Shock!

Ezt a bagázst többnyire olyan arcok alkotják, akik már megjárták a hadak útját. Különösképp igaz ez az énekes-gityós Tom Gattisra, akinek nevéhez olyan bandák fűződnek, mint a Deuce, a Tension vagy a Wardog. Ebből adódóan tán nem éri a kedves hallgatót meglepetésként, ha az első zöngék felcsendültén rájön, miféle mjuzikra számíthat.

Már a nyitó Collision Course-ból leszűröm, hogy ez nem igazán az én világom. Heavy metal ez a javából, a klasszikus fajta, de abból a szikár, száraz, old school jellegű. Nem sűrűn hallgatok efféle "pure" cuccot, ami teljesen nélkülözi a billentyűket - holott réges-rég ezzel épp ellenkezőleg voltam. Bár akkoriban az ember vagy Priestet hallgatott vagy felstuccolt és lakkozott hajú amcsi nyálkát.

Eleinte színtelen, egyhangú trappolásnak, dörömbölésnek tűnik ez a massza számomra, holott bizonyára nem az... Nyers csordavokálok, rettenet kétlábgépek, virga gitárok - valami mégse stimmel. Áh, igen... Az első dallamosabb pillanatokra egészen Watch Me Do It-ig kell várnunk, ez pedig a harmadik nóta. Persze addig is akadtak hébe-hóba melódiák, csak nem az én füleim számára. A The Dissection/Into the Sever Chamber aztán a negatív betetőzése (=mélypontja) az ügynek belzebubos harákolásával, szaggatott, csúf dallamával (?), hörgő kántálásával. Fúj... valahogy gusztustalan az egész.

A Call me Evil ellenben tüstént kellemesebben indít és ebben a rideg közegben a szerencsésebb darabokat képviseli kissé rockosabb hangvételével. Okvetetlenkedő kérdés merül fel bennem: Mé' nem lehet mind ilyen?... Ja, hogy a Silent Killer is hasonló? Ettől csak még bosszúsabb leszek. Dögre fárasztanak, miközben ilyeneket is tudnak?! Ez a két dal bizonyos értelemben a Ballistic másik arcát mutatja. A Csendes Gyilkosban bizony remek dolgok szólalnak meg, nagyszerű a melódia. Gondolatban emelek egyet a végső pontszámon... A Fájdalomküszöb (Threshold of Pain) persze ismét bekeményít, nehogy elszokjunk a szigorú neveléstől. Az Undefeated átrobog rajtunk, akár egy hadosztálynyi tank - azaz, a sebességhez illőn inkább ballisztikus rakéta, ugyibár. A dúvadként áramló Gone Ballistic után pedig más sem hiányzott, mint egy szelíd, mosolygós, békés vérfürdő, a Bloodbath! Mindenkinek kedves egészségére.

Ez a zene kemény, kíméletlen, szögletesre faragott. Az a fajta, amelynek inkább kitérek az útjából, mielőtt leterít... Fene se tudja, mit véljek róla. Néhol nem tartom többre 5-nél, de bizonyos pontokon 8-at is megérdemel. Az átlagolás itt nem igazságos, mert a pontszám erősen dalfüggő. Hiába voltak nyolcvanas évek, hiába voltak szigorú bandák, nekem pedig hiába van vajszívem, ez legyen csak 6,5.