Shock!

december 14.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Beth Hart: Fire On The Floor

bethhart_cÉrdekes egybeesések sorozatának kellett létrejönnie ahhoz, hogy ez a cikk végre megszülessen. Az egész azzal kezdődött, hogy péntek tizenharmadikán hajnalban, amikor munkába menet munkatársammal beültünk az autóba, a CD-lejátszó rögtön az indítás után a Black Sabbath Black Sabbath című eposzát kezdte el játszani a csapat bemutatkozó lemezéről (tanúval tudom igazolni). A jeges, fagyos, szeles péntek 13. talán eleve nem is indulhatott volna ennél szebben, és miután a random lejátszás közvetlenül Ozzyék rituáléja után Beth Hart egyik legsúlyosabb blues-kesergőjét, a Baddest Bluest dobta fel hangulatzenének, ott helyben, határozottan el is döntöttem, hogy most már tényleg illene befejeznem a még tavaly óta ide-oda tologatott lemezismertetőt, ami ezek után végre meg is született.

megjelenés:
2016
kiadó:
Mascot
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Fire On The Floor – állítja a borítón félig széttett lábakkal pózoló Beth, amelynek szabad magyar fordítása akár még Tűz van az alagsorban is lehetne, ha az ember egy picit eljátszogatna a szavak mágikus erejével. Persze minket azért ennél sokkal piszkosabb fantáziával vert meg a sors, így akár még lektorokat őrületbe kergető hangnemben is kifejezhetnénk legmocskosabb gondolatainkat az album félreértelmezhetetlen üzeneteket rejtő fotójáról. Olyanokat persze nem fogok ide leírni, hogy „Valaki dugja már meg Beth Hartot!", mert ez így biztosan messze áll a valóságtól, azonban az amerikai énekesnő keserűsége és csalódásai most eléggé egyértelműen érezhetőek ezen az anyagon, s talán még soha korábban nem volt példa arra, hogy Beth ilyen mértékben elmerült volna a blues sötét mélységeiben.

Az énekesnő volt már isteni tehetségét kordában tartani képtelen lázadó (Immortal), az új-zélandi slágerlista első helyére felkapaszkodó, pofátlanul feltörekvő reménység (LA Song), Broadway-musical főszereplője (Love, Janis), kommerszbe hajló, de mégis ízig-vérig hagyományőrző (My California), s persze utazott már poposan ragadós dallamokban is (Bang Bang Boom Boom), illetve gyakran keresett kiutat magának Joe Bonamassa színpadra kiállított gitárlabirintusai között is. A közös nevező pedig nyílván minden egyes kikacsintgatásban a blues és az ő emberi mértékkel felfoghatatlan adottsága: a hangja. Stílustól függetlenül, mindegyikben ott volt ő. A HANG. A hang, ami nem tanulható. A tiszta őserő, a csiszolatlan gyémánt... A vibrátó, amit ha Joplin valahol meghall, azonnal túl is adagolja magát irigységében – vagy ha azt nem is, de fenékig üríti Hendrix által csordultig töltött poharát. S persze mindez így leírva oltári nagy túlzásnak tűnik, aki látott/hallott már Beth Hart-koncertet, tudja, hogy ami ott történik, az nagyjából minden lélegzetet elállító csoda. E tudatban pedig a fenti állítás mindjárt nem is lesz akkora túlkapás.

Szerencsére a hallgatók többnyire jól járnak azzal, ha a művésznőt még negyvenen túl is motiválja az élet, főleg azok, akik egyébként is élnek-halnak a bluesért, mert itt szinte minden kiénekelt szóban, kitartott hangban és hajlításban makulátlan őszinteség és hitelesség – na meg persze mojo – feszül. Így van ez a lemezt indító, finom szvinges, nagybőgőhúrokat simogató Jazz Manben is, vagy akár a tikkasztó, sivatagi hőséget köréd manifesztáló Coca Colában. A visszafogott kezdés után a lendület viszont csak a negyedik, popos Let's Get Togetherben érkezik meg először, azonban a folytatás ismét drámai fordulatot vesz a Love Is A Lie-jal, amelyben már sokadszorra mutatja meg földöntúli képességekkel megáldott főszereplőnk, hogyan lehet éteri hangulatból akár két másodperc alatt is átcsapni vulkánkitörésbe és vissza. Az öt perc fölé nyújtott, elcsigázottan vánszorgó címadóban néha még Robert Plant robbanékony, vibráló frazírjai is visszaköszönnek, de a nóta egyébként is hordoz magában némi ős-zeppelines atmoszférát. Konkrétan a hideg ráz, ahogyan ebben a nótában kifejezi az érzelmeit Beth a hangjával, és talán még azon sem lepődnék meg, ha egy bódult éjszaka után másnaposan egy „Bözsi" tetkóval a vállamon ébrednék ezek után... A szomorkás, merengős, de mégis félelmetesen gyönyörűséges Woman You've Been Dreaming Of pedig gyakorlatilag ugyanúgy működik egy verandára kirakott függőágyon himbálózva is, mint ahogyan egy a forgalom kellős közepén araszoló autóban, aminek feltekert ablakaival kirekeszted a külvilág zaját.

Néha baromi jól esik ilyen dalokat csak úgy elhallgatni, mint ahogyan a honky tonk zongorás Baby Shot Me Down is kellemes élmény, pláne, amikor belassítják a középrészt, ami így ismét egy akkora Led Zep-témával vág pofon, hogy Jimmy Page maroklapátra fogott Les Paulja adja a másikat lendületből. Meglepő húzás volt ezt ide beilleszteni, de nagyon jól jöttek ki belőle. A záró No Place Like Home-ba egy leheletnyi szirup is belecseppent azért, de Beth az efféle nótákat is képes tartalommal megtölteni, nem is beszélve arról, hogy mennyire ízlésesen és természetesen vezeti őket elő, mindenféle modorosság és mesterkéltség nélkül. Ebben az utolsó mondatban tulajdonképpen összefoglaltam a lényeget, és ha neked is éppen lazulni van kedved egy őstehetség társaságában – aki az éneklés mellett még hangszereken is játszik, ha kell –, akkor ez a lemez pont neked való.

 

Hozzászólások 

 
+2 #2 NOLA 2017-01-20 13:20
Ez a NŐ, "őrület".
Idézet
 
 
+7 #1 Fredrick Zoller 2017-01-16 20:40
Minőségi cucc..!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.