Shock!

július 17.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Biohazard: Means To An End

Nyilván nem véletlen döntöttek úgy Evan Seinfeldék, hogy Means To An Endre keresztelik friss, sorrendben nyolcadik stúdióalbumukat, hiszen ők már tudták, amit pár hete mi is tudunk: ez itt az utolsó Biohazard opusz. Sajnálom a brooklyni keménykötésűek döntését, mert nemcsak az előző évtized egyik emblematikus zenekaráról van szó, hanem tinédzserkori nagy kedvencekről is, de megértem őket.

megjelenés:
2005
kiadó:
SPV
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 4 Szavazat )

Ne tagadjuk: a Biónak az utóbbi 10 évben nem nagyon jöttek össze a dolgok. Nem véletlenül említek 10 évet, hiszen pont ennyi ideje annak, hogy megváltak az aranykezű Bobby Hambeltől, akinek távozása alighanem elengedhetetlen volt a banda túléléséhez. Három megmaradt társa azonban sosem tudta kiheverni a válást - ugye mindenki emlékszik a State Of The World Address borítójára: Biohazard is and will always be... -, és a megfelelő utódot sem sikerült megtalálniuk. Ezzel ők is tisztában lehettek, hiszen ebben a 10 évben négy gitárost fogyasztottak el, igazán átütő erejű lemezt ellenben egyikükkel sem sikerült írniuk. Szó se róla, szerettem a Bobby távozása miatti kilátástalanságból és dühből táplálkozó Mata Leao karcosságát, bejött az egyszerre súlyosabb és dallamosabb New World Disorder apokaliptikus hangulata, a vendégekkel színesített Uncivilization modernsége és a legutóbbi Kill Or Be Killed puritánsága is, de továbbra is az Urban Discipline és a State Of The World Address maradtak számomra "A" Biohazard lemezek, és ezzel a tábor túlnyomó többsége ugyanígy volt. Nyilván nem véletlen, hogy maga a csapat is elsősorban ezeket tolta előtérbe a továbbra is zseniális koncerteken, miközben azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy egy rakás olyan zenekar húz el a fejük mellett, akik nemcsak, hogy nyilvánvalóan az ő albumaikon nőttek fel, de még sokkal gyengébbek is voltak náluk.

A Means To An Endet beharangozó sajtónyilatkozatok arról szóltak, hogy az említett két klasszikus irányvonalához kanyarodik rajta vissza a csapat. Ez a törekvés már a borítóban is egyértelműen manifesztálódik (mint ahogyan a sírkőre rajzolt Bio logót sem nagyon lehet félreérteni). Ami a zenét illeti, először úgy éreztem, nem állja meg a helyét a szöveg a visszatérésről, inkább tipikus promóciós rizsának tűnt, de több alapos hallgatás után már értem, miért mondják ezt, még ha igazán értelmesen elmagyarázni nem is nagyon tudnám. Ez itt egy esszenciális Biohazard lemez, és habár a bandának mindig is jellegzetes stílusa volt, most tényleg jobban előjönnek a sajátos védjegyek, mint a Mata Leao óta kiadott akármelyik albumukon. Nagy tahó riffek, hatalmas, terpesztős groove-ok, a két jól megszokott hang, mindez rövid, cicomáktól mentes, a '90-es évek első felének hangulatát idéző dalokba ágyazva.

Valami olyan mégis hiányzik most is innen, amit nem lehet igazán szavakba önteni. Azt hiszem, azzal érzékeltetem a legjobban, milyen is a Means To An End, ha elárulom: akármikor felrakom, mindig nosztalgikus hangulatba kerülök tőle, majd előszedem az Urban Discipline-t vagy a State-et, és elégedetten nyugtázom, hogy mennyire jók még mai füllel hallgatva is. Vagyis szinte bármikor jól el lehet hallgatni ezt az albumot, de ahhoz azért kevés, hogy ha majd 10 év múlva beszélünk a Biohazardról, a nagy pillanataik közé soroljuk. Csalódás nincs, megbízhatóan hozzák a megszokott szintet, annál viszont egy szemernyivel sem nyújt többet ez a mindössze 34 perces hattyúdal.

Biohazard lemez mellett nem nagyon lehet úgy elmenni, hogy az ember ne dicsérje meg Danny Schuler kiváló dobjátékát. Megint sikerült maximális mértékben kihasználniuk a két énekhang adta lehetőségeket is, igaz, Evan torka mellett Billy Graziadeié is alaposan megöblösödött az évek során, így a köztük lévő különbség már talán nincs olyan markáns, mint a régi szép időkben. Külön öröm, hogy több a gitárszóló, mint a State Of The World Address óta bármikor, ráadásul az aktuális - Bobby távozása óta az ötödik - szólógitáros, Scott Roberts nem is penget rosszul. Aki tehát szereti a csapatot, vígan végezheti a tornagyakorlatokat a My Life My Wayre, a Kings Never Die-ra, a Don't Stand Alone-ra vagy a Set Me Free-re.

Szóval itt a vége, fuss el véle. Mivel szomorú lennék, ha Evant már csak pornófilmekben láthatnánk viszont a jövőben, remélem, a búcsúturnén még érintik Magyarországot, és legalább egy olyan irgalmatlan erejű bulit nyomnak majd, mint legutóbb.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.