff választja el attól, hogy lepowerballadázzam, itt azonban megmutatkoznak bizonyos hiányosságok is: a finom vokálok a helyükön vannak, Evan viszont nem tudta kihozni magából a maximumot énekileg. Tudom, mit kellene hallanom, és az tetszik is, Seinfeld hangja azonban egyértelműen kevés volt az elképzelések maradéktalan megvalósításához.

Az albumról ezek mellett természetesen nem hiányoznak a hagyományosan pörgős, nagypofájú Biohazard darák sem, ezek között akadnak erősebbek (az elsőre semmilyennek tűnt Vengeance Is Mine-t mára például kifejezetten megkedveltem, a Skullcrusher meg kimondottan állat) és közepesebbek is. Bobby továbbra is állati jól gitározik, és Danny Schuler ízes dobjátékát is mindig imádtam, ezen a téren továbbra sincs nincs változás. Csoda viszont nem történt – ez egy korrekt album pár újdonsággal és némi töltelékkel. Arra jó, hogy a banda ismét zsinórban kapja a turnéajánlatokat, a koncerteken azonban zömmel ezek a témák is csak epizodisták lesznek a '92-es és a '94-es dalok mellett.

A pontszámom talán lehetne eggyel több, ám nem leszek mindig vajszívű. Ha nem az eredeti arcok csinálták volna ezt a lemezt, hanem valamelyik köztes Biohazard felállás, eszembe sem jutna szigorkodni velük, így azonban más a helyzet. A Reborn In Defiance-nél nem a színvonal alacsony, hanem a mérce túl magas.

 

Hozzászólások 

 
+1 #5 Neckmetal 2012-01-28 01:55
Egyetértek Ádám kritikájával, de valahogy mégis tolom a kocsiban...lehet idióta vagyok...:D
Idézet
 
 
+2 #4 SirDamned 2012-01-27 09:32
Egyszerűen még a borító is szar...
Poén lett volna ha az első 3 album borítóról ismert kisgyerek játszik vhol vmiben témát előveszik... de áhh hülyék ezek nem értem a zene is olyan mint egy bio koppintás banda gyenge próbálkozása. :(
Idézet
 
 
#3 Equinox 2012-01-26 22:31
Nálam is magas a mérce amúgy de úgy tűnik, mégis megugorja azért a lemez.
Idézet
 
 
+4 #2 M 2012-01-26 19:57
Én tegnap hallgattam először, számomra mindenképpen óriási csalódás. Sokkal többet vártam tőlük. Ez nagyon nagyon kevés...
Nálam jóindulattal 10/6. A végére már hirtelen azt sem tudtam kinek a lemeze pörög.
Idézet
 
 
+3 #1 Equinox 2012-01-26 16:32
Bámulatosan elkapjátok a lényeget szinte mindig. Emelem kalapom. Sok pénzt kéne keresni ilyen újságírói vénával és rálátással.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.